A lap feldolgozottságának foka

Cserepes Laci tudománya

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Cserepes Laci tudománya
szerző: Gárdonyi Géza
Sávely Dezső rajzaival

Tihanyi Pista fölkerült Pestre. A falusi iskolában nem jutott tovább a betük tudományánál. Még abban is csak annyira, hogy a kétlábu n-betüt és a háromlábú m-betüt mindig összecserélte. Nem értette, miért jár az egyik három lábon, amikor a másiknak kettő is éppen elegendő.
Utána sok-sok idő telt el, amikor Pista újra begurult egy hintón a régi pajtások közé.
Éppen vizsga volt aznap az iskolában. Édesanyja elvitte Pistát, lássa többet tudnak-e, mint a pesti gyerekek.
Pista erre az alkalomra felöltötte a legszebb ruháját. Összeszedte az összes irkáit. Berakta a táskájába. Azután melléje az olvasókönyvét. A számtankönyvét. Utána betette azt a két mesekönyvet is, amit karácsonyra kapott a Jézuskától. Majd a palátábláját is előkerítette egy befőttes üveg tetejéről és becsúsztatta a könyvek mellé. Édesanyja, mikor meglátta, hogy Pista a palatábláját is viszi, megkérdezte:
- Minek az a tábla, fiacskám? Hiszen rég nem írtok már palavesszőveI. A társaidnak sincs táblája egynek se.
Pista erre azt felelte:
- A táblát csak azért viszem édesanyám, hogy megmutassam neki utoljára az osztályt. Hadd búcsúzzon el a táblám is a régi elsősöktől.
Igy aztán anyuka nem bánta, Pista bármit rak a táskájába.
Pista megint együtt ment Juliskával. Juliska azóta nagyocska lány lett. Pista nem merte egész úton megszólítani. Már az iskola kapujánál voltak, mikor Pista kérdezte:
- A versedet tudod?
- Tudom bizony, - felelte halkan Juliska.
- No, majd meghallom.
A tanítóbácsi Cserepes Lacit szólította elsőnek.
Laci bátran lépett ki a padból. Odaállt a tanítóbácsi elé. Meghajolt. És rákezdte:

ÚTBAN A HAZA FELÉ.

I.

Honnan jöttek a magyarok
Épp most ezer éve?
Honnan jött a nagy üstökös
Csillag fel az égre?
Honnan jön a földrengető
Villámszóró vihar?
Európa kapujánál
Áll tengernyi magyar.
Európa kapujánál
Sisakerdő fénylik.
- Kik vagytok és mit akartok? -
Remegéssel kérdik.

- Atillának unokái.
Örökünkbe szállunk.
Adtok nekünk szabad utat
Vagy magunk vágjunk?

Összedugja sápadt fejét
A muszkák sok vénje.
- Adunk nektek szabad utat,
Isten legszebb népe.
Adunk nektek szabad utat
Kiev városáig.
Tovább aztán, hogy mehettek,
Majd otthon megválik.

Megindul be a magyar nép
Tengernyi nagy árja:
Mint egy ezüst-nádas csillog
A sok kard és dárda.
S közepén meg mintha lengő
Rózsasziget volna.
A szép magyar asszonyokat
Ökör, bivaly vonja.
Asszonyokat, gyermekeket
Szőnyeges szekéren,
Még a nap is, hogy letekint,
Mosolyog az égen.
Lódübörgés, fegyvercsörgés,
Dal, zene és lárma,
Csengő-csengés, kacaj, beszéd,
Kürtök harsonája,
Egy zsivajjá elegyíti
A sereg két szárnyát.

Elől megyen fehér lovon
A hatalmas Árpád.

II.

Hányi-veti gőgös ember
A kievi herceg.
Alánéz a bástyájáról
És imigyen henceg:

- Lóduljatok vissza innen,
Kutya meg a mája!
Az én földem nem országút,
Hogy mindenki járja.

Megáll Árpád a fal előtt
Aranyos ruhában,
Reszket a nagy gyémántforgó
Ezüst-sisakjában.
Int. S elnémul mögötte a
Hadak minden sora.

- Ez a nép csak előre megy,
Visszafelé soha.
S ahol országút még nincsen,
Majd tapos magának.

Így szól Árpád. Mennydörgés volt
A hangja szavának.
Kardja villant s a sereghez
Így kiáltott: - Rajta!

... Fölviharzott a förgeteg
S szállt ezernyi szablya.
A hágcsókon, mint a méhek
Gomolygó tömege,
Ellepték a vár falait.
Nyüzsögtek fölfele.
Ember embernek a hátán,
A tégla se látszik.
Ijedtében a sok muszka
A pincébe mászik.

- Rajta! - kiált a herceg is.
De a katonái
Alig bírnak félelmükben
A lábukon állni.
Döng a kapu, omlik a fal,
Remeg még a föld is,
A kievi herceg arca
Sárga is, meg zöld is.
Kapkod ide, kapkod oda:

- Űssétek, verjétek!

Fogadott kún katonái
Voltak csak vitézek,
Kirohantak a kapun
És rá a magyarokra.
Küzdött a két bátor sereg
Összekavarodva.
Sokan voltak ám a kúnok
S mind markos legények.
Mögöttük a muszkák is most
Fegyverre kelének.
Hullott a nyíl, mint a zápor,
Csattogtak a kardok
És a szörnyű nagy csatázás
Egész délig tartott.
Mikor a nap delelőre
Megállott az égen,
A herceg már ott könyörgött
Árpád előtt térden.
Ott könyörgött Árpád előtt
Kezét összetéve:

- Ne vedd el az életemet,
Magyarok vezére!

 

Árpád büszke pillantással
Mérte őtet végig:

- Te leszel a kalauzunk
Atilla földjéig.

Itt egy kicsit megpihentek.
Lovat abrakoltak;
Maguk is a bogrács mellett
Vígan falatoztak.

Ami adót hamarjában
Kievre vetének,
Három arany jutott abból
Mindegyik vitéznek,
Három arany meg egy kulacs
Tüzes, nemes óbor.
Egynémelyik legénykének
Sok is volt a jóból.

Amikor a kieviek
Visszatakarodtak,
Előálltak vezérei
A szétvert kúnoknak.
- Dicső Árpád, béke velünk, -
Imígyen szólának -

Láttuk: nem fajult el vére
a nagy Atillának.
Hazátlanok vagyunk mi is,
Bolygó zsoldos népek,
Csatlakoznánk zászlód alá,
Ha meg nem vetnétek.

Felelt Árpád: - Derék kúnok,
Mind szálig vitézek,
Mint testvérek jöttök velünk
S nem mint zsoldos népek.
S ha Atilla földjét majd
A magyar elfoglalja,
Tinektek is örök helyet
Kerekítek rajta.

Tas vezér a kürtjébe fujt.
Indulót jeleztek
Árpád lovát vezette az
Alázatos herceg.

Elmondta Laci hiba nélkül. Nem úgy mint a vízfolyás. Még annál is szebben. Hangsulyosan.
Kicsit szepegett ugyan az első soroknál. De aztán úgy neki lendült, hogy minden anyuka irigyelte: miért is nem az ő fiácskája ez a Laci? Mikor aztán Laci végzett a verssel, a sok látogató közül egy ősz bácsi odament hozzá, megcirógatta az arcát és ezt mondotta:
- Jól van, édes gyermekem. Örülök, hogy a tanítóbácsi ilyen jó hazafiaknak nevel benneteket.
Erről a bácsiról mindenki tudta, hogy sok csatában megfordult. Tele volt a melle éremmel. Arany éremmel meg ezüst éremmel. Azért cirógatta meg a Laci gyereket, mert érezte, ha Laci megnő, éppúgy szembe mer fordulni majd az ellenséggel, mint ő valamikor.
Utána a tanítóbácsi Kenyeres Marcit szólította ki a padból.
- No mondj te is verset! - mondotta neki. - Azt a verset, amit legjobban szeretsz.
Kenyeres Marci meghajolt és hangosan rákezdte:

MUZEUMBAN.

Ócska rongyos zászló
Ott áll a sarokban
Rozsdás fegyverek közt
Búsan, elhagyottan.

Föl-alá tolongó
Tarka úri népek,
A rongyos zászlóra
Alig-alig néznek.

Egy fehér szakállu
Öreg ember hátul,
A rongyos zászlóra
Könnyes szemmel bámul.

Én szép dicső zászlóm
Csakhogy újra látlak!
Te fennen lobogó
Lelke a csatáknak!

Emlékszel-e régi,
Régi hordozódra?
Én szép dicső zászlóm,
Szabadság zászlója.

Kenyeres Marcit a bácsik nénik majd szétszedték. Olyan szépen elmondta a költeményt. Az öreg vitéz most nem ment Marcihoz. Ott könnyezett a székén, annyira szívére hatottak Marci szavai.
- No Juliskám, hát te mit tudsz? - fordult az esperesbácsi Juliskához.
A tanítóbácsi Juliskának is mondott egy verscímet.

Ezt:

HÁBORU ÁRVÁJA.

Fészekből kiesett madár - a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is bele fáradt:
Jaj, nem találom apámat, anyámat.

Az éjjel mégis láttam apukám.
Kard volt a kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
- Apukám édes, fáj-e a sebed?
- Nem fáj! Szégyelleném, ha fájna.
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz, van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?
Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Oda borulsz az országút kövére.

- Apukám, - mondtam, - hát már ez se fájjon:
Láthatod, hogy hálok puha fehér ágyon.
Kenyér ha kell, egy egész nemzet adja.
S ha sírok, mindig lesz, aki meghallja:
Bárki is az, ki karjait kitárja,
Krisztus szívére borul minden árva.



Az utolsó sorokat Juliska már könnyezve mondotta. De sírtak az anyák is mind. Az ősz vitéz megcsókolta Juliska arcát. Utána a jelenvoltak valamennyien.
Tihanyi Pista pedig belenyúlt a táskájába. Előhúzta onnan a Jézuskától kapott két meséskönyvét és édesanyjára pillantott:
- Egyezz bele, hogy Juliskának adjam.
- Add, fiam, add. Hadd legyen ma boldog ő is.