A lap feldolgozottságának foka

Csendes válságok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Csendes válságok
szerző: Kaffka Margit

       Friss reggelidőben érkeztek, és becsöngettek a szunnyadó házba. A legelső hajó hozta őket, mikor a folyóparti gyárak áttetsző, búgó tülökszava végigrezgett a Dunán, és vízszagú, nagy garabonciás szellők nekilódulva átcsatangolták a homályos utcákat. A két fiú ma látta a hajnalt belepiroslani a víz hideg acéllapjába; szigetek halványan rügyező fáit látták, terhes, szaladó uszályhajókat és lenge ladikokat, pihenve a fölengedett, tavaszi szélben. A sima, fiatal arcuk átszínesedett, amikor felhágtak a kis nyaralóváros hegyi sikátorán, és lihegve, fújva álltak a zöld rácsos utcaajtó előtt.

       A kiskerten át jött Rézi; – jóindulatú, nyugodt családi házak e halk és derűs Rézije. A kulcs megzörrent a kezében, és szólt ragaszkodó, csendes örömmel:

– Lám, a pesti úrfiak!

       Úgy tett, mintha ismerné a másikat, a vendéget is, akinek az érkezéséről úgyis tudott. Körülrepeste őket, az ujja hegyét remegve és futtában végighúzta a fiatal gazda vállán, előrement, majd visszafordult.

– Felköltsem most az asszonyt? – kérdezte, és aggódón, határozatlanul várta a „nem”-et.

– Dehogy! – nyugtatta Pál. – Anyám csak estére vár, ugye? Meglepjük. Csak terítsen háromra reggelihez, és nekünk adjon addig valami kis italt. De ne szóljon ám neki, Rézi, míg csak ki nem jön! Mi addig megszállunk, Ferkó! Látja, Rézi, hát ez a Ferenc úr! Itt még fűtenek?

       A verandaszerű, üveges ebédlőben enyhén langyos volt a kályha porcelánja, és a parázs gyöngy izzása kellemesen lehelte be a szobát. Még jólesett – húsvét hete volt, és hűsen üde reggel. Az üvegfal keletre nyílt, és már jó sok, tisztafehér napfény ömölt be rajta, megcsillogtatva a teríték ezüstjét s a csészéket, amint jól nevelt nesztelenséggel odaigazgatta Rézi. Pál itthon volt – mosolyogva jött-ment, gyékény karszéket hurcolt a kályha mellé, töltött, kínálkozott.

– Francia konyak – nem rossz, ugye? Friss pogácsa – Rézinek ma jó napja van. Te, ez ritka egy Rézi ám, tizenöt éve van nálunk. Csak néha egy kicsit vénlány, tudod – bogaras.

       Sokat beszélt, fesztelenül és valami kedves, diákos lelkendezéssel minden apró dologról. A csinos fiúarca csupa buzgóság volt és gyöngéd kedvekeresés. A vendége hallgatagabb, de erősen és komolyan megfigyelő.

– Még egy pohárral – sürgette Pál. – Annak az esszédnek sikerére – mi is van vele? Beadtad?

– Az asszisztens megígérte, hogy felhívja rá majd az öreg figyelmét. Nem várok sokat!

– Ha tudná őméltósága, hogy az utódját kell tisztelnie benned a történetfilozófiai tanszéken.

       Őszintén mondta ezt a gyerekséget. Tizenkilenc évesek voltak mind a ketten, az imént jelesen érettek; és a tarsolyuk, mint a többi sok eminensé, duzzadott a nagy elérések csillogó garderobjától. Náluk és bennük volt mindaz, ami idővel, lassan majd zálogba kerül, és marad valami egyhangú, kopott emberuniformis… De tizenkilenc év!…

– Jöjj most – kérte Pál –, nézzünk szét itthon. Lábujjhegyen, kérlek! Ezenkívül csak három szoba az egész; a mama szalonja, a háló meg az enyim. Itt fogunk aludni, már itt is a táskád. Most gallért váltunk – jó? Kormos lett a hajón.

       Már megint igazította, öltöztette a plebejus fiút – de közben a csinos, rokonszenves képe sugárzott a megértő ragaszkodástól, és a jólneveltség dresszírozott készségével vette élét a szónak. Ferenc mosolygott – tán valamicskét fanyarul –, aztán engedelmeskedett, kezet mosott, kefélkőzött ő is.

– Rajtad meglátszik, Palkó, hogy édesanyád mellett nőttél – mondta később, sok egyébre is gondolva.

       A háziasszony nappalijába mentek, e bronz és rezedazöld tapéták közé, ahol a világos, nagy áttört függönyök mögött, a reggeli interieur félderűjében könnyű, de azért mély, jelentős és bájos parfümillat úszott. Pál megállt egy percre idebenn.

– Milyen szép – mondta a másik sóhajszerűen, akaratlanul.

– Igen – mosolygott Pál. – Ezt én is úgy szeretem – ez olyan igazi szoba, mert olyan nagyon hasonlít a gazdájára. Itt minden egészen a mama!

       Kedves meghatottsággal intett az alvó szobája felé, tompított hangon beszélt, inkább a bútoroknak és a tárgyaknak, amiket viszontlátott.

– Látod – ez az asztal, amelyiknél leveleket ír. Minden más asszonyíróasztal tornyos és szűk, és buta holmikkal van telerakva. Ez nem nagy, de sima és téres, metszett üvegű és tompa élű. De ugye, valahogy formás és nyugodt. Nem találod? Az egész szoba nyugodt, ugye? Ez a nagyobbik perzsaszőnyeg csak utánzat, de azért nem ízléstelen. Úgy ismerek itt minden apróságot, és tudom, hogy mama előbb sokáig kívánta és álmodta és gyűjtött rá; – amíg valahol kirakatban vagy múzeumban, vagy zsibárusnál meglelte az igazit. Csacsi darab nincs is, csak egy; ez a beezüstözött babacipő, az enyim, egyéves koromból való – nézd, hogy kitapostam a sarkát!

       A másik nézett mindent, némán és csendes, nem is öntudatos megilletődéssel. Sajátságos módon úgy találta, hogy jó lenni idebenn. A horgolt terítőkhöz, plüssalbumokhoz és lombfűrész-kazettákhoz szoktatott szemét valóban nem lázította itt kirakatdrágaság gőgje vagy a fabútorok zárkózott, hideg masszivitása, ami nagyon előkelő szobákban mindig szomorúvá és ellenségessé tette őt. Itt minden magától lettnek látszó volt, könnyed, de tartalmas és kedvesen mértékletes. Párnák egyszínű, sima selyemből, egy darab régi brokát, diszkréten tarka japán ellenző, néhány szoborvázlat agyagból vagy sima rámás tollrajzok – nem –, nem is látta darabonként, csak érezte e négy fal közé zárt intimitást, szelíd harmóniát és lappangó, szinte fájó érdekességet. Arra gondolt, hogy az illatszer különös árnyalata ejti csak káprázatba és elmélyedésbe.

– Én nem ismertem az anyámat – mondta csaknem gyerekes ellágyulással, amit mindjárt megszégyellt.

– Nem mind egyforma – felelt Pál komolyan, és kinyitott egy könyvet. – A legtöbb anya ósdi, tanulatlan és együgyű és sopánkodó – olyanok, akiket szeretni és ámítani kell. Anyó egészen más! Ő a legokosabb ember, és igazi jó barát. Nem is hiszed, mi mindent meg lehet tárgyalni ővele egészen fesztelenül. Nem ütközik meg semmin, mindent úgy fog fel, ahogy kell.

– És az ott édesapád?

       Kicsiny platinakép függött az íróasztal fölött, fiatal, egyenruhás férfi, a szikár és elegáns – hosszában végignyúlva egy hintaszéken, és különös, ujjongóan lelkes szemeivel, beszédes, feszült izmú arcával szinte kihajolva a keretből.

– Apám? Dehogy, az apa nagy képe az én szobámban van. Ő korán elhalt, alig egyévi házasság után. Ez itt Wellingen bácsi, egy német báró, tengerésztiszt – tavaly halt meg, szegény. Mamának nagyon jó barátja volt.

       Komolyan és kicsit buzgón lapozta a könyvét, de a másik fiú nem fordult felé. Egyébre gondolt – körülbelül arra, hogy lám, a pajtása, akivel egykorúak, némely dologban észrevétlen elébe emberedett. Az asszonyok például – és sok minden egyéb. A könnyű és közvetlen észjárása mennyire tájékozott az életformákban, amikről ő még ezután készült egyszer behatóan gondolkozni. Nagyon is sokat küzdött mostanáig; kalkulusok, ösztöndíjak, továbbvergődés – minden olyan nehezen adódott neki…

– Ah – fenn van anyó! – kiáltott Pál, és gyorsan letette a könyvét.

       Az ajtót kicsapta, és mindjárt kacagós, apró örömhangok ujjongtak odakinn a verandán. Már túl is estek az első ölelésen, amikor Ferenc kilépett és bemutatkozott.

– Isten hozta, Farkas – azaz, hogy Ferenc –, ugye így? Már karácsonykor is vártuk, Palkó senkit sem szeret és becsül úgy, mint magát. Épp egyidősek, ugye? – megálljon, hadd nézzem meg magukat így együtt?

       Mosolygott. Nézte, hogy a fia mennyivel formásabb, megnyerőbb arcú, erősebb alkatú. Aztán még egyszer az idegen ifjú – kicsit fakó, hosszas képét, vékony száját és nagy dióbarna szemeit. Csak ez volt rajta szép – e két okos, meleg és felhős magyar parasztszem.

       Asztalhoz ültek, friss, zamatos kávéillat párázott szét, és az ismerkedés apró szószaporításai folytak. Ferenc csak akkor nézte vissza loppal, de tartósan a barátja édesanyját. Meg volt lepve – Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsó karja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt, oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. A napfény végigdobta széles, elevensárga csíkját az asztalon és az asszony vállán, Pál hízelegve vonta az ajkához a kezét, és Ferenc egyszerre valami egészen különöset gondolt. Megint azt, hogy itten jó lenni; e világos, tiszta hely, langyos, fehér kályha, a virágcserepek a párkányon, a japán csészék meg az előrehajló, csipkés, mosolygó asszonyalak; – hogy mindez talán hozzátartozik a „jó”-hoz, az élethez, amiért neki még meg kell küzdeni, amit el kell érnie.

       A csésze megzörrent a kezében, kicsit félszeg ijedtséggel tette le és szétnézett. Semmi! Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit, és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót. Milyen különösek, újak ezek a pillanatok – pedig itt nem történik semmi. Csak egy reggel, egy tavasznap reggele; – kizökkenés munkából, gondból, aluvásból – hajnali, friss szél, szagos, nagy folyó és hajók tülkölése – gyors, ziháló kapaszkodás a kicsi hegylejtőn, ahol világos fűfoltok zsendülnek; – ennyi! – És hogy most ünnep jön és pihenés – itt egy világos, szép kis ház, szívélyes szavak és egy mosoly, asszonymosoly, tele jósággal. És lám – érzések és álmok raja száll fel egy-két pillanat során; – egyszerűek, tiszták és meghatottak, arról, hogy az élet még hosszú és tele van jóval, amiért eszes és kemény, bízó és birkozó fiatalembernek érdemes türelmes daccal a sorát kivárni. Jómód, nyugalom, ízlés – és igen, ház és asszony –, erre mostanig alig gondolt.

       A háziasszony ráemelte a szemét egy átmeneti és néma pillanatban tán semmire vagy nagyon messzire gondolva: akkor megzavarodott, de visszanézett rá. A nő szeme szürke volt, szivárványos és mély árnyékú – az arctól különvált életet élő és csaknem diszharmonikus. A fiúban valami ismeretlen, naiv részvét dobbant meg – egészen szűzies és tudatlan, amilyent rejtélyekkel és szomorúsággal teljes szépség idéz fel bennünk.

 

       Átkutatták a könyvszekrényt a fiúszobában, és azzal telt a délelőtt. Csak tizenegy tájban ült be közéjük az asszony; a kezében kulcs volt, sonkát meg kalácsot hozott és néhány új könyvet. Beszélgettek. A fiát nézte egyre – valami rejtett, kétkedő aggodalommal –, amíg a másiknak a sorsát tudakolta. A tanulmányait, célját, anyagiakat: és mennyi puha tapintat volt ebben, kényes dolgokon átsikló jóság. Mosolygott és elhárította a fiú nekikészült köszönetét, amiért eddig is ismeretlenül jó volt iránta, és a befolyásával ösztöndíjat szerzett neki.

       Hisz a Pál jó barátja – és senki, mint ő, nincs olyan jó hatással Pálra! Óvatos, könnyed kérdésekkel próbálkozott! Rendesen élnek-e odabent a két szobatárs – vigyáznak-e egymásra és az egészségükre? Pál néha nagy gyerek, ugye? A Ferenc vélekedéseit, szavait ismételte némely dologról; mindent tudott. A fiú meglepetve látta, hogy baráti kettesük meghittségében mindig része volt a harmadiknak; – Pálnak az anyja volt a bizalmasa. Kedvenc eszméik, időszakos teóriáik, tetszetős rájutásai két gondolkodó és lelkes fiatal fejnek – mindenhez köze volt, része volt benne. Valami gyöngéd árnyalatával a nesztorkodásnak, talán – a szüle kedvezésével, aki lépést tanulja kicsinyével az ábécét? – Ferenc tűnődve figyelt rá. Lelkesülten látszott a legújabb, néha forradalmi irányokhoz csatlódni, ízlése a legutolsó nemzedéké volt, rokonszenve a keresőké, a tekintélytörő ifjúságé. De mintha több volna ebben az okosság és a szándék, az ízlés nemes bocsánata vagy azok fölényes melankóliája, akik már megjárták egyszer ez utakat. Akik már leszűrték önmaguk számára életük és az élet eredményeit, és lojálisan engedik át e jogot az utánuk jövőknek is. És précieuse-ség nem volt a szavaiban sem – sokkal több magától való báj. „Csodálatos; csodálatos!” – tűnődött az idegen fiú.

       Hogy ez egy asszony – hogy ilyen is lehet egy asszony – valakinek az anyja. És a nőrokonaira gondolt – akik házsártos mesterasszonyok voltak vagy szűkölködő, elkényszeredett írnoknék.

       Palkó felolvasta anyjának egynéhány versét. Újfajta poémák voltak, a fiatal forradalmárok érdekesen nyers, melódiakerülő modorában, egy gondolat merész, rusztikus odagördítésével, egy-egy szó szokatlan oldalvilágításával. Olyan versek, amilyeneket a kortársak legjobbjai írnak. A meghökkenés lírája – mondotta egyszer valaki epésen. Az asszony komolyan és nagy figyelemmel hallgatta.

– Tudja – fordult később Ferenchez –, közöltethetnők most mindjárt. A versek jók – ugye –, és nagy lapoknál vannak ismerőseink. De mégis várni szeretnék. Pál két év múlva, ha végezte a jogot, külföldre megy – szeretném, ha akkor még szabad és zavartalan volna. Lehet, mire visszajön, nevetni fog a rigmusain, és megszerkeszti a programbeszédét. De hátha hoz valamit a lelkében, ami egészen ő lesz, és megcsinálja, amit előtte senki sem csinált. Valamit – például az egyszerűséggel.

– Azt hiszem én is – mondta Ferenc –, jobb készen, egyszerre kilépni.

       Az asszony még egyre a fiát figyelte, a hangja csaknem sürgető volt az imént – Pál hallgatott, és egy árnyalat kedvetlenséggel tette félre a verseit. Az anyja megint visszatért ezekre – az egyéves utazásra –, a városokra, ahol meg kell állapodnia –, hogy lassan és időterv nélkül haladjon át Európán, sokat és friss lélekkel kell látnia és visszatérnie, ahova vágyik. Látszott, kedves gondolata ez, és sokat vár tőle; hogy új és kész ember válik majd a fiából. Nem volt túlságosan gazdag. Ferenc is tudta ezt. Különös – és Pál nem felelt.

       Mennyire szereti őt – gondolta a másik bensejében meghódítva. Megérdemli-e mindig? – fűzte hozzá becsületes buzgósággal. – Egy ilyen anyát.

       Odakinn postás kereste Pált egy levéllel, Rézi is beszólt, hogy tálalva van. Pál még feltörte a borítékot, komoly és kedvesen megilletődött arccal gyűrte zsebre, amikor elolvasta. Senki sem kérdezett semmit – csend volt egy percig.

       Az ebédnél inkább a vendéggel foglalkozott az asszony, és megtisztelő kedvességgel hozzá intézte a kérdéseit. Komolyan látszott őt érdekelni mindaz, amit a fiatalember mondhatott. Csakhamar belemelegedtek. Ferenc megfelelt a halk és ingerlően szokatlan ellenvetésekre, tűzbe jött, csaknem ékesszóló lett, mint a hozzá hasonlók, ha tanulmányaikról beszélnek. Iskolai ízű párhuzamokat mondott, amiket önmaga talált meg és fejlesztett tovább – amik legkedvesebb gondolatai voltak mostanáig. Az asszony mosolygott – egyszerre az arcába nézett, és nagy, szomorú, szivárványfátylas szürke szemével fogva tartotta egy percig. „Milyen céltalan mindez, hivalkodó és kicsiny!” – látszott mondani egészen szelíden. És a fiatal diák megdöbbent. Mert néha őbenne is ébredt már hasonló sejtés – hogy szárazak mind e halott gyökerű szók, e szívós és felszínes elméletek – és valamit – újat, pompázót, lüktető elevenségűt csakhamar halkan és kéretlenül ki fog bontani számára az élet. Ezt hozta az ő tizenkilencedik évének a gondolatok pillanatnyi csődje. Az asszony mosolygott.

       Eközben pedig pontosan és komolyan váltva a tányért, jól készült ételeket hordott fel Rézi, és Pál mosolygó elmerüléssel nézte a tányérját.

– Lefekszem egy fél órára – mondta asztalbontáskor az asszony –, elmehetnétek sétálni addig, a helységen át, az erdő felé.

       Megnézte őket, leporoltatta a kabátjukat, a Ferenc nyakkendőjét mosolygó szörnyűködéssel bontotta ki, és újra kötötte. A fehér, karcsú ujjaival, hosszan, anyásan, bíbelődve. Meglepettnek látszott, amikor észrevette a fiatal arc hirtelen felszökkenő bíborszínét. „Már jó!” – mondta gyorsan – megérintette a vállát, küldte őket.

 

       A rügyezés halványzöld zománca fújta be a fákat, és a ritka törzsek közé nedvesen csillogó fehér foltokat szórt a nap. A szélcsöndes reggelen az élet első, fájóan édes nyilallásait lehetett érezni, amint keresztül-kasul jártak; – az oldalak szakadékos, apró árkaiban halkan, csörögve szivárgott a talajvíz. A két fiú néma megegyezéssel vált ketté néha – elbandukoltak, lábukkal suhogtatva a múlt évi száraz levelet, egymásra lelve vagy meg-megállva – téveteg és új érzésekkel e méla, szelíd tavaszban.

       Ferenc Pálra igyekezett gondolni – barátságukra, mely serdült korának legerősebb és legeszményibb, ápolt és tisztes érzése volt. Ők mind a ketten a „jó”" ábrándja felé, a dolgok komolyba vevése és saját bálványaik tisztelete felé hajoltak – egyik inkább a nevelése, másik a lelke rétegezetlenül normális, törvényszerű és alázatos paraszthajlama miatt. A Ferenc élete nehéz és rideg volt. A nagybátyja, egy agglegény asztalosmester házában élt mint kicsiny gyermek, onnét került az árvaházba, ahol szerencsére észrevették, hogy taníttatni érdemes. Hosszú ideje már, hogy csaknem maga gondoskodott az életéről – leckéket adott, és térképeket másolt. A középiskolai években került össze Pállal, de házukat, az édesanyját ma látta csak először.

       E házat, amelyről e percben azt gondolta, ilyen egy igazi, belsőleg úri ház. Most már érteni vélte mind, ami a pajtásában az ellentét erejével vonzotta; – jó modorát, bizalmát – a kedélye őszinte báját. Itt nőtt fel, ahol rend van, csendesség – gyöngéd és nyugodt szavak, az emberek hallgatagon megfigyelik egymás lelki életét, és tisztelik, számba veszik a cselédleány kedélyváltozásait is. Az ilyen asszonyok – gondolta egészen egyszerűen – arra születtek, hogy körülöttük nyugalom legyen, és az emberek hozzájuk meneküljenek. De még ezenkívül is – van benne valami, kimondhatatlan és egyedül való érték. Egyszerre maga előtt látta a szemét és édes, fehér kezeit. Be akart számolni magának e különös, mély és emelkedett indulatról, mely pár rövid óra alatt megihlette a romlatlan, fiatal lényét: hála volt talán vagy hódolat – mert a Pál anyja a legtökéletesebb nőnek látszott. – Megállt és mélyen elpirult – érezte az arcán és a homlokán –, nagy lélegzetet vett, és bevárta a másikat, aki fütyörészve szólongatta.

Elért hozzá, és átfogta a vállát mosolyogva, hízelkedően.

– Arra gondolok, milyen jó, hogy most itt vagy, öreg. Nem veszed észre, hogy valami készül? Ma akarok beszélni anyámmal.

       A másik rábámult.

– Igen – hisz tudod; – Mirjam felől. Ma írt nekem. Végre tisztába kell jönni ezzel. Azt hiszem, könnyen fog menni. Mit gondolsz?

       Elhallgattak. Gyöngéd és kalandozó álmaiknak vége szakadt – és Pál komolyan figyelt a másik arcára. Új gondolatok szöktek közéjük, az a leány – valami diszharmónia, aminek el kell simulni. Könnyen fog-e menni? És Ferenc ebben a percben hűvösen idegennek érezte magától az egész ügyet – erőszakosnak, éretlenül komolytalannak. Ez a leány – akit a barátja Mirjamnak nevez…

       Ismerte őt. A kis felföldi iskolavárosban került eléjük, ahol a gimnáziumi éveket rótták. Egy fűszeres árvája volt. A kis sarki boltot a tőzsdével a temetősor lejtős házikói fölött a testvérnénjével látták el, és az idősebb leány fehérneműt varrt. Maga elé képzelte szinte provokálóan felragyogó fiatal szépségében, zseniális, borzas diákleány fejével, látta ormótlan, de kicsi cipőit, jól szabott, olcsó szövetű és merészen reform alakú ruháit nyúlánk gazellatermetén – a tisztessége bájosan vadóc gőgjét –, az egész kis különc, forradalmi, rendetlen, büszke és okos teremtést; és szinte vaskosan demonstratív nyíltságát a szerelemnek, mely Tacituson és az új szociológusok könyvein át szövődött két középiskola irigy féltékenysége vagy pártfogó rokonszenve közepett. Mirjam – Braun Mari máskülönben – csakugyan kivételesen szép és nem mindennapi jelenség – gondolta –, de mégis…

       Pál a karjába fűzte a kezét, kényszerítette, hogy lassú, taktusos lépésben együtt haladjanak, és az ő könnyed, bő és kifejező módján halkan, rábeszélően magyarázni kezdett.

– Most, hogy ismered édesanyámat, félsz a dologtól – valld be! De azt hiszem, tévedsz! Hát először is, te tudod, hogy milyen Mirjam. Vagy dehogyis tudhatod. Ha olvasnád a leveleit! Nem képzelhetsz kedvesebb, eredetibb és értékesebb lelket. És tanulékony, külsőségekben is fejleszthető – tele van természetes előkelőséggel, ugye?

– Igen – kétségkívül.

– És te mamát is rosszul ítéled meg, azt hiszem. Őfelőle is el akarok neked valamit mondani.

Ferenc gyönge ütést érzett a bensejében, mintha bántani akarnák. És igyekezett eltitkolni, hogy feszülten figyel. Pál komoly volt, és ő látta, hogy ez közlékeny pillanata.

– Anyám – kezdte – nagyon sok évig, amióta csak özvegy, szeretett egy embert, egy német tengerésztisztet – Wellingen báró volt a neve. Az arcképét láttad a nappaliban. Valahol útközben találkoztak; sohasem ismertem hozzá hasonló férfit. Katona volt, talán a karrierjének ártott volna egy házasság – vagy mama miattam nem akart messze költözni, vagy nem is ezért; – azt hiszem, erről keveset beszéltek, és mind a ketten tudták, hogy úgy szebb és jobb. Nagyon szép szerelem volt az, és hosszú ideig egészen zavartalan. Éveken át egy hónapot töltöttek együtt Gradóban – vagy más kis tengeri fürdőn – rendesen a májust. Az én szünidőm azután következett.

       Letört egy barkás, fiatal gallyat, és a fogaival csipegette, majd suhogva lóbált vele a levegőben.

– Egyszer – folytatta – és gyöngén mosolygott – a hetedikbe jártam épp, és akkor tárgyaltuk Boricsot a magyar irodalomból – igazi kamasz voltam, nagyon rám jött a gondolkodás, és valami olyas buzdult fel bennem; – a férfiú, aki hivatva van megvédeni a neve tisztaságát, Telemachos, a Penelopé fia vagy hasonló. Szóval, a vizsga után elhatároztam, hogy szólok mamának. Valami ostoba célzáson kezdtem – soha ezt semmi le nem mossa rólam. Ha láttad volna mamát – a csendes, okos és szomorú gúnyját, ahogy megfelelt, és az életemben először röviden és gőgösen elhallgattatott. Nem tudnám neked ismételni az egész jelenetet, de nagyon sokat tanultam akkor. Nem tudom, érted-e, amit mondok.

       A másik némán bólintott.

– Hát igen – Ferenc –, mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán enyém – nincs rajtam kívül más élete vagy vágya vagy joga. Énnékem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét. Már ezeken túl vagyok. Anyám később sem beszélt sokat erről a dologról, de könyveket adott nekem – a nő és a férfi helyzetéről, a jövő társadalmáról és az ember anarchikus függetlenségéről. No jó – öreg, hisz nem minden könyv színigazság. De a következő nyáron megismertem Wellingen bácsit – emlékszel, írtam neked Polából akkor –, velük töltöttem az utolsó hetet – és rajtad kívül ő volt az egyetlen férfiember, akit nagyon megszerettem. És nagy hatással volt rám – ha tudnád, csodálatos és kitűnő ember volt az, és az egész világon csak ő volt mamához illő.

– Már nem él? – kérdezte röviden a másik.

– Másfél éve halt meg. Igen; – szomorú dolgok következtek azután. Az ő pompás agyvelejében valami lassan fejlődő, öröklött elmebaj fészkelt és készülődött – később tudtam meg, hogy mama már évekkel ezelőtt tisztában volt ezzel. Mind a ketten. Készültek rá, tanulmányozták a patológiáját, és rejtegették egymás előtt; ez tulajdonképpen borzasztó. Mama nagyon szerette. Rosszul esik rágondolni, hogy eközben leveleket írt a professzoraimnak, tárgyalt a szabómmal az új ruháim ügyében, és a szünidőn velem tanulta Virgilt. A báró egyszer ide jött egy napra – már különösnek látszott. A családja akkoriban fenyegetően sürgette a házasságát valami unokanővérével, egy harminckét éves baronesszal, akit bonyolult örökösödési dolgok miatt el kellett volna neki venni. Az utolsó őszön váratlanul az eljegyzési híre érkezett – két hét múlva dühöngeni kezdett a hajón. Evvel a hírrel együtt ért anyámhoz az utolsó levele – és tavaszra meghalt egy szanatóriumban.

       Puha talajra jutottak, és elhalt a lépteik nesze. A fasudarak közt már homály húzódott el – kikerültek a gyér, mogyorós erdőaljba, s a régi vár szürke romfalai alatt csendesen hazafelé tartottak. Pál arra gondolt, hogy mi okból is mondta el ezt a történetet.

– Igen – szólt –, látod, akkor tanultam meg, hogy bizonyos dolgokat külön kell átélnünk – jót, rosszat –, függetlenül a legközelebbiektől is. Mama ezután is az maradt számomra, aki volt; engem sohasem hanyagolt el, sőt, akkor nyáron együtt mentünk Svájcba, és az nagyon jó időm volt nekem. Mikor legénykedni kezdtem, úgy beszélt velem, mint egy apa és egy orvos. Tudta, hogy a mostani világberendeződés mellett nem lehetek liliomfi, nem is kívánta ezt, de legalább megőrizte a kedélyem és az egészségem. A szomorúsága pedig egyedül az övé volt, és én nem is kérdeztem efelől soha. De ebből tudom, hogy ő is így akar, és így fog viselkedni velem, az én külön és emberi ügyeimmel szemben.

– A leányt feleségül akarod? – kérdezte Ferenc az ingerültség valami rejtett árnyalatával.

– Természetesen – felelt a társa, és nyílt szemekkel nézett rá. – Nekem nincs okom egyébre. Nagyon sok kellemetlenségünk lenne, ha demonstrálni akarnók a szabadszerelmet – és hát gyermekeink is lesznek. Mamának ki kell eszközölnie a hadmentességemet. Mirjam az idén tesz érettségit – tudod, ugye –, jövőre beiratkozik az egyetemre. Együtt fogunk járni mint férj és feleség – együtt tanulunk. Nem érzed, milyen kedves ez?

– Hárman – hiszen te is! – tette hozzá nevetve, rosszul értve meg a másik hallgatagságát. – Meg vagyok győződve, látod, hogy ez igazában az anyám eszménye is. Hogy fiatal testtel és lélekkel, romlatlanul jusson egymáshoz két egészséges és intelligens ember. Hogy a lelki fejlődésben mindig nyomon követhessék és ellenőrizhessék egymást, és egymás számára mindig ugyanazok maradjanak. Két éve ismerem már a leányt, és soha, senkit sem tudnék így szeretni.

       Az alkonyat szétterült már a mezőn, és a városka ablakaiból lámpafények pislogtak feléjük. Ferenc nem felelt – gyorsabban lépkedett, és középen fogott sétabotját szórakozottan megforgatta erős ujjain. Sok mindenre gondolt, és tulajdonképp nem tudta, hogy mire kell gondolnia. Annyi új dolog támadt rá egyszerre. A világ dolgaiban járatlanabb volt a társánál, de mérsékeltebb és pozitívebb – úgy érezte, hogy mindez nincs rendjén. Ő idáig csak könyvekből tanult, és az „asszony”-ról egy-egy régi bölcselő álláspontját tette a magáévá; a férfi és nő vonatkozásainak mai közkeletű társadalmi formáit sem ismerte egészen – és a barátja most komolyan forradalomról, a jövő berendezkedéséről beszél. És – ejh, gyerekség – házasodni akar a Forel vagy másvalaki recipéje szerint, diákésszel, a csacsi, érzelmes, makacsul állhatatos kedélye első szerelmével. Azelőtt is, sohasem akart egészen hinni a dolog komolyságában – és most valami idegenkedő, türelmetlen nevetés kerülgette, mikor Pál az ő benső és külön emberi ügyeiről beszélt. – Nem – ez nagyosdi-játékhoz hasonló –, hisz ők mégis – mind a ketten gyerekek.

       Majd eszébe jutott, hogy hiszen Pált az édesanyja nevelte így – ez ideális elvontságban, elméletek közt és konvenciók nélkül. Ő pártolta barátságát vele, a mesterember fiával, mert a társai közt a legkülönbnek hitte. Az anyja hangolta úgy, hogy undorodjék a szerelem útszéli szurrogátumaitól, és a szegény párialányok iránt rokonszenves, de szinte önváddal tele részvétet érezzen – a mások burleszk tréfái és trágár bizalmaskodása helyett. Miért adott neki izgága könyveket – most itt az eredmény. Mennyi ellentét, mennyi zűrzavar.

– És az édesanyád tervei veled? – kérdezte tanakodva.

– Istenem – hát nem azt kívánja-e legjobban, hogy boldog legyek? – Az élet hosszú, még sok mindenre ráérek – és Mirjamnál nem kell jobb útitárs. – Nem – mama nem lehet előítéletes.

       A másik nem szólt többet. Egyszerre megint eszébe jutott az asszony, mélyen jelentős szépsége, különös szemei, hullámos egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája – az az egész csodálatos bűvkör, mely előtte és utána szállt könnyű illatos ruhája fodrainak –, minden, amit nem értett, és hódolva csodált rajta – az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig. Igen – története, melyet az imént hallott… Ez hát a szerelem, tragikus, szent és éretten emberi – e rejtett és magányosan átélt nagy szomorúságok – érezni vélte őket a rezedazöld szoba illatában. És csaknem föllázadt a gondolatra – hogy ez az asszony most vegyen ide menyül egy Mirjamot; egy kicsi fűszereslányt a Hóstyáról. Az ő csendes, lelkes, diszkrét életébe, az ő zajtalan házába. Miért volna ez az áldozat, miért?

       Pál kutatva nézett rá. Már tudta, mit szokott gondolni, amikor hallgat.

– Remélem – kérdezte lehangoltan –, nem fogsz ellenem szólni ebben?

– Nem fogok.

       A bronzsárga ernyős nagy függőlámpa fényes, széles, meleg színű sávban vetődött eléjük a terasz lépcsőjén.

– Mennyire illik egymáshoz ez a kettő – mondta Pál –, a Grieg zenéje és anyám.

       Leült barátja mellé, a szalon kerevetén, és cigarettára gyújtott – teáscsészék illata párázott előttük az asztalkán, és a háziasszony a zongoránál szembeült velük.

       Aase halálát játszotta. Tudással, magas nívójú egyszerűséggel és egyéni ízléssel – döntötte volna el egy zeneértő; de a fiatal vendég nem volt az. És félbarbár idegzete sejtő felviharzásával többet, csaknem mindent megérzett e percekben – a muzsikát, a kimondhatatlant, az élet nagy, hűs és mindent egymásba simító hullámveréseit, a vágyakat és tetteket – és mind a véres és álmatag misztériumot, amelybe dacosan, kérkedően és kétségbeesetten tapos bele az északi lélek gőgje. És borzalmak, gyötrődések, téboly, halál mögött – lágyan, piano – mint meg-megújuló szelíd és örök kíséret, mint engesztelő könnyek harmatozása – a melódia, a mese, a báj. – Csodálatos – gondolta –, hogy menynyire világos ez a nyelv, a hangoké, melyet ma engedett először a lelkéig jutni. Lám, egy új életérték! – Lebűvölten meredt maga elé, két kezével átszorítva térdét; azon erőlködött, hogy gondolkodjék. Miért éppen ma? – Mintha kivedlett volna valami kemény és holt kéregből, mely alatt sajgó elevenségű, színes és nyilallóan érzékeny az élet. Ezentúl mindig így lesz vajon?

– Miért is játssza ma éppen ezt, anyám? – kérdezte félig önmagától Pál, és egy selyempárna fodrain babrált.

       Az asszony kissé hátravetett fővel ült, arcát könnyedén fölemelve, és szép vonalú, gyöngéd leányválla utánalendült az ütemsoroknak. A két gyertya sápadt sugárcsíkja alapján kereszteződött, szinte átlátszóvá tette, és kiemelte a sötét fal teréből. Félig leborult szemhéjai és a mély gyűrűk sötéten alárajzolt fátyolfoltjai mögül különös, tompán sugárzó pillantása feléjük szállt néha. E két csodálatos, okos és erős sebzett-szarvas szem. E titokszerű és fájdalmat okozó szemek! Melyikükre néz vajon? Az egész arcát szokatlanná tette a zene, áthangolódottnak látszott, felszabadult életűnek és nyugtalanítónak. „Milyen szép ma anyám!” – mondta félhangosan Pál.

       Melyikükre néz vajon? Ferenc összekulcsolta az ölében a két kezét, és akaratlanul imádságos volt e mozdulata. Előregörnyedt, nézte őt és éles, fájó, boldog villanások jártak át a lelkén. Már eldöntötte magában – hogy íme, elkövetkezett rá valami –, jött-jött, puha lábakkal, halkan, diadalmasan és komolyan – be az ő okos, egyszerű és szegény életébe. Egy ilyen szerelem! Mi lesz vele. Ám ez az élet legigaza és legelevenje. – Leborulni elé vagy meghalni érette – ez volna jó. Az óra zengő kis ércszava fulladtan vert el valamit; tízre járt. Az óra fölött a falon arckép – egy eleven, feszült, vonzó és nyugtalan férfiarc hajolt ki a keretből. Ez volt – a férfi, az egyetlen, aki hozzá illett, és itt már minden elvégződött. A zongora még egyszer összefogta a halálballada tompa, fáradtan szelíd motívumait – az asszony arca halványan átpiroslott – a technikai fáradtságtól talán. Hullámszerűen egyre feljebb-feljebb tört a fiú bensejében a zokogás vágya; a sok elfojtott, bennrekedt forró gyermekérzés mind, mind. Mit tegyen, mit tehetne? Mindig így lesz már ezentúl? Az utolsó akkordoknál az asszony elfordította a fejét. Mosoly volt ez – gyors, meleg és szomorú? Neki szólt? – Bocsánat volt.

– Én még anyóval maradok egy kicsit – mondta Pál, amikor Ferenc búcsúzni készült.

       A másik felállt. Egy percig még azon félt és ujjongott, hogy mindjárt-mindjárt a kezében lesz egy pillanatra az asszony keze. Aztán ez is megvolt. Egyedül haladt a fiúszoba felé, a lelke tántorgott belül; – olyan egyszerre jött mindez. Arccal a párnákra borult, azt hitte, sírni fog, és örült, hogy egyedül lehet. Ám csak mélyen, szaggatottan sóhajtott – fölkelt megint –, és lassú, álmatag, boldog babrálással szedte le magáról a ruhát. Falnak fordult, és gyorsan, édesen elszunnyadt.

       Az álma szűzies volt és boldogan izgalmas. Valami folyó partján látta ülni az asszonyt gyászos és királynői pompájú öltözetben és nehéz vasbéklyóban két csodálatos kezét. Eddig nem ismert idegáramlások futottak végig rajta e bilincsek láttán. Ő gyors, zakatoló, kicsi hajón sietett megmentésére, minden pillanat közelebb vitte; ám az nem nyújtotta felé szép fogolykezeit. Némán és sápadtan ült, és nézte őt félig hunyt pillái alól. Talán mosolygott.

       Felriadt – szeme kipattant, és ebben a pillanatban már szégyenletesnek érezte az álmát. Egy idegen asszony; – ha a fia tudná. Meg akart fordulni, és maga előtt látta Pált.

       Köpeny volt rajta, és fején kalap.

– Hová készülsz? – kérdezte tőle majdnem ijedten, és felült az ágyban.

       Vállat vont, és leült mellé a takaró szélére. Ideges volt, a szája remegett, mint akit nem volna nehéz sírásra fakasztani.

– Mi bajod? Hova akarsz menni?

– Egyelőre – nevetett fel röviden – valami egészen alkalmatos helyre. A „Bolero”-ban friss a személyzet – nem jönnél velem te is? A városba – no.

– Most – megőrültél? Mit beszélsz? Mit gondol édesanyád?

– Hát – öreg mesterem –, úgy látszik, ő éppen ezt akarja. Tanuld meg, hogy egy asszony se okosabb a többinél. Semmi, na! Most azután nyakára mászok az életnek – Wein, Weib und Gesang –, valahova majd csak kilyukadunk. Még rám találsz egyszer a halottnézőben vagy a rendőrségnél – anyám úgyis karriert akar tőlem.

       Sarkon fordult, elment – hangos ajtónyitással, élesen fütyörészve. Felindulásában és keserűségében végletes és durcás volt, egészen kivetkőzött önmagából. Sok mindenre képes ilyenkor – gondolta Ferenc, és félálmosan utánarévedt egy ideig. Még zavaros volt előtte a dolgok összefüggése – ösztönszerűen nyúlt megint a ruhái után. Felöltözött.

       Közben ajtók halk nyitódását hallotta ott kinn, csöndes lépteket, suttogást. A verandán találkozott a háziasszonnyal.

       Rézi abban a percben húzta be maga után az ajtót. Az asszony fel-alá járt – mikor meglátta, a kályha falához támaszkodva állt meg, és bevárta őt.

– Szegény gyerek – mondta –, ugye, felzavartuk?

       Mosolyogni próbált, és úgy beszélt, mintha apró házi rendetlenségről volna szó. De a hangján, egész alakján izgalom remegett, nagyon halvány volt, és mély árkú szépséges szemei alatt – valóban könnyek nyoma. A fiatal fiú az arcába nézett, és egy pillanat alatt forró lelke egész elfogultságával, a hivő egyoldalú áhítatával pártjára szegődött. Szinte gyűlölte Pált, amiért fájdalmat okozott neki. Ízetlen, erővel-esett, korcs és éretlen szerelmét, gyerekesen különc életprogramját; – és a leányt, e ravasz kis kékharisnyát, aki bizonyára számítással és nagyravágyással van tele. Úgy érezte, fel tudná áldozni az egész világ minden ügyét – és az ő fiatal testét-lelkét – mind, egyetlen könnye miatt.

– Elment, ugye? – kérdezte az asszony, szelíd bizalommal, és már nem palástolta aggodalmát. A fiú némán bólintott, és eltelt keserűséggel a másik ellen. Most messze csatangol a tavaszi éjszakán, poétás, bolond tetszelgéssel a számkivetettség pózában – milyen önző és gonosz igazság az ő igaza! –, Ferenc, aki sohasem ismerte a szülőit, mély, lélekig ható részvéttel értette meg e percben a nemzedékek tragédiáját. Hogy eljön egy nap, amikor nem értik egymást többé, és hiába volt az egész élet áldozata, gond, munka, lemondás. Mennyi elpazarolt érték van itt, mennyi szépség, asszonyos, édes báj, Fennkölt jóság; – mindez kinek?

       Szemben álltak – az asszony puha alakja a kályha langyos, fehér falához simult. Egy félig nyitott ablakszárnyon hűs éjszakai lég szállongott be hozzájuk – messze terülő, ázott, nagy barna földek illatával tele. Csendben voltak. – „Ha én lehetnék a fia!” – gondolta a fiatalember, rettegve, mintha ezzel is megsértené. És már gyűlölte ezt a félénk, áhítatos gondolatot. – Lázas merészséggel fordult az idegen, halott férfiarckép ellen. „Kije volt ez?” Vad, keserű szégyenkezés fogta el. A torka szárazon, égve szorult össze – már pillanatokig tartott a csend –, és egyszer látta lassan lecsukódni az asszony szemét.

– Mit tehetnék? – tört ki majdnem nyögve. – Mit lehetne!…

       Az asszony felnyitotta a szemét és ránézett. Az első pillanatban összeszorította ajkait, és elpirult kissé. Most már látnia kellett. E szorongó, áhítatos, félig naiv és félig epedő fiatal arcot; nagy, néma izzású szenvedélyt a szép, felhős, sötétbarna szemekben, szikár, csontos vállai remegését, e fogvacogtató izgalmat és hasztalan, bús igyekezetet, hogy mindezt palástolja. Látta, és meg kellett éreznie, hogy ez itt mégis a kész teljes férfiú szerelem immár – a hallgatag, komoly és elszánt; nincs magyarázata, értelme vagy kelete – ez a szerelem. És férfi áll mellette egész, forró, odaadó valójával e percben, amikor minden, amiért élt, elhagyni készül őt. Most – egyszer utoljára még – a szerelem, a fiatalság. Erre gondolt vajon?

– Mit tehetnék? – Mindent megtennék – ismételgette a fiú görcsösen, jelentés nélkül, mert szüksége volt ilyen semmitmondó szavakra. Aztán elszállt egy sóhaj – rövid, nagyon picike és önkéntelen –, az asszonyé. A szeme nedves volt, meleg sugarú és bánatos – talán több is ennél, hamvadó rejtélyekkel, álmatag, fojtott veszedelmekkel teli. Feléje nyújtotta a jobb kezét – puhán, hajlékony simulással fektette bele a kemény, barna tenyér érdes mélyébe – és úgy hagyta egy pillanatig. – Még egyig aztán – vagy tovább. – Ennyi volt.

       Visszavonta – leejtette egy percre –, nem következett semmi. Már egyenesen, komolyan, kedves, szomorú fölénnyel nézett a szemébe.

– Igen – mondta –, ha jó akar lenni – menjen utána. Menjen és vigyázzon rá. Magára hallgat; – megteszi, ugye?

       A fiú némán, görnyedten hajolt meg előtte. És vette a köpenyét – alázatosan, kiverten, boldogtalanul. Szinte örült, hogy mindjárt kinn lesz a levegőn, ahol megállhat – nekiborulhat valami falnak, és sírhat.