Cselédek

Cselédek szerző: Anton Wildgans, fordító: Kosztolányi Dezső

Nem kérdezi senkise, hogy mit akarnak,
szolgálnak egy életen át idelent.
Kedvébe hajárnak a finom uraknak,
meg is becsülik, mint az idegent.

Ott élnek az otthoni házba te nálad,
lakásuk a csúnya, a vaksi szobák,
mikben sose laknál. — Itten az állat
több szívre, szelíd részvétre találhat,
mint ők — hiszen azt se tudod, kicsodák.

Mert ők a kutyák, az örökre kivertek,
cserélgetik őket, akár a szeget
a tengelyen. És ha megbetegedtek,
kórházba velük, hamar elviteted.

Olykor pedig a lelkűkbe a jóság
fényt hozna s öröm szállhatna oda.
Egy drága tavasz, egy hajladozó ág
kinyitna szívükben egy isteni rózsát
s meglenne a szent öröm és a csoda.

De így kilököttjei az útipornak,
csak ők az utolsók, mindörökig.
És mint azok, akiket összetipornak,
eldurvul a lelkűk is, összetörik.

Legtöbbje pedig lemondva hiába
temette el egykori életét.
Idegen gyerekeknek az anyja-dadája,
s titkos koronát visel árva hajába,
mint Mária, a cseléd.