Csehov (Kosztolányi Dezső)
| Csehov szerző: Kosztolányi Dezső |
1.
Három moszkvai lány, három tábornokárva története, ki vidékre kerül, egy helyőrségi városba, ott csöndesen elszárad, kiábrándul, megöregszik. És? Olga tanítónő, aztán igazgatónő. Masa, egy gimnáziumi tanár felesége, beleszeret az őszülő ezredesbe, kit áthelyeznek. Irinának, a postáskisasszonynak párbajban megölik vőlegényét. És? A katonák, kikkel csókolóztak, gitároztak, ozsonnáztak, elmennek. És? Az élet is elmegy, a fiatalság. Minden elmúlik, változik, semmi sem oldódik meg. És? Az írónak nincs más mondanivalója, sem az, hogy ez helyes, sem az, hogy ez helytelen, semmiféle állítás, vagy tagadás, védelem, vagy vád.
De amíg nézzük a játékot, s percek, órák tűnnek tova, hónapokkal, évekkel öregszünk mi, a nézők is és érezzük az időt. Alakok jönnek elénk, emberek, a hősnőktől kezdve a nyolcvanéves dadáig. Versinin ezredes, szegény, kinek két leánya van s egy félbolond, hárpia felesége. Moszkváról emlékezvén, melybe többet nem jut el sem ő, sem a három nővér, így üti meg új, kései szerelmének alaphangját: „Egy darabig a Német utcában laktam. A Német utcából a sárga kaszárnyába szoktam menni. Útközben van egy híd és a híd alatt zúg a víz. Ha az ember egyedül bandukol itten, akkor elszomorodik..." Csebutikin, a részeges katonaorvos egy elrontott élet után már csak mozdulatokat tesz, magát gyötri. Vitatkoznak az emberek kicsiségéről. Erre felkel, hogy jobban lássák. „Nézze, milyen jelentéktelen vagyok én." Tusenbach báró is semmittévő, léha. Nem látja az élet értelmét. Eképpen érvel : „Esik a hó. Mi ennek az értelme?" Andrej, ki hegedül, sok nyelvet beszél, egyetemi tanárnak készül, meghízik, vidéken reked, tollnok lesz, s hosszú keservét a süket hivatalszolgának mondja el, mint egy üres gyónószéknek. „Ha nem hallanál nagyot, bátyuska, akkor nem is beszélnék veled."
Csupa jelkép. Mert az emberek – még az orvosok sem – beszélnek így, a valóságot csak egy nagy költő hazudhatja ilyen tömörnek, ilyen összefogónak, ilyen nagyszerűnek, a legnemesebb realizmus bűvös eszközeivel. A férfiak nem dolgoznak és boldogtalanok, de a nők dolgoznak és ők is boldogtalanok. Mindenki boldogtalan, az élet nem adhat mást. Cselekmény, ármánykodó fondorlat, külső esemény nem mozgatja a darabot, mégse „novella", mégse „regény", hanem dráma, melyben egy írói lángelme a legnagyobb erőpróbát vállalta s megmutatta, hogy az érzés biztos kalauz, csalhatatlan építő, mindenütt, még színpadon is. Egy misét láttunk s templomi áhítattal távoztunk a színházból.
(1922)
2.
Egy orosz íróval beszéltem, azt mondta nekem: Csehov a mi legnagyobb írónk a leginkább orosz, a leginkább miénk. Különös értékelés, ma, az expresszionizmus korában, attól a néptől, melynek Dosztojevszkije, Tolsztoja is van, de megértem. A kis fátyolos rajzok, a csöpp elbeszélések mestere, óriás.
Csajkovszkij-zenét akarsz-e hallani, vagy Csehov-prózát? Egyformán hat idegekre mindkettőnek ködös, altató muzsikája, mérges édes mákonya. Azt, amit írt, egynek érezzük, s nem jut eszünkbe osztályozni, hogy ez novella, ez regény, ez pedig színdarab.
A színházba is áhítattal lépünk be, mert valami templomi van az ő csöndjében és szomorúságában s nem szedjük elő a francia bohózatok vagy angol drámák emlékeit. Szláv drámák ezek, melyeknek megvan a maguk lassú ütemük. Ismerősül köszöntjük minden emberét és minden bútorát, hiszen mindegyikkel találkoztunk már valamelyik írásában. Ó a régi szobák, horgolt terítőkkel, kiérdemült bútoraikkal; ó a hosszú névnapi ozsonnák, ó a kedves öregecskék, a nénik és bácsik, kik ottmaradtak a múltból, ó a bölcselkedő, tunya, haszontalan, részeges, érzelgő, kedélyes, unalmas alakok, a torz figurák, a mulatságos szörnyek, kik karban rezgetik meg az álmos orosz lelket. „Olyan unalmasak ezek – mondja egyik szereplő –, hogy a legyek is lehullanak, ha rájuk néznek." Ivanov ilyen csonka ember. Hasonlít Csehov többi hőséhez. Élete derékon tört ketté. Elvett egy szegény, tüdővészes zsidó lányt, kit valaha szeretett, ma már unatkozik a felesége mellett, halálba üldözi őt, de második menyegzőjén az önvádtól főbe lövi magát. A többiek is ilyenek. Egy orvoska, ki folyton szaval és semmit sem tesz, egy kedves, éhenkórász grófocska, egy zsugori vidéki úriasszony, bolondos vőfélyek, cifra nyoszolyólányok, éhesek és jóllakottak, egészségesek és betegek, ifjak és vének, de mind boldogtalanok. Félig ispotály, félig családi kör. Együtt a család, a nagy család, Oroszország.
(1923)
3.
„Csehov a mi legnagyobb írónk" – mondogatják nekem orosz ismerőseim, akik valóban a gazdagság zavarában vannak, nehezen választhatnak. Karcolatait, rajzait, melyek annak idején élclapokban jelentek meg, oly áhítattal olvassák, mint az imádságot.
A fájdalom és részvét remekművei ezek. Némelyik egy violára hasonlít, egy lankadt violára, melyre valaki gyászfátyolt dobott. Tiszta érzelmesség van bennük, humor.
Emlékezem egy alakjára, egy orvosra. Az valahányszor bepillant egy beteg gyermek torkába, sírva fakad, s az anyának kell vigasztani az orvost, hogy talán mégse olyan súlyos az eset. Pavlovics Antal maga is gyakorló orvos volt.
Mint drámaíró hála Istennek „nem ismerte a színpadot", csak az embereket és életet. Ezért nagy és halhatatlan. Darabjait ma is vallásos szertartásként hozzák színre. A japánoknak van egy teaünnepük. Összeül a család, s régi, századok óta megállapított szöveget mond, ősi hagyományok szerint tartja a kanalát, findzsáját, hörpintgeti teáját. Ilyesmit érezhetnek az oroszok ezeken az előadásokon.
„Három nővér", „Vanja bácsi", „Cseresnyéskert", „Sirály". Címük is muzsika. A „Cseresnyéskert" hősei egy pusztuló udvarház virágos cseresnyefái, melyeket az új tulajdonos kivágat.
A „Sirály" bemutatója 1908-ban a moszkvai Művészszínházban izgalmas siker volt. Utána „Csehov házának" nevezték. Azóta ez a viharmadár fölötte lebeg, kiterjesztett fehér szárnyaival.
Mi történik itten? Mindenki boldogtalan, mindenki vágyakozik, mindenki szeret és mást szeret, mint aki őt szereti. Nyáron, egy vidéki birtokon, a tó mellett – a boszorkány-tó mellett – fél emberkék találkoznak egymással. Az élet gyönyörű. De ők folyton sóhajtoznak, sopánkodnak, hogy milyen szomorú, milyen unalmas. Sírnak és ásítoznak. A nézők sírnak, de nem ásítoznak.
Irénnek, a híres, már nem fiatal színésznőnek van egy fia. Gyűlöli az anyját, mert mindig csak őt ünneplik, s ő mellette senki, semmi. Ez a fiú ír egy csapnivaló műkedvelő színdarabot, eljátszatja „ideáljával", egy földbirtokos leányával.
Nina fehér fátyollal van leborítva, az Emberiség titokzatos nemtőjét ábrázolja, s arról szaval, mi lesz a földgolyón százezer esztendő múlva. A háttérben kigyulladt két piros szem: „a Sátán szeme", s ekkor kénfüstöt fújnak le a színpadról. A nézők köhögnek és kacagnak.
Trigorin, a „híres novellaíró" – valaha híres novellaírók is voltak – jegyez a noteszébe. A híres színésznő közbeszól valamit. Erre fia, a szerző sértődötten leengedteti a függönyt, elrohan.
Ez a fiú teljesen tehetségtelen. A leány, aki később színésznő lesz, szintén teljesen tehetségtelen. Belebolondul a novellaíróba, de az tönkreteszi. A színésznő fia agyonlövi magát. Korcsok, boldogtalanok, tehetségtelenek.
A nyári éjszaka pedig oly gyönyörű. Valahol távol halkan énekelnek. A nyugalmazott számtanácsos bölcseleg. Az intéző adomákat beszél, hangokat utánoz. A tanító modellül ajánlkozik a novellaírónak, fölszólítja, hogy írja meg őt. A falusi orvos megérti a színésznő szerencsétlen fiát, átöleli, azt mondja, hogy darabjában „van valami".
Csehovot lehetetlen elemezni. Hiába állítjuk, hogy drámai vagy lírai, hogy naturalista vagy szimbolista. Minden elmélet fittyet hány nekünk.
Konstantin, a tehetségtelen író arról szónokol, hogy „valami egészen új" stílus kellene, valami merész, sohase létezett művészet.
Valóban csak a tehetségtelen írók keresnek ilyesmit. Csehovnak nincs „új stílusa", nincs „akarása" és „meglátása". Darabjainak háttere, lényege a természet. Önmagát írja.
Olyan, mint a természet.
(1923)