Csavargás közben: Drezda
szerző: Bálint Aladár
Alig két órája, hogy holtra fáradtan egynéhány nagy öreg kezétől szinte összezúzva támolyogtam ki a Zwinger kapuján. Belesodródtam a kedves, az okos, tiszta Drezda utcáinak forgatagába. Frissen és ismét éhes szemmel léptem be a Gallerie Arnold elegáns földszinti szalonjába. Kevesen vagyunk, két katonatiszten, egy diákon meg egy öreg nénin kívül senki sincs a forradalmak tüzét ziháló nyugtalan vásznak előtt. Szomszéd teremből írógép kopogása hallatszik. Idebenn hűvös, béna csend. Nem a képekhez illő környezet és helyzet.
Gauguin képeit nézzük. Tanítómesterének Pissarrónak nem éppen nagyobb jelentőségű három képén és Van Goghnak egy portréján kívül az ő képei töltik meg a termet. Van Gogh erős zöld háttérrel egy piros sapkás francia katonatiszt fejét véste rá a vászonra. Dalol, muzsikál az az arannyal szegett teljestüzű piros sipka. A zöld beleivódik a fej konstrukciójába, áthatja és húsossá lágyítja a keményre szabott határvonalokat.
Gauguin képeinek dátuma 1889-től 1902-ig terjed. Közöttük piktori emelkedésének, Monet és Pissarro képei alapján kategorizált impresszionizmustól való eltávolodásának nehány megkapó útjelzője.
Korai képek: sablonos impresszionista mesterek recipéje szerint.
Elszakad mesterétől. Bretagne-ba menekül. Egyre mélyül, egyre súlyosabb. Problémáinak iránya, tartalma merőben más. Mintha Courbet-hez közeledett volna.
Egyik bretagnei tájképe: mély kék ég, sűrű levegő, a fák koronái egymásra borulnak, az ágak összeölelkeznek, átkarolják egymást. Fojtott szomorúságnak, sóvárgásnak drámaisága ömlik ki a tompa színekből.
Azután következik a teljesülés. A tropikus színeknek részegsége.
Vörös köpenyeges férfi ült az erdő közepén, messzi mögötte két asszony, lába előtt zöld madár és kutya. A férfi alakjával párhuzamosan magasba szökő fatörzsek. Erő, tömörség, monumentális emelkedettség.
Vagy: izzó vörös talajon asszony áll a gyerekével, hátul a tenger felcsapó haragoszöld és kék hullámai. Itt is a fák tagolják a képet. Azokra nehezedik az egész kompozíció súlya. Ezek már az utolsó képek. Elszédít, mámorossá tesz az erők nagyszerűsége, az őstalaj mélységes mélyéből felfakadó életnedveknek buzogása. Ezer trombitának harsogását hallom.
1889-ből való: Krisztus az olajfák hegyén. Gauguin önönmagát festette meg ezen a képen. Lehajol, két keze ölébe hull, haja, szakálla erős cinóber, ragyogó zöld lombok a háttérben.
Egy emelettel feljebb a drezdai fiatalok, a „Brücke” tagjai állították ki képeiket. Épater les bourgeois! Valóságos csatakiáltás mindegyik vászon. Csak az a baj, hogy a fiúk nem tudják, hogy kiért, miért verekednek. A fegyvereik? Rosszak, nagyon rosszak. Három-négy vastag vonallal egy egész tájnak karakterét belevinni a négy keret közé. Hajh, mennyi tudás, mennyi vesződség kell ahhoz, mennyit kell addig élni, átélni. Tudás nélkül, meggyőződés nélkül csak úgy belerikoltani a nagy világba. Ami a legrosszabb, túlnyomó részük dilettáns és csak azért is forradalmár. Egyedül lézengek a teremben. Végre jön két fiatalember. Az egyik ─ gyaníthatólag kiállító ─ buzgón magyaráz a másiknak. Úgy tizenöt-tizenhat esztendősre taksálom őket. Lemegyek a lépcsőn és önkéntelenül fölsóhajtok: szegény Gauguin, mi lett belőled! Bizony mondom néked, öreg akadémikus lett belőled. Szenvedéseidet, még tarascóni mivoltodban is grandiózus hitvallásodat így fordítják ki fonákul a jól nevelt rossz gyerekek.