Csavargás közben: A prágai zsidó temetőben
szerző: Bálint Aladár
Ki tudja, talán nem is temető ez. A sírkövek alatt meglehet hogy nem is feküsznek halottak. Nem temető ez, hanem csodakert. A világ legnagyobb bodzafakertje. A sírköveket, a kígyózó ösvényeket elborítják a terebélyes bodzafák lombjai. Egész erdő. A nedves füvön táncolnak a lombok hasadékain keresztülfutó üde délelőtti sugarak, jókedvű, bolondos feketerigók fütyülnek, apró szemük szikrázik a napsütésben.
Sírkő sírkő tetején. Három, négy, öt nő ki egy csomóban, egy tőből. Összegyömöszölve, nyüzsög, bizsereg, egymást gyűri, tépázza a sok ezer meg ezer verekedő sírkő. Olyik már nyolcszázesztendős, nehezebben bírja a harcot, süpped, görnyed, fölötte, mellette a fiatalabbak. Komolyan és büszke egyedülvalóságában mogorván szemléli a harcot egy-egy szarkofág. Jól tudja, hogy őt ki nem túrhatja újabb jövevény helyéből.
A fiatalabb, a két-háromszáz esztendős kövek ékes barokkfeje alatt, madárnak, halnak, négylábú állatnak jelképes rajza mutatja a pihenő kalmár, tudós nevét. Még nemesi címer is akad közötte. Nincsen vége ennek a temetőnek. Rakoncátlan gyerek módjára szanaszéjjel csavarog. Belenyomul idegen háztömbök közé, felkanyarodik egy dombra és csak új terek állják útját.
Köröskörül építenek, utcát formálnak, bontanak, ásnak, kalapálnak az emberek. Mit törődik mindezekkel ez az eleven temető? Titus diadalívétől S. Pietro in Vincoli-ig nagyon rövid az út. Feltámadt a gettókba szorított emberraj. Titus után Michelangelo. A bokrétába kötött márványok nem tudják, mi a tömjénfüst, nem lehelnek temetődohot. Kert, madarak. Élet.