Csata a pitvarban
| Csata a pitvarban szerző: Tömörkény István |
Baj mindenütt van a kerek világon, ebbe belenyugodhatunk. Baj tehát van a Mári néniéknél is, akik kint laknak a város legvégén egy házban. A ház különb, mint bármelyik ház a kerek világon, mert nem lakók benne a Máriék, hanem ahogy a kiskapun belépnek, azontúl a tulajdon övék minden. Ez nagy öröm, amely annál nagyobb, mert csak tavaly vásárolták ezt a házat. Sok és hosszú időt töltöttek el a pénzkereséssel a Mári meg az Ádám. A Mári mosóné, az Ádám baggeros, mindketten beleőszültek, míg a ház árát összekeresték. Teljes hétszáz forintot kóstált a ház, míg a János bácsitól megvehették. E történetet a ház vételét illetőleg már máshol is említettem, mert a vétel után a boldogság a mosónén igen erősen mutatkozott. Egész életén át mint más lakója, zsöllérje tengődött. A maga házába jutván, eltelt a boldogsággal.
- Úgy lépek én be abba a házba, mintha az Isten házába mennék...
A tulajdonban pedig voltaképp kevés gyönyörűségük telik. Mári bejár a városba mosni; a kora hajnalokon elkövetkezik hazulról, a sötét utcákon vándorol, míg helyre ér, akkor mosókonyhák gőzébe áll, s ott van estig. Csak épp aludni ér haza. Hát ez ily robot, kivéve a vasárnapot, de akkor meg délután temetésekre kell járni: kissé úgy rézsút-szemköztformán állván a kis házzal szemben a temető.
- Jó ez így, ha közel van - véli az Ádám. - Innen fölösleges a temetési költség: akár lábon is áthajthatják az embert.
Ilyen előnyei vannak annak, ha valaki a temető körül köthet szoros barátságot a halállal. Szép volna mindez, ha Ádám mindig otthon tartózkodna, s ha a halál őt minden esetben, mikor éppen az elvitelére kedve van, itthon érhetné. Nincs azonban teljes boldogság a világon. Ádám csak télen van itthon, akkor pedig ritka a halál, mert a hidegben az sem szeret tartózkodni. Mikor pedig a tél elhalad, s kinyílik az idő, akkorra már Ádám a hajón van, ama bús baggeron, amely örökké morog és kotor, és abban leli kedvét, hogy a vizek mélyéből fölszedi a homokot. Mélységeket váj ez a bagger a vizek aljába, s a víz azokat, mihelyst módja van hozzá, behordja homokkal megint. Folyton-folyvást küzd a vízzel Ádám, s jó, hogy a víz olyan akaratos, mert ha nem volna az, miből élne az Ádám? Dehát a víz mindig ád munkát, a munka meg kenyeret - nem nagy darab kenyér, az bizonyos, de azért meg lehet vele élni. Még marad is belőle; így került össze hosszú esztendők folyamán a hétszáz pengő, amivel a házat megvették, és egy ahhoz értő fiskálisember rá is íratta a Mári néni nevére. Egészen rendesen rá van táblázva.
A házban középütt van a konyha, a pitvar, kétfelől pedig, jobbra is, balra is egy-egy szoba. Egyik szobában lakott a Mári meg az Ádám, a másik pedig hát úgy odaadódott János bácsinak, akitől a házat vették, hogy hát lakjon benne tavalyi árban. Legalább van, aki a házat őrzi, ha mindketten a dolguk után mennek; télen pedig, mikor az Ádám itthon van, talál a házban embert, akivel közösen el lehet pipázni a sötétülő téli délutánokat. Kártyázni nem lehet, mert János nem kártyás. Próbálta ugyan szokni legénykorában valaha, de nem illett sehogy sem a kezébe a kártya, hát abbahagyta. De hát nem baj az, nini. El lehet beszélgetni sok minden dologról, mert ez a János is olyan járatos ember volt fiatalabb idejében, mert odaszolgált sokfelé, Ádám pedig úgy járkál a vizeken a baggerral mindenfelé még ma is, hogy az valóban ritkaság.
Történt a télen, hogy Márinak a városban harmadfélnapi mosnivalója akadt. Jó hideg telecske volt már megint ez a mostani, ilyenkor bajos úgy késő este hálásra hazajárni a messzi házhoz. Elhálhat ott, ahol dolgozik, valahol a cselédekkel, ételét melegíteni pedig odateheti a tűzhöz, mert azért nem kell egy szemmel sem több fát rakni rá. Mert így szokás az étellel tenni, mert így lehet takarítani a napszámon, ellenben a koszttal való napszám kevésbé alkalmas. Hát Mári, mikor elment, meghagyta Ádámnak, hogy ha harmadnap délre hazaér, akkorra befűtsön a házba, mert míg Mári odavan, Ádám a János szobájában lakik, hogy ne fogyassza a tűzrevalót.
- Hogy jó alkalmatos meleg legyen, érti-e kend? - rendeli Mári.
- Nono - mondja Ádám.
- Aztán főzzön is kend valami kis ebédet.
- Jó, jó - hagyja helyben Ádám -, majd főzök...
A dolog így rendben lévén, Mári kora hajnalon elindul. A holdfényben kissé széjjelnéz az udvaron, s a kiskapuból is visszatekint a házra, hogy még egy kicsit hadd hizlalhassa a szemét a gyönyörűségen. Az élet azonban úgy rendezi a dolgokat, hogy a gyönyörűségtől olykor el kell távozni, hogy annál alkalmasabb legyen a visszatérés. Mári néni ennélfogva megindult.
Odavolt harmadfél nap. Télidőben ennyi ideig egyfolytában mosni jó nagy teher. Ha a mosókonyha ajtaját, ablakát becsukja majd megfullad a gőzben. Füst is van arányosan, mert olyan katlant még nem rakott össze kőműves, amelyik ne füstölne. Ha pedig kinyitja az ajtót, ablakot, a hideg majd eleszi. Akárcsak a régi szabadtüzes konyha, amely vagy szemfájóssá vagy lábfájóssá tette az asszonyt. Nem jó dolog az a mosás, aki próbálta, azt mondja, hogy harmadnap már majd elszakad a lába a teknő mellett. Az alvóhelye sem volt a Márinak valami különös, mert az ágy mégiscsak olyan dolog, hogy lehet százféle ágy is a világon, de mégiscsak az a legjobb, amelyik otthon van. Harmadnap délben már örült is Mári néni, hogy vége a mulatságnak, és sietve pakolászott.
- Megyek haza - mondta örvendve. - Jó kutya hazajár.
Ment is hazafelé. Dél volt. A templomokból szerteszolgált a harangszó, és játszva libegett a havas háztetők fölött. Mári sietett. A külváros apró utcáin is végighaladt: az utcák csak keresztben aprók, hosszában igen hosszúak. Hazaért. Kinyitotta a kis ajtót, s a házra és az udvarra tekintvén, megint öröme támadt. Bement a pitvarba. No, most mindjárt jó meleg szobába jut, s ott az étel az asztalon, amit az Ádám főzött.
Az ám. Csakhogy mikor be akart menni a szobába, hát zárva az ajtó.
- No - gondolta -, hát az Ádám?
Zörög, de hiába zörög. Benyit János bácsihoz. János épp a dohányvágó késfát pucolgatta, s nem látszék tudni semmiről semmit.
- Hol az Ádám, János bácsi?
- Az Ádám? - kérdezi János. - Az Ádám? Talán úgy löhet, hogy alighanem elmönt valamerre... Hát nincs itthon?
- Nincs hát - vélte Mári -, üsse meg a part.
- Akkor alighanem elmönt - vélte János, s eltartotta magától a késfát, hogy látná, eléggé le van-e pucolva.
Mári pedig a konyhában minden holmiját lerakván, tudta már, mit tegyen.
- Lesz ne mulass! - kiáltotta, s útnak eredt. A korcsmákba ment. Nem sokáig járt, a harmadikban megtalálta Ádámot, amint kártyázott. Ádám zavarodottan tekintett föl a játékból, abba is hagyta, maradékborát leöntötte, s Mári hívására ment vele haza. Mári az úton nem szólt semmit, csak a düh dagadozott benne. Hanem otthon aztán nekikezdett. Keresztvíz nem maradt Ádámon.
Hogy ő annyi időkön által odadolgozik, töreti magát, kínlódik, amaz meg oda kártyázik! Még csak a szobába sem mentek, a pitvaron volt a hadakozás. Ádám eleinte hallgatott, de aztán visszabeszélt. És a János, a vén János, nem tudni, mi oknál fogva, előjött, és az Ádám pártjára állott. És most e haragos hármak szóvitával szörnyen csatáztak, utóbb már nem bírtak érvekkel, csak sértő szavakat vagdostak egymás fejéhez. A vén János dühösen azt kiáltotta Márinak:
- Hallgass, te rongyos!
Mári hirtelen és dühösen nyitja ki szobájuk ajtaját, beszalad, s az ágya valamely rejtekéből két húszkoronás papírbankót hoz elő, amiről az ura nem tudott. Azokat lobogtatva ismét kirohan:
- Én vagyok a rongyos! Te! Hát van teneked ennyi pénzed? Te betyár! Nekem van két tízesem, de neked nincsen! Hát én vagyok a rongyos?
Ádám pedig nézvén a lobogó tízesekre, amelyek létezéséről nem tudott, azt kiáltja a feleségére:
- Te rabló!
És uramfia, a csöndes Ádám, a tutyimutyi Ádám megragadja a felesége karját, a vén János pedig végső mérgében a kisszéket kapja föl, hogy ő most már azzal hadakozik. Pedig hadakozni igen mérges jószág ez a kisszék, különösen ha ócska kés-vas van a végébe verve kukoricamorzsolás szempontjából. A nagy, erős asszony nem sok ügyet vet erre, Ádámot lerázza magáról, és jogi alapon folytatja a lármát:
- Hát ki parancsol itten? Kié ez a ház? Kinek a födele ez? - kérdezi nagy hangon. - Itt én vagyok az úr! Itt nem parancsol senki, csak én! Az enyim ez a ház. Énrám van táblázva!
A lárma elült. A két ember hirtelen lecsöndesül, János a kisszéket elejti. A Mári újra kiált:
- János bácsi, azonnal menjék kend! A házamban egy percig sem marad kend! Nem kell sem az adósság, sem a fertályfizetés, de rögtön takarodjék kend kifelé! Kendnek arra kifelé tágasabb...
János szótlanul, elröstelkedve fordul meg, a szobájába megy, de azonnal rakni kezdi össze a holmiját a hurcolkodásra. El is ment János. Még aznap délután elment a háztól. A megtört s lapuló Ádám a kiskapuban búcsúzott el tőle, ott mondta neki János:
- Hej, bolondot tett kend...
- Bolondot - ismeri be megtörten Ádám -, mert kártyáztam.
- Azért is - szól János. - Mert én soha életemben nem kártyáztam, mégis én iszom meg a kártya levit. Hanem másért tett kend nagyobb bolondot.
- Miért - kérdezi az ellágyult Ádám.
- Mert - mondja utolsó szavát a semmiségbe induló János -, mert minek íratta kend a ház táblájára a Mári nevét.
Elváltak. A temetői túlsó sorról a havas fák csöndesen integettek, lombtalan ágaik alól kőkeresztek, fakeresztek meg vaskeresztek barnálltak elő.