Csata a katonával
| Csata a katonával szerző: Tömörkény István |
János a tanyáról többféle alapon jött be ezúttal a városba. Elsősorban a piaci árak érdekelték, s azonfölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy karika a malac orrára, egy karika az ingaóra láncára, amit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni.
János ez utóbbi mesterséget végzi el először, s megszaporodva jön ki az adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett, s így financiálisan szaporodott. Ez mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyollta kissé a malac orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van, s lehetne is menni kifelé, midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiúnak. Inkább abba irkáljon, mint a ház falára.
Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat, s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia.
- No majd möglátom, mit ír bele a gyerök - szól bíztató mosollyal János a boltoshoz. - Maga lösz a felelős azért, amit a gyerök ebbe a könyvbe szerkeszt.
Így elválnak.
Amint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárcát a belső zsebbe akarná tenni, a tárca leesik a földre, mert nem olyan könnyű a subában való mozgás, mint ahogy azt az ember gondolná.
János lehajol érte, s amikor felvenné, egy kis színes alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, amely fakarjával szalutál, s kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusítóasztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett. Természetesen, János ahogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa is igen jó lesz a gyereknek.
Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből, s hozzámarkolva a tárcához, mind a kettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik, s az öklét bedugja a belső zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárca bent maradnak, kezét pedig nyitott állapotban húzza vissza. No, ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól, s az utcán kedvvel rázza bele magát a subába.
Most addig be nem nyúl a zsebbe, amíg a tanyára nem ér.
Nincs otthon senki, mivelhogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szomszéd tanyára, ahol valami torban segédkezik.
Így hát a lovakat kifogja, s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában, s jár-kel. Majd pedig gondolkozik, vajon utánamenjen-e az asszonynak, vagy rátegye az órára a karikát.
Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyúl, s kiveszi mind a kettőt. Az asztalra teszi, s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az útra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.
Visszafordul, s ekkor ahogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra.
A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll, és fölemelve tartja a kezét.
- Nini - mondja János.
Odamegy hozzá, s lefekteti.
De midőn elvonja a kezét, újra fölugrik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva, és a kezét le nem eresztené egy világért.
- No - szól újra János, és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.
Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?
Leteszi most már keményen az asztalra, s meg is nyomja, hogy jól fekve maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona, és semmi mozgása nem érzik.
Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, újra csak fölpattan, hajlong, megint előtte áll meg, s két festett szemével reá tekint.
- Üssön mög a part! - kiáltja János, és mérgesen csapja le újra.
Ezúttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan fogja elhúzni. Meg is próbálja, de íme, mi történik megint. Ahogy szelíd vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona, mígnem ismét teljesen egyenesen áll, és karját Jánosra emeli.
- Engöm ne fenyögess - mondja János, s elmegy az asztaltól egészen a sarokig.
Onnan gyanúsan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik, s a pusztára leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a boglyakemencében összeomlik néha a zsarátnok, s koppan a tapasztott falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencepadkán ül, a katona áll az asztalon, s mereven nézi Jánost.
Meg se mozdul.
János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona tekintete előtt.
- Én nem loptalak el - védekezik halkan -, feküdtél a földön. Akkor minek feküdtél... Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem lopás. Más is elvitt volna, hallod-e! Engöm ne verj mög szömmel, mert leütlek az asztalrul. Leütlek!
Erőt gyűjt, és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már kiüti, mikor új gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az új deszka. Hirtelen elkapja a katonát, és fejjel belenyomja a vízbe.
- Ne kutya! - hörgi, s homlokán verejtékcsöppek ütnek ki.
Mikor elveszi róla a kezét, fölkiált.
A katona nem kelt föl, ott maradt fekve a vízben.
János vigadozva nézi.
- No most ott vagy... Most mozogj, kutyafülű!
Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem bírta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kék festékes katonát, egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.
Hátha ez nem célzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a világon.
János meghőköl, derekát az ágyhoz üti, s fölszisszen. Dühös lesz.
- Minek is hoztalak ide! - kiáltja. - Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög. Összetörlek!
Előkapja a botot a sarokból, s tisztes távolban maradva, le akarja azzal nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől, s minél jobban hozzásújt, annál hevesebben fenyegetőzik.
János homlokán ismét ott van már a hideg veríték. Mit tegyen, mit tegyen?
Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen elsiklik az asztal mellett, hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen elvesz az öklében.
- Gáspár... Menyhért... Boldizsár... - mondja, s kilöki a katonát az ablakon.
Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik, s hentereg ide-oda.
János utána néz.
- Huh! - csattan föl egyszer.
Már megint áll a katona egy hókupac tetején, hajlong, integet, emeli a kezét, és erős szemrehányás van a tekintetében.
- Loptál, loptál, loptál...
János hallani véli a szavakat, és szívét névtelen ijedtség szorítja össze.
És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából. Látszik az úton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.
- Kerüld el, kerüld el!
De nem bír. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiú észreveszi a katonát, fölemeli, s diadallal hozza befelé.
Már az ajtónál kiáltoz:
- Nézze kend, apám, nézze...
Az apja felhördül, s kezét tiltakozva tartja maga elé.
- Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen...
A fiú nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert, s kacagva kiált:
- Nézze kend, ólom van az aljában. Ha lefektetöm, fölugrik. Nézze kend mán!
Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület, s benső indulatai elcsöndesülnek.
- Ó! - sóhajtja megkönnyebbülten. - Ólom van benne.
Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violenciának.
- Azt hittem: lélök.