Családi tanács
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
Hogy az Uszkov-ok családi titka ne jusson ki a házból valahogyan az utcára, a legszigorúbb rendszabályokhoz fordultak.
A cselédség felét színházba és cirkuszba küldötték, a többinek nem szabad a konyhát elhagyni. Kiadták a parancsot, hogy senkit sem szabad fogadni. Az ezredes-nagybácsi feleségét, nővérét és a gouvernante-ot beavatták ugyan a titokba, de ezek úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit; az ebédlőben ülnek és sem a szalonban, sem a teremben nem mutatkoznak.
Szasa Uszkov, egy körülbelül huszonöt éves fiatalember, ki az egész izgalomnak tulajdonképpeni okozója, már régen megérkezett. Most alázatosan a teremben, az ajtó mellett ül és őszinte nyílt vallomásra készül, mint ahogy azt pártfogója, jóságos nagybátyja, anyai részről, Ivan Markovics tanácsolta neki.
Az ajtó mögött, az ezredes dolgozószobájában folyik le a családi tanács. Tárgya egy nagyon kellemetlen és kényes ügy. Tudniillik az, hogy Szasa Uszkov valamelyik bankban egy hamis váltót számítoltatott le.
A váltó három nappal ezelőtt vált esedékessé és most a két nagybácsi apai részről és Ivan Markovics, Szasa nagybátyja anyai részről azt a problémát igyekezett megoldani, hogy vajon beváltsák-e a váltót és mentsék-e meg a családi becsületet, vagy mossák-e kezeiket és bízzák az ügyet a bíróságra?
Azoknak, kiknek nincs a dologhoz semmi közük és akik nincsenek érdekelve, nagyon könnyűnek tetszhetnek az ilyen kérdések, de azok számára, kiket a balsors arra kényszerit, hogy gyakorlatilag oldják meg őket: nagyon is nehezek. A nagybácsik már régen tárgyalnak, de a kérdés megoldásához egy lépéssel sem közeledtek.
– Uraim! – mondja az ezredes-nagybácsi és hangja keserűséget és fáradtságot árul el. – Uraim, hát ki állítja azt, hogy családi becsület előítélet? Én egyáltalában nem mondom ezt. Csak óvom önöket a dolgok hamis felfogásától, én csak egy megbocsátatlan tévedés lehetőségére mutatok rá! Hát hogyan lehetséges, hogy ezt nem értik meg? Hiszen nem kínaiul beszélek. hanem oroszul!
– De, kedvesem, mi értjük – jegyzi meg szelíden Ivan Markovics.
– Hát hogyan érti, ha azt mondja, hogy én tagadom a családi becsületet? Ismétlem még egyszer: a csa-lá-di be-csü-let, ha hamisan – hamisan – értelmezik, előítélet! Ha hamisan értelmezik: Azt mondom! Egy gazembert – bármily okokból is – fedezni és büntetlenül hagyni, az – bárki legyen is az illető – törvénybe ütköző dolog és nem méltó eljárás tisztességes emberhez; ez nem a családi becsület megmentése, ez egyszerűen polgári gyávaság! Vegyük például a hadsereget… A hadsereg becsülete drágább nekünk minden más becsületnél és még sem rejtjük el bűnöseinket, hanem törvényt ülünk felettük! És mi történik? Talán árt ez a hadsereg becsületének? Ellenkezőleg.
Egy másik, apai részről való nagybácsi, egy hallgatag, korlátolt és reumatikus ügyészi hivatalnok nem szól semmit, vagy csak arról beszél, hogy per esetében az Uszkov-név az újságokba kerül; véleménye szerint az ügyet csirájában el kell fojtani és el kell a nyilvánosság elől vonni. De az újságokra való utaláson kívül nincs egyetlen argumentuma sem.
Ivan Markovics, a jószívű anyai nagybácsi folyékonyan, lágyan és halkan remegő hangon beszél.
Azzal kezdi, hogy az ifjúságnak megvannak a maga jogai és hogy könnyen lehet tévútra vezetni. Ki nem volt közülünk fiatal és ki nem követett el hibákat? Nem is szólva a közönséges halandókról, még nagy szellemek is könnyelműek voltak ifjúságukban és követtek el ballépéseket. Nézzék csak meg a nagy írók életrajzait. Melyikük nem kártyázott fiatal korában, melyik nem ivott és melyik nem keltette fel a józan gondolkozású emberek haragját? És ha Szasa ballépése bűnténnyel határos, figyelembe veendő, hogy Szasa nem részesült úgyszólván semmiféle nevelésben sem: mint negyedbeli gimnazistát kicsapták az iskolából. Szüleit zsenge gyermekkorában vesztette el és így nélkülözött ebben a fogékony korban minden jótékony befolyást és felügyelet nélkül nőtt fel. Ideges, könnyen felizgatható ember, akinek nincs semmiféle erkölcsi alapja és akit a szerencse sem kényeztetett el. Ha hibás is, mindenképen megérdemli az elnézést és minden érző lélek sajnálkozását. Megbüntetni persze kell, de eléggé megbünteti őt lelkiismerete és az a gyötrelem, melyet most él át, mikor rokonai ítéletét várja. Az ezredesnek a hadseregre vonatkozó hasonlata kitűnő és az ő rendkívüli eszét dicséri; a polgári kötelességérzésre való hivatkozása lelke nemességét bizonyítja, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a polgár és a keresztény szorosan egymásba kapcsolódik minden egyes egyénben…
– Hát megsértenők-e polgári kötelességünket, – kiáltja Ivan Markovics lelkesen, – ha a fiatal bűnösnek, ahelyett, hogy megbüntetnők, segítőkezünket nyújtanók oda…
Azután a családi becsületről beszél Ivan Markovics. Ő neki magának nincs szerencséje az Uszkovok családjához tartozhatni, de jól tudja, hogy ez a híres nemesi a tizenharmadik századig vezeti vissza nemzeti családfáját; azt sem felejti el egy pillanatra sem, hogy felejthetetlen, szeretett nővére e nemzetség egyik tagjának felesége volt. Egy szóval ez a nemzetség több mint egy okból áll közel szívéhez és nem tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy holmi ezerötszáz rubelért, árnyék essen erre a minden anyagi értéken felülemelkedő családfára… Ha a felhozott indokok még sem volnának eléggé meggyőzők, ő, Ivan Markovics, még arra kéri a jelenlévőket, hogy jöjjenek tisztába azzal, mi is tulajdonképpen a bűntény? A bűntény erkölcstelen cselekedet, mely gonosz szándékú akaratból sarjadzik. De szabad-e az emberi akarat? Erre a kérdésre még nem adott a tudomány határozott feleletet. A tudósok különféle nézeteket képviselnek. Lombroso új iskolája például nem ismeri el a szabad akaratot és szerinte minden gonosztett, az egyén anatómiai tulajdonságának produktuma.
– Ivan Markovics! – szólalt meg esdekelve az ezredes. – Hiszen mi itt komolyan és egy fontos ügyről beszélünk és ön Lombrosóval hozakodik elő! Hiszen ön értelmes ember, hát mért hordta mindezeket össze? Hát valóban azt hiszi, hogy mindez a vacak és az ön szép szavai feleletet adhatnak a mi kérdésünkre?
Szasa Uszkov az ajtó mellett ül és hallgatja a tanácskozást.
Nem érez sem félelmet, sem szégyent, sem unalmat, csak fáradtságot és valami lelki sivárságfélét. Úgy tetszik neki, hogy egészen mindegy, akár megbocsátanak neki, akár nem. Csak a jóságos Ivan Markovics kérésére jött el ide, hogy megvárja, míg sorsa felett döntenek és hogy megadja a felvilágosításokat. A jövőtől nem fél. Neki mindegy, hogy hol kell tartózkodnia: itt a teremben, a börtönben, vagy Szibériában.
– Bánom is, ha Szibériában is – vigye el az ördög!
Az élet unalmassá és elviselhetetlenül nyomasztóvá lett számára. Nyakig adósságban úszik, zsebében nincs egy fillérje sem, rokonságát megutálta. A barátoktól és az asszonyoktól előbb-utóbb úgy is el kell válnia, minthogy élősdi szerepében már úgyis nagyon megvetően kezdenek vele bánni. A jövő sötét.
Szasa közönyös és csak egy dolog izgatja fel: ott az ajtó mögött gazembernek és gonosztévőnek nevezik. Minden pillanatban kész, hogy felugorjon, a szobába rohanjon és hogy az ezredesre, kinek érces hangja túlharsogja a többiét, ráförmedjen:
– Hazudik!
Gonosztévő – ez borzasztó szó! Így hívják a gyilkosokat, rablókat, általában a gonosz és erkölcsileg züllött embereket. Szasa azonban ilyesmitől távol áll… Igaz, hogy sok adóssága van és nem fizeti meg őket. De hiszen az adósság nem bűntény és kinek nincsen elvégre adóssága? Úgy az ezredes, mint Ivan Markovics is teli vannak adóssággal…
– Hát mit vétettem tulajdonképpen? – elmélkedik Szasa.
Hamis váltót számítoltatott le. De hiszen ezt minden fiatal barátja megteszi. Sandrikov és Burszt például, ha nincs pénzük, mindig szüleik vagy ismerőseik nevére szóló váltókat számítoltatnak le és azután, ha otthonról pénzt kapnak, a lejárat előtt beváltják azokat. Szasa ugyanezt tette, csakhogy nem váltotta be a váltót, mert a pénzt, amelynek megszerzését Sandrikov megígérte neki, nem kapta meg. Nem ő a hibás, hanem a körülmények a hibások. Igaz, hogy idegen aláírás felhasználását elítélendő cselekedetnek tartják, de még sem bűntény, hanem általánosan dívó fogás, csúnya formalitás, mely alapjában senkit meg nem károsít, mert mikor Szasa hamisította az ezredes aláírását, nem akart senkinek sem rosszat tenni, nem akart senkit sem megkárosítani…
– Nem, ez még nem jelenti azt, hogy gonosztévő vagyok, gondolja Szasa. És jellemem sem olyan, mint a gonosztevőké. Lágy vagyok, érzelmes, ha pénzem van, támogatom a szegényeket…
Ilyesmiket gondol Szasa, míg az ajtó mögött még egyre vitatkoznak.
– De uraim, hiszen így sohasem lesz vége, mondja az ezredes nekitüzesedve. Képzeljék el, hogy megbocsátottunk neki és a váltókat beváltottuk. Ő azért tovább is züllött életet fog folytatni, tovább is adósságokat csinál és ruháit – a számlánkra – tovább is szabóinknál fogja rendelni. Kezeskedni tudnak-e, hogy most utoljára tett rossz fát a tűzre? Ami engem illet, egyáltalában nem hiszek a megjavulásában!
Az ügyészi hivatalnok morgott valamit feleletül; azután folyékonyan és szelíden Ivan Markovics kezd beszélni. Az ezredes türelmetlenül izeg-mozog székén és kellemetlen, érces hangjával túlharsogja Ivan Markovics beszédét. Végre kinyílik az ajtó és Ivan Markovics lép ki a szobából. Sovány, borotvált arcán vörös foltok gyúlnak ki.
– Jöjj! – mondja és megfogja Szasa kezét. – Menj és tárd fel a szíved őszintén. Büszkeség nélkül, kedvesem, alázatosan és szívből.
Szasa a dolgozószobába megy. Az ügyészi hivatalnok ül; az ezredes az asztal előtt áll, kezét a zsebében tartja és egyik térdével a székre támaszkodik. A szoba tele van füsttel, a levegő fülledt. Szasa nem néz sem az ügyészi hivatalnokra, sem az ezredesre. Hirtelen valami kínos érzés és valami bizonytalan félelem szállja meg. Nyugtalanul keresi Ivan Markovicsot és dadogva szólal meg:
– Meg fogom fizetni… visszaadom…
– Mire számítottál, mikor a váltót leszámítoltattad, kérdi az érces hang.
– Én… Sandrikov megígérte, hogy a pénzt idejére megszerzi nekem.
Többet nem tud Szasa mondani. Kimegy a szobából: és újra az ajtó melletti székre ül le. Legjobban szeretett volna most egyáltalában elmenni, de a gyűlölet visszatartja, szeretné az ezredest rendreutasítani, szeretne valami szemtelenséget az arcába vágni. Ül és azon töpreng, hogy mit mondhatna a gyűlölt nagybácsinak, valami borsosat, valami hatásosat…
Ekkor az esti homálytól körülfolyva, egy nőalak jelenik meg a szalon ajtajában. Az ezredes felesége. Magához inti Szasát és sírva és kezét tördelve mondja:
– Szasa, tudom, hogy nem szeret engem, de… hallgasson meg. Barátom, hogy történhetett ez meg? Hiszen ez borzasztó, borzasztó! Az istenért, kérje meg őket, igazolja magát, könyörögjön…
Szasa látja vonagló vállait, nagy könnyeit, melyek végigfolynak az arcán, hallja maga mögött a kifáradt férfiak ideges hangját és vállát vonogatja. Egyáltalában nem várta, hogy rongyos ezerötszáz rubelért ilyen vihart támasztanak arisztokratikus rokonai. Nem érti sem a könnyeket, sem a remegő hangokat.
Egy óra múlva hallja, hogy az ezredes felülkerekedik: a nagybácsik végre hajlanak ajánlatára és a törvénynek készülnek az ügyet átadni.
– Rendben van! – mondja az ezredes fellélegezve. – Elég volt!
Eme elhatározás után alább kezd szállani a nagybácsik bátorsága. Még a makacs ezredesé is. Csönd.
– Istenem, istenem! – sóhajtja Ivan Markovics. – Az én szegény...
És halkan arról kezd beszélni, hogy a szobában láthatatlanul jelen van most valószínűleg nővére, Szasa anyja is. A szíve érzi, hogy ez a boldogtalan, szent asszony, mint sír és jajong és mint könyörög fiáért. Az ő túlvilági nyugalmáért kímélni kellene Szasát.
Zokogás hallatszik. Ivan Markovics sír és mormog valamit, amit nem lehet az ajtón keresztül megérteni. Az ezredes feláll és egyik sarokból a másikba jár fel s alá. A hosszadalmas tárgyalás újra kezdődik.
A szalonban kettőt üt az óra. A családi tanácsnak vége van. Az ezredes, hogy ne lássa azt az embert, ki annyi keserűséget okozott neki, nem a termen, hanem az előszobán át megy ki… Ivan Markovics lép a terembe… Izgatott és örömtől sugározva dörzsöli kezeit. Kisírt szemei vidáman néznek maguk elé és szája mosolyra húzódik.
– Nagyszerű! mondja Szasának. Hála Istennek! Hazamehetsz és nyugodtan alhatsz barátom. Elhatároztuk, hogy beváltjuk a váltót, de azzal a feltétellel, hogy megjavulsz és mindjárt holnap birtokomra utazol, hogy munkához fogj.
Egy pillanattal később Ivan Markovics és Szasa felöltőben és kalapban mennek le a lépcsőn. A nagybácsi valami intelemfélét morog maga elé.
Szasa nem figyel rá és érzi, hogy mint siklik le lassanként válláról valami nehéz és szorongó… Megbocsátottak neki, szabad! Az öröm szélként viharzik át mellén és szívét édes hűvösséggel veszi körül. Szükségét érezi, hogy lélegzetet vegyen, hogy gyorsan mozogjon, éljen! Egy pillantást vet az utcai lámpákra, a fekete égboltra és eszébe jut, hogy a »Medvé«-ben ma Burszt a névnapját ünnepli és az öröm újra körülfogja lelkét…
– Oda megyek! határozza el.
De most jut eszébe, hogy egy fillérje sincs és hogy barátai, kiknek körébe el akar menni, éppen pénztelensége miatt vetik meg. Pénzt kell tehát szereznie, akármilyen módon is!
– Bácsi, adj nekem száz rubelt kölcsön! fordul Ivan Markovicshoz.
A nagybácsi bámulva néz arcába és a lámpaoszlophoz hátrál.
– Adj! – mondja Szasa türelmetlenül, egyik lábáról a másikra lépve és lélegzete fogyni kezd. Bácsikám, kérlek! Adj nekem száz rubelt!
Arca eltorzul, reszket és már nagybátyjának megy…
– Nem akarsz adni? – kérdi, mikor látja, hogy az még mindég bámul és nem érti… Hallgass tehát ide, ha nem adsz, akkor holnap reggel magam jelentem fel magam! Nem engedem meg, hogy beváltsátok a váltót! Mindjárt holnap egy másik hamis váltót számítoltatok le!
Az elkábult Ivan Markovics a rémülettől összefüggéstelen szavakat dadog, pénztárcájából egy százrubelest vesz ki és átnyújtja Szasának. Az elkapja a papirost és hirtelen oldalvást lép…
Miután kocsit vett, megnyugszik és érzi, hogy az öröm mint viharzik át újra keblén. Az ifjúság jogai, melyekről a jó Ivan Markovics a családi tanácsban szónokolt, felébredtek és szólani kezdenek. Szasa a közeli lakomára gondol és fejében, az üvegek, az asszonyok és barátok közül egy gondolat csillog ki:
– Most látom, hogy gonosztévő vagyok! Az, gonosztévő!