A lap feldolgozottságának foka

Családi képek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Családi képek
szerző: Garay János

        I.

Egy új világ környékez,
Új lég lehel reám;
Sajkám elért a révhez,
Hová ohajtozám.

Az új világ szivemben,
Áttükrözé magát,
Visszhangzik énekemben,
A lant új hangot ád. -

Serdűlő ifjuságom
Virágzó tavaszán
Szerelem volt világom,
E zúgó oczeán.

Vágy és remény harczában
Kis sajkám evezett;
A szív, örök tusában
Vesztés s birás felett.

Most karján kedvesemnek
Előttem a határ,
Hol rám a küzdelemnek
Szerelmi díja vár. -

Ki a sajkást követted
Szerelme tengerén,
Dalát meg-megfigyelted
Szép holdas éjjelén,

Jer, lépj szerény lakába,
Nézd, e hűs fák között,
Házának templomába
Csend s béke költözött.

A sajka, pitvarához
Kötözve nyúgoszik;
A lant, a ház falához
Békén támaszkodik.

A csónakost szelíden
Hív nő karolja át,
S mutatja rét füvében
Enyelgő magzatát.

A csónakos, faláról
Felkapja hangszerét,
S a házi boldogságról
Dalolja énekét.

        II.

Megint egy év repült el
Ifjú fejed fölött,
S megint csak úgy talállak,
Mint esztendők előtt.

Nem hullott el csak egy is
Virágaid közűl;
Mint év előtt, szemedben
Szemem megidvezűl.

Más asszony óvakodva
Titkolja éveit,
Te büszkén számitod fel,
Mint nőlnek gyermekid.

Örülsz, hogy évre év múl;
Mert minden év után,
Értelmesűl fiacskád,
Szépűl a kis leány.

Az ég meg is fog áldni,
S áldjon meg rényedért,[1]
Ki gyermkidnek élsz csak
És gyermekeidért,

S én a ki mindezeknek
Szemlélője vagyok,
Még én is ennyi kéjben
Még vissza ifjadok.

        III.

Köröttem itt futosnak ők,
A kedves gyermekek;
Anyjánál a kis harmadik
Bölcsőben szendereg.

Csendet parancsolok nekik,
Az egyik könyvet nyér;
A másik felmász térdemen,
És tollat irni kér.

A könyvet czim- s több lap hián
Még vissza kaphatom,
De képe, egy szép Gőthe-fej,
Szem- s orrnélkűli rom.

A másik, mig szétnézheték,
A téntát dönti el,
Vagy szörnyű gólyalábakat
Rak írt ivemre fel.

Hagyján! a czél elérve van,
S én nem neheztelek:
Anyjánál a kis harmadik
Még egyre szendereg.

        IV.

Kell-e nékem zaj s mulatság
Csendek emberének?
A ki rabja - igy gunyoltok -
Házi életének.

Kell nekem zaj és mulatság,
De nem a világé,
Vagy bizony azt vélitek tán,
Síri csend a házé?

Kell nekem zaj és mulatság,
Mennyit ők okoznak!
Sippal, dobbal kis vitézim,
Hogy ha rám robognak.

Kell nekem zaj és mulatság,
Sőt csak ebben élek;
És ha mégis megsokalnám -
Szerepet cserélek.

S gyermekek közt gyermek állok;
Együtt szökdecsélünk!
Ki tagadja hogy mi itthon
Jó zajoskán élünk?

        V.

És mennek ők s hadd menjenek
A nagy világ szerint!
Megyünk mi is, miként s hová
Szivünk sugalma int.

Bársonyt és selymet öltsenek
Háromszor egy napon;
Öltünk, ha kell, ékszert mi is,
A mennyi s mink vagyon.

Ők a divattár bábjait
Igaz s ál ékivel;
Én a fiut, te a leányt
Öltöd karodra fel.

Utczákra ők, hogy lássanak
S láttassák magokat,
Szinházba most, bálokra majd,
Mint ez vagy az divat.

A zöldbe mi, hol fű, virág,
S szökellő csermelyék,
S a szent természet báj ölén
Velünk örűl az ég.

Az ég egy nagy, szent templomiv
Leszen fejünk felett,
Körűl a vig madársereg
Zeng édes éneket.

S mi négyen ottan térdelünk,
Némán eláll szavunk!
A némaság egy háladal:
Mily boldogok vagyunk!

        VI.

A városból ha megjövök,
Elém vigan szökellenek,
Ezer kérdés és csók között,
Mind hárman rajtam csüggenek.
Egy vár vagyok, mit hős sereg
Száll meg, s veszen be ostromul;
Csakhogy csatánkban vér helyett
Kéj és örömnek könyje hull.

Ha elmegyek, a távozót
Híven körűlveszik megint,
Mindegyik édes szót rebeg,
Mindegyik búcsu-csókot int.
Hajó vagyok, mely gazdagon
Kincsekkel rakva utra kel;
Csakhogy a kincs, mit én viszek,
Egy kéjjel telt boldog kebel.

S ha érkezem, ha távozom,
Ha csendben otthon dolgozom:
A kis sereg mint méhiraj,
Körülrajogja asztalom,
S valóban és végtére is,
A kedves édes gyermekek,
Nem mások én szívemnek ők,
Mint döngicsélő méhsereg.

Miként a méhnek, nékik is,
Egy rózsakert még a világ,
Édes gyönyört rejt, nyujt nekik
Mindén bokor, minden virág.
S miként a kis méh a köpűt,
Megmézesítik szívemet,
Belé hordván szinméz gyanánt
Ezernyi édes érzetet.

        VII.

,A tavasz elnyilt virági,
Már tudom nem kellenek,
Sem az ősz késő rózsái
Még hozzád nem illenek.

Szólj, miből tűzzek tehát
Fürteidre koronát?'
«Nyár hevében, tél fagyában
Hogyha tiszta, hogyha hív,
Két szerető birtokában.
Legbecsesb virág a - szív,
E virágot, ha birod,
Legkedvesb ajándokod.»

Szólt a férj, felelt az asszony -
Bú s örömben régi pár,
S mégis ifjak, bár fölöttük
A tavasz nyárára jár;
Mert a szív nem hervadó
Télizöld, ha tiszta s jó.

,Kebelemnek birtokában
Tiszta és hű szív lobog.'
«Nyár hevében, tél fagyában
Az enyém érted dobog.»
Szól a férj, a nő felel -
S keblen nyugszik hő kebel.

Egy szó s két csók csattanása,
S a virág átadatik,
Két kebel egy dobbanása,
És a szív megértetik.
Mert a szív, e ritka kincs!
Legszólóbb - hol nyelve nincs!

        VIII.

Ó nem jött földi kincscsel,
Én neki nem vivék;
Mégis frigyünk az égtől
Mégis megáldaték.

Én is letettem, ő is
Alapnak egy követ,
Mindketten egyezőleg
Egy szerető szivet.

A szerelem malasztja
Erőt lehelt belénk;
Minden szívdobbanással
Kőt kőre épiténk.

S látatlan, észrevétlen
Épitve lőn a ház,
Falai között kedély és
Szerény öröm tanyáz.

A szikra, mit szerelmünk
Oltárán ápolánk,
Élesztő napsugárként
Világit most reánk.

S csendes meleg tüzénél
Mely űl, a kis család,
A házi boldogságnak
Énekli hymnusát.

        IX.

De hát ugyan már melyik az,
Kit szívem legjobban szeret:
E kékszemű lányt, e nyulánk,
Vagy ezt a tömzsi gyermeket?

Ha nézem e bogárszeműt,
Azt érezem, hogy ő maga
Legkedvesebb, mivelhogy ő
Szerelmünk első záloga.

Ha nyakamon a lányka csügg,
S viszont én a kis csacska szán:
Ő nekem a legkedvesebb,
Mert két fiú közt ő a lány.

Igen, de itt a harmadik,
S szívemben újra kész a harcz -
Ő legkisebb, úgy gondolom,
S most legkedvesb ez angyalarcz.

Válaszszon a ki tud s akar!
Én nem tudok, s nem akarok;
Egy asszonyt s három gyermeket
Szeretni tán csak elbirok!

        X.

Itt a karácson! mint örülnek
A kedves magzatok!
Hitben, reményben, szeretetben
Mind milyen gazdagok!

Mint repdes a szív mindegyikben,
Hogy Jézus eljövend,
Hogy tőle mindenik, ki jó volt
Ajándékot nyerend!

Ablak közé tányért, kosárkát
Teszen fiú s leány,
Arany hegyekről álmodoznak
Egész nagy éjszakán.

S a holnapot, ki írja azt le?
A kedves holnapot,
Midőn mindenki megpillantja
A szent ajándokot?

A szép karácsonfát, e képet,
E bábut, e lovat -
Ezt is, meg azt is, mind ő kapta,
Mert jó volt s szót fogadt!

Mint égi tárgyhoz áhitattal
Nyúl remegő keze, -
Tapsol, nevet, szökell örömben,
Kéj minden érzete!

A szív önkényt jónak s erénynek
Varázsát érezi -
S isten e kéjt egy jobb életre
Foglalóul veszi.

        XI.

Ha most apám, az ősz úr,
Igy látna köztetek;
Ha most anyám, a jó szív,
Igy együtt lepne meg!

A jó öreg remegve
Kitárná két karát,
Elmondaná fölöttünk
Áldása szent szavát.

Anyánk, hő érzeményit
Tovább nem bírva el,
Fejenként megfürösztne
Örömkönyűivel.

S mi kéjben és örömben
S e három kis virág;
Én, anyja gyermekimnek
S a kisded unokák,

Mi kéjben és örömben
Keblökre hullanánk -
Az ég egész terhével
Szakadhat így reánk!

        XII.

Bölcsőmtől az oltárig,
Volt hő kivánatom;
Bölcsőmtől az oltárig
Hozott el csónakom.

Másik felét utamnak
Megint ezen teszem;
Az oltártól a sírig,
Mely végutam leszen.