Családi bajok
szerző: Ambrus Zoltán
Arzén, Levante koronátlan királya, igen fáradtan tért haza a fantascai hadgyakorlatokról. Egy kicsit bosszús is volt; a hadgyakorlatok lefolyása ugyanis nem mindenben felelt meg várakozásának.
Úgy volt az intézkedés, hogy a hadsereg bal szárnya, melyet ellenségnek neveztek ki, szépen egy helyen marad, vár a sorára, s végül megvereti magát. A jobb szárny ellenben, amely a levantei haderőt jelképezte, három csapattestre oszolva, különböző pontokról indul el, bekeríti az ellenséget, s a derékhad, a Fekete-hegyeknél összetömörülvén, hátulról támad és győz.
E helyett az történt, hogy a levantei haderő eltévesztette az utat; a különböző rajok nem tudták egymást megtalálni, s a három hadosztály rendre bevonult az ellenség torkába. Az ellenség, bárhogyan kapálózott, kénytelen volt Levantét megverni.
Arzén király, az első pillanatban, pofozkodni óhajtott volna, de nem tehette ezt, mert jelen volt szövetségese: az aurániai nagyherceg is, akivel három évvel ezelőtt kegyetlen háborút viselt, s akit ezúttal arról akart meggyőzni, hogy Levante azóta katonai hatalommá fejlődött.
Az aurániai herceg el volt ragadtatva; dicsérte a legénység helyes kiképzését, s a tábori lakomán lelkes fölköszöntőt mondott szeretett szövetségese egészségére. A felköszöntő után a fejedelmek megcsókolták egymást, s Auránia ura sajátkezűleg tűzte föl „unokatestvér”-ének mellére a Szent Kecske-rend gyémántos nagykeresztjét.
Arzén király pazarul viszonozta ezt a figyelmességet. Auránia trónörökösét, aki ezen a napon érte meg harmadik születésnapját, hadnagyból ezredessé léptette elő, Mária Libussa fejedelemasszonyt pedig, az aurániai herceg nagynénjét, kinevezte a levantei gárda dragonyosezredének tulajdonosává.
Szó volt róla, hogy a hadgyakorlatot sasvadászat fogja követni. De a fejedelmeket igen kimerítette a katonák menetelése; így megelégedtek azzal, hogy vadászöltözetben fényképeztették le magukat, s vadászlakomával fejezték be a négynapos fejedelmi találkozót.
Másnap Arzén király s vendége még egyszer megcsókolták egymást; aztán ki-ki hazautazott.
Fantascától Stefanopoliszig vasúton három óra; Arzén király ráért megfontolni, hogy mit írasson a hadgyakorlatokról a pétervári lapoknak.
Ez a gond még jobban kifárasztotta; úgy, hogy mire a vasúttól a palotáig hajtatott, végképpen megunta az állami ügyeket.
─ Aludni fogok ─ szólt magában ─, aludni fogok népemért. A fejedelmek pihenése a népek újjászületése, mint egy jeles költő írta, akit kecsketolvajlásért kénytelen voltam becsukatni, sajnos. No, mi az Milics?
A hűséges Milics tudniillik ott várta a palota kapujánál.
─ Kihallgatásért esedezem, Felség! Rendkívül fontos közölnivalóm van...
─ Rendkívül fontos?... Csak nem pénzről van szó? ─ szólt a király, homlokát összeráncolva, s a világtörténelmi orrcimpák megremegtek.
─ Még annál is fontosabb! ─ jelentette az ijedt arcú miniszter.
─ Ne beszélj zöldeket, Milics, hanem eredj haza. Nem látod, hogy rosszkedvű és kimerült vagyok? Mi az ördög lehetne még annál is fontosabb? Menj haza, le akarok feküdni.
─ De Sire!...
─ Hoztál pénzt vagy nem hoztál?
─ Sire, én kétségbe vagyok esve...
─ Szót se többet! Takarodjál haza, s ha csak pénzeslevél nem érkezik, fel ne merj költeni. Holnap majd elmondhatod, amit akarsz.
─ Felséged meg fog haragudni rám...
─ Hé, legények, kergessétek el ezt a vén gazembert!
S azzal bevonult lakosztályába.
Még másnap is rosszkedvű volt, s mikor jelentették, hogy Milics már hajnal óta várja a kihallgatást, szigorúan így szólt:
─ A kérdés az, hogy hozott-e pénzt magával?
─ Igen, Sire ─ volt a felelet ─, a reggeli postával több pénzes levél érkezett, mintegy harminc ezüst maravédi értékben.
─ Akkor bejöhet.
Milics bejött, s a küszöbön megállt. Egy kicsit hozzá kellett készülnie, hogy a jelentés tartalmához mérten rémült és gyászos arcot vágjon. Aztán pihegve szólt:
─ Felség! Súlyos, mondhatnám kegyetlen kötelességet kell teljesítenem...
─ Eh! ─ vágott közbe a Balkán oroszlánja ─, a pénzesleveleket nem fogod elcsevegni. Lépj elő és számolj be velök.
Milics előlépett, és átszolgáltatta az okiratokat. Arzén kétszer is megolvasta: mindössze öt darab volt.
─ Te gazember, nem dugtál el egyet? ─ kérdezte a király, s motozni kezdte hű tanácsosát.
─ Bocsánat, Sire, tévedtem ─ felelt Milics egy fizetőpincér mosolyával.
Nem lehetett másképp, elő kellett adnia a hatodikat is.
Majd újra hozzákészült szónoklatához, de a királyt nem érdekelte az előterjesztés. A pénzeslevelek látása lecsillapította idegeit; rossz kedve fölengedett, társalogni akart.
─ Te, Milics, micsoda kabát van rajtad?
─ Sire, ez a kabát egykor felségedé volt. Egy napon, midőn különös megelégedését voltam szerencsés kiérdemelni, Felséged, kegyének jeléül, levetette magáról, és rám adta, hű alattvalójára. Ahogyan a kínai császár jutalmazza leghívebb szolgáit.
─ Nem emlékszem, se az esetre, se arra, hogy a kabátot neked adtam. De meglehet.
─ Én azzal hálálom meg Felséged kegyét, hogy azóta ezt a kabátot soha se vetem le magamról.
─ Meglátszik rajta, mert már szörnyen piszkos.
─ Sire, én büszke vagyok erre a piszokra, mert Felséged szolgálatában ragadt rám.
─ Jól van, Milics, de gondolnod kellene társadalmi állásodra is. Egy miniszter legyen tolvaj, de ne legyen ilyen szennyesen zsugori. A királyné kénytelen lesz rád köpni.
─ Kegyelem, Sire! Engedje meg, hogy elmondhassam...
─ Ugyan hagyj békén az állami ügyekkel! Engem az állami ügyekből csak a pénzügyek érdekelnek.
─ Nem állami, hanem családi ügyekről van szó, Felség! Kínos, rettenetes kötelességet kell teljesítenem!... Sire, készüljön el a legnagyobb, a legborzasztóbb szerencsétlenségre!
─ Lárifári! A múltkor is ilyen lármát csaptál, szinte megijesztettél. S aztán kiderült, hogy semmi se történt. Az történt, hogy egy morganatikus testvéremet lopáson kapták rajta Genovában, s becsukták. Nagyszerű! Tehetek én róla, hogy boldog emlékű atyám olyan lelkes híve volt a morganatikus házasság intézményének! Valamennyi morganatikus testvéremet nem tehetem meg miniszterekké, tábornokokká; nincs annyi miniszterség a világon!
─ Ó, Sire, ez a csapás sokkal mélyebben nyúlik bele Felséged családi életébe!
─ Hah, ember, igazán megijesztesz! A leányaimról van szó, ugye? Hiába rázod a fejed, kitaláltam, hogy megint a leányaimról van szó! De hát mondd, Milics, van nálam boldogtalanabb apa a világon? Az egyik leányomat férjhez adom a georgiai herceghez, a másikat a litván határgrófhoz. Mindegyikkel százezer arany maravédi hozományt adok; a véremből adtam ezt a pénzt, Milics! Nem is a véremből, hanem a jövő életemből, mert ezt a temérdek aranyat még csak ezután fogom a bankoknak megfizetni. És mi történik? Két hét múlva megint itthon van mind a két leányom. Az egyik megszökik a georgiai hercegtől, mert azt mondja, nem azért ment férjhez, hogy kisasszony maradjon; a másikat meg elkergeti a férje, mert azt mondja, hogy: köszöni szépen, de a hercegnőt nem találta szépnek s kisasszonynak! Ha emezt veszi el a georgiai herceg s a másikat a határgróf, ma a legboldogabban élnének; így meg mind a kettő itt ül a nyakamon, s perelhetem a sok szép maravédit! Mi van velök megint? Anyjokra ütöttek a szerencsétlenek; a bojár asszony vére libeg-lobog bennök. Mért, hogy éppen ettől az asszonytól lettek gyermekeim, annyi asszony közül?!
─ Felség, a hercegnők jól érzik magukat és bicikliznek. De...
─ Hogyan, hát nem ők?
─ Ó, Sire, a szerencsétlenség sokkal nagyobb, sokkal rettenetesebb, mint Felséged képzeli!
─ Csak nem a királynéról van szó?
Milics lehajtotta a fejét, és nem felelt.
Arzén megragadta a miniszter kabátja ujját, de aztán eszébe jutott ennek a ruhadarabnak a története, s zsebkendőjével megtörölte a kezét. Arca ünnepiesen komolyra vált; orra rettenetes volt.
─ Beszélj suttogta. ─ Felszállott az égbe?
─ Nem ─ nyögte Milics. ─ Ő él, de... kegyelem, Felség!... tegnapelőtt éjjel, mialatt Felséged a hadgyakorlaton volt, elhagyta a palotát... mindörökre...
─ És nem egyedül hagyta el, szóval: megszökött, akarod mondani?... felelj!... nem lesz semmi bántódásod.
Milics bólintott, hogy igen.
Elhallgattak.
Arzén egy pillanatig mozdulatlan maradt, mereven nézett maga elé, mintha fenékig belesüppedt volna ebbe a rettentő gondolatba. Aztán hirtelen fölegyenesedett, s azzal a fejedelmi mozdulattal, mely Milicset és feleségét mindannyiszor a reneszánsz nagy alakjaira emlékeztette, imádságra kulcsolta a kezét.
─ Isten adta, Isten elvette! ─ szólt, s hangja reszketett. ─ Dicsértessék az ő szent neve!
Milics nem merte megzavarni, pedig jelentését még nem fejezte be. De el volt készülve rá, hogy a király izgatottsága tartós lesz, s türelmesen várt, míg ismét rá kerül a sor.
Nem kellett soká várakoznia; Arzén hamarább lecsillapodott, mint Milics remélte.
─ Látod, ilyenek a nők! ─ szólt, lassan ejtve a szót, a lemondás csöndes, szomorú hangján. ─ Ezt is a tenyeremen hordoztam, csakúgy, mint a többit; kíméltem az egészségét, s mert tudtam, hogy gyönge a szervezete, kedveseket tartottam, csak hogy őt ne kelljen zaklatnom. Emlékszel, három évig vártam rá, míg hajadonná serdült, s hozomány nélkül vettem el, mert apja, a gaz Girgenti rútul becsapott. Két hétig se fizette a számláimat, s attól fogva, hogy örököltem, egy kopeket se láttam tőle. És most mégis elhagy! Pedig, hogy ezt a botrányt elkerüljem, megvallom neked, kész lettem volna a legmesszebb menő áldozatokra. De ilyenek a nők! Látod, ha a feleséged, ez a becsületes Lina, nem volna oly hűséges hozzánk, kétségbe kellene esnünk az egész női nemen. De beszélj tovább, ki volt az illető? Remélem, legalább nem választott rangján alul. Valamelyik fejedelmi vendégünk? Ezek kíséretéből valaki? Vagy egyik gárdistám? Felelj.
─ Nem, Sire.
─ Lejjebb?
─ Lejjebb.
─ Valami kóbor festőművész?
─ Lejjebb.
─ Tenorista? Akrobata?
─ Lejjebb.
─ Cigány hegedűművész?
─ Lejjebb.
─ Akkor hát ne is mondd. A gondviselés így rendelte, pont. Engem a balsors csapásai nem terítenek le. Ott látszik meg, hogy ki az igazi fejedelem, hogy miképpen tudjuk tűrni a megpróbáltatásokat. Én keresztényi lélekkel tűröm. Különben is, nincs az a nagy szerencsétlenség, amelynek ne volna valami jó oldala. Így legalább megszabadultam ettől a gaz Girgentitől. Remélem, elpárolgott?
─ Nem, Sire, Girgenti hercege Felséged pártján van. Kijelentette, hogy megtagadja leányát, s tegnap már be is költözött a királyné lakosztályába.
─ Ki kell dobni onnan a részeg disznót. Végre is, ha csakugyan eljegyzem az özvegy mordvin fejedelemasszonyt, nem vezethetem az új asszonyt egy olyan lakosztályba, amelyben előbb ez a kucséber lakott.
─ Hogyan? Felséged már...
─ Igen, én beleegyezem a válásba, mindenbe beleegyezem. A fiatalságnak ki kell tombolnia magát; legyenek boldogok a fiatalok! S ha már ki kell ürítenem ezt a keserű poharat, történjék meg minél hamarább! A mordvin fejedelemasszony birtokai gazdaggá, erőssé fogják tenni népemet, s én mindenre kész vagyok szeretett népemért.
─ Csakhogy, Sire...
─ Írasd ki a hivatalos lapba, hogy őfelsége egészségének helyreállítására, déli éghajlat alá utazott; hívasd elő a metropolitát, hogy csendben, rendben, intézze el a dolgot. Siessen a hitvány pap; tudom, hogy a házasságkötés nehéz, de a házasságok felbontásába már begyakorolhatta magát. Előre, indulj; még ma fogjon hozzá, holnap délre el akarok válni.
─ Eszerint felséged nem kívánja üldöztetni a szökevényeket?
─ Már mért bántanám szegényeket? A királyné oly fiatal! Ennek a kornak mindent, de mindent meg kell bocsátani. Én megbocsátok neki; éljen boldogul!
─ De, Sire, hogy is mondjam?... nem merem mondani... az exkirályné... Syracusa hercegnője... vagy hogy nevezzem?... magával vitte összes ékszereit, sőt magával vitte a százezer arany maravédit is, amelyet atyjától, Girgenti hercegétől, hozományul kapott! Arzén felordított, mint a halálosan megsebzett fenevad.
─ A nyomorult! S te ezt csak most mondod nekem?!
─ De, Felség!
─ Hollá! Fegyverre, őrség! Trombitáljátok össze a katonaságot! Ültessétek vasútra az egész rendőrséget. Utána a nyomorultaknak, fogjátok el őket! Még most is itt vagy, Milics?! Szaladj, fuss, rohanj, vezettesd elő leggyorsabb paripámat, utánok, utánok! Utolérem őket, esküszöm! Mi az, a rémület elvette az eszed? Ne félj, Milics, meg fogom torolni becsületemet!