Családalapítás
szerző: Ambrus Zoltán
I.
A szobaúr szombaton délután, amikor az Első Budapesti Népbanknál nem volt hivatalos óra, negyed háromkor, ahogy bekapta a mindennapi kis sertéskarajt és fél ementálit, hazament azzal az erős elhatározással, hogy akármilyen álmos és akármennyire érzi is a térdekalácsában a tegnap esti négy mulatóhelyet, a későnfekvést meg a koránkelést, ha törik, ha szakad, még ma délután, legkésőbb esti kilenc óráig, ha jégeső esik is, ha az ablaka előtt spanyol táncosnők, angol énekesnők vagy mozicsillagok potyognak is az égből, akkor is meg fogja írni a második felvonást.
Sipos Emil úr az erős akaratú, kitartó és lázasan tevékeny emberek közé tartozott. A Népbanknak ő volt a legpontosabb és legszorgalmasabb tisztviselője. Nagyon csekély díjazásért minden héten két cikket írt egy pénzügyi meg egy közgazdasági hetilapnak. Ingyen szerkesztett egy hetenként megjelenő sportlapot, csak azért, hogy azt mondják róla: "Ez a Sipos ügyes ember és mindenre ráér". Pénzügyi és sport-tudósítással látott el egy haldokló napilapot, csak azért, hogy összeköttetéseket szerezhessen az újságíró körökben, aminek az ember alkalomadtán, előbb-utóbb hasznát látja. És mindezzel nem érte be, hanem - ámbátor még nem töltötte be a huszonharmadik évét - már a tizedik színdarabján dolgozott: egy vígjátékon, amelyhez, nem éppen kivételesen, nagy reményeket fűzött.
Ennek a vígjátéknak három célja is volt. Először: meg akarta oldani a nagy bankok problémáját, ami tulajdonképpen megtörtént már abban a pillanatban, amikor Sipos Emil úr a problémát a tolla hegyére tűzte. Másodszor: meztelenre akarta vetkőztetni a nagy bankigazgatókat, a bank-rinocéroszokat meg a bank-elefántokat, hogy bebizonyítsa, mennyire tehetségtelen és minden nagy koncepció nélkül való emberek azok, akik az orránál fogva vezetik a világot, noha egy lépést se tudnának tenni tehetséges és fiatal tisztviselőik gyámolítása nélkül. Harmadszor: a színpadra hurcolt meztelen bankszörnyekkel meg akarta kacagtatni egész Budapestet, egész Európát, sőt egész Amerikát, nemcsak az Egyesült Államokat, hanem Dél-Amerikát is, hogy ez a temérdek kacaj sok-sok készpénzzé változzék át, melynek tetemes része minél hamarabb jelentkezzék a Váci körút legrozzantabb házának abban a szerény udvari szobájában, ahonnan az eszme hódító útra indult.
Sipos úrban, akármilyen rendületlenül hitt is a tehetségében, sokkal éberebb volt a realitás iránt való érzék, semhogy számított volna arra a kövér szerencsére, amelyre áhítozott. Abból, hogy már kilenc darabja fulladt meg, levegő híján, a színigazgatók tehetségkínzó kamráiban, erősen orrontotta, hogy a tizedik művének sem lesz könnyű keresztülvergődnie azokon az akadályokon, amelyeket az értelmetlenség és az irigység állítanak a tehetség elé. De úgy gondolkozott, hogy a világsiker főnyereménye neki csak úgy az ölébe pottyanhat, mint akárki másnak, ha neki is mindig van sorsjegye, és ennek a legszebb sorsjegynek a megszerzéséhez még pénz se kellett, csak egy kis munkásság, mégpedig olyan, amely szinte játék, annyira szórakoztató. Nos hát, ezen nem múlhatik a szerencséje. Sipos úr megszokta, hogy soha semmit se mulasszon el, amit megtehet és ami hasznot hajthat. A legnagyobb türelmességet kívánó fáradozást se sajnálta, ha azt remélhette, hogy ez egy lépéssel közelebb viheti a nagy céljához: ahhoz, hogy a szegénységből minél előbb kievickélhessen abba a másik, szebb világba, ahol a szegénységet, a ronda, undorító szegénységet még csak nem is látja az ember.
Nagyra volt a kitartó szorgalmasságával és bízott benne, hogy ez a kitűnő tulajdonsága keresztül fogja segíteni minden nehézségen.
- Ha negyven esztendős koromban nem leszek gazdag ember - mondta egyszer egy tisztviselő társának, akivel az iskolába is együtt járt -, felhatalmazlak, hogy lelőj, mint egy kutyát.
- Pedig ebből a nyilatkozatodból is látszik - felelt a cimborája -, hogy könnyelmű ember vagy. Azért azt hiszem, hogy sohase leszel gazdag. A könnyelmű ember olyan, mint Penelope, éjjel fölfejti azt, amit nappal dolgozott. A meggazdagodáshoz nem elég a kitartó munkásság, az is szükséges hozzá, hogy a jelölt, amíg csak a célját el nem éri, ezért az egyért le tudjon mondani mindenről, ami másnak örömöt ad. Te sokat fogsz keresni, de talán még többet fogsz elverni, úgy jársz majd, mint az a dolgos munkás, aki minden szombaton éjjel elissza azt, amiért az egész héten át lelkiismeretesen fáradozott, vesződött, verejtékezett, és negyvenéves korodban, tengersok munka után nem lesz egyebed, csak sok adósságod meg az az örömöd, hogy én megkegyelmezek az életednek.
- Csupa tévedés, úgy az elméletben, mint rám nézve - vitatkozott Sipos úr. - Ha figyelemmel olvasod a meggazdagodások történetét, a szerencseszerző tényezők között csak a legritkább esetben találod meg a zsugoriságot. A meggazdagodáshoz csakugyan nem elég a szorgalom, kell hozzá egyéb is: ügyesség, élelmesség, szerencsés ötlet és különösen vállalkozó szellem. De az a mindenről való lemondás, amit te emlegetsz, nem kell hozzá. Ellenkezőleg. A kicsinyes zsugoriság akadálya a meggazdagodásnak. A zsugoriság remeteéletre kényszerít, a kicsinyesség pedig csak szánalmat, lenézést és bizalmatlanságot kelthet. És annak, aki meg akar gazdagodni, sokat kell emberek között lennie, szüksége van rá, hogy ne nézzék le, ne kicsinyeljék le a képességeit szokásainak a kicsinyességei miatt, hogy imponáljon az önbizalmával, és hogy kiváló nagy stílusú embernek tartsák, senki se szorult rá jobban a hitelre és a bizalomra, mint ő. A dollárkirályok élettörténetében nem is olvasod, hogy akkor is zokogva búcsúztak el minden garastól, amikor már szépen kerestek. Amit föl kellett élni, ami pénzt ki kellett hajigálni, amit el kellett pazarolni reprezentálásra, azt egyszerűen üzemköltségnek tekintették, és nem sokat törődtek azzal a semmiséggel, hogy ez több-e vagy kevesebb. Aztán, én nem vagyok tékozló és nincsenek szenvedélyeim.
- Született játékos vagy. Hazardőr. Szeretsz kártyázni, lóversenyre járni. Könnyelmű vagy.
- Nekem a kártya meg a lóversenyfogadás nem szenvedélyem. Mihelyt lesz mit veszítenem, sohase fogok játszani. De addig, amíg csak keveset veszíthetek, ellenben sokat nyerhetek, amíg, ha vesztek, nem sokat veszítek, de ha a szerencse kedvez, a már nyert pénzzel még többet nyerhetek, mért térnék ki a kockázat elől? Hazardőr! Neked ez valami csúnyát jelent. Nekem azt jelenti, hogy: ebben az emberben van élelmesség is, bátorság is! Nem, én nem vagyok könnyelmű, csak vállalkozó szellemű. Vagyis: nem hiányzik belőlem az, ami a meggazdagodáshoz a legszükségesebb.
Sipos úr mindent be tudott bizonyítani, amit csak akart, ebben a vitában is ő győzött. De azért érezte, hogy a barátja mond valamit.
Megvallotta magának, hogy ha választania lehetne a közül: egy milliót kapjon-e negyvenéves korában vagy csak százezret, de most mindjárt, tizenhét évvel előbb - habozás nélkül a százezret választaná.
Nem mondta el senkinek, az életmódjával se igen árulta el, de iszonyúan vágyódott az élet kis és nagy kényelmeire. Szerette a szép dolgokat, epedett az előkelők szórakozásaiért, rajongója volt mindennek, ami finom és drága.
Igazat mondott, amikor dicsekedett, hogy nincsenek szenvedélyei. A játék csak keresetforrás volt neki, mint a Népbank vagy a hírlaptudósítás, nem volt ennek a szokásának rabja, és érthetetlennek tűnt fel előtte, hogy vannak, akik a játékban mulatságot, örömöt, sőt valami lelki kielégülést találnak. Mindabból, ami szenvedéllyé válhatik, csak a nő vonzotta, de büszkén emlegette, hogy még nem született olyan nő a világra, aki őt is rá tudná bírni bárminő nagyobb bolondságra. És a nőért is csak akkor lelkesedett, ha a szépségének megfelelő keretben találta, a finoman öltözködő kokott, ha már erősen hervadozott is, jobban érdekelte, mint a legbájosabb szüzecske, aki olcsó ruhában jelent meg előtte. Úgy tetszett neki, hogy emennek az alakján, meg a tekintetében mindig ott látja a szegénységen való szégyenkezést, és hogy az a szánakozás, amelyet ilyenkor érez, elidegeníti őt attól a szegénykétől, aki részvétet keltő megjelenésével elszomorítja és fellázítja őt, mert az élet árnyékoldalaira emlékezteti, de meg is haragítja, mert csúnya holmijainak a néma panaszával merényletet követ el az ő jóízlése ellen. Igazi csipke, selyem és finom batiszt nélkül a szerelem nem volt neki igazi szerelem.
Valami nagy vágyakozás élt benne, amely jobban és többet foglalkoztatta, mint minden egyéb. Annak a lehetetlenségnek a vágya, hogy minél hamarább hozzájuthatna az előkelők gondtalan, kellemességgel és szórakozással teli életéhez és jóllakhatna mindazzal, amit a fényűzés valaha kitalált, anélkül, hogy látnia kellene, csak gondolnia is kellene rá, mennyi utálatos szegénység is van a világon.
- Szívesen lennék tíz évig juhászkutya, bányamunkás vagy akár gályarab - gondolta -, ha előbb, csak egy esztendeig, kedvemre élhetnék!... Ó, mennyire értem Ézsaut, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét!... Ézsau bátor élnivágyását és filozófiai felsőbbségét sohase méltatták eléggé!...
A mohóságát és a türelmetlenségét azzal mentegette maga előtt, hogy nincs megdönthetetlenebb, sziklaszilárdabb valami, mint az az okoskodás, amely kiszámítja, hogy: "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok". Mert soha, de sohase fogjuk tudni, vajon nem csap-e le ránk a halál már a jövő órában. Ha az emberiség odáig tökéletesedik, hogy a tudomány fel tud majd világosítani bennünket a felől, mennyi időre biztosítja életünket a szervezetünk ereje, és amint ma tíz fillérért megtudhatjuk, hány kilót nyomunk, úgy majd azt is lemérethetjük mindent tudó, rajtunk keresztüllátó és pontosan számító orvosainkkal, hogy az utolsó pillanatnyi életviszonyokat véve alapul, mennyi életidőnek birtokosa a testünk: a fődologban csak ott leszünk, ahol ma, mert az egetverő tudás se mondhatja meg nekünk előre, nem pusztít-e el bennünket még ma, minden életerő-vagyonunkkal egyetemben, a szerencsétlenség vagy a gyilkosság.
- Micsoda őrültség volna: huszonhárom éves koromtól negyvenéves koromig lemondani minden örömről, megvonni magamtól az élet sok kellemességét és csak fáradozni, keresni!... még akkor is, ha csakis így érhetem el, hogy negyvenéves koromban gazdag lehessek!... Mert ki biztosít róla, hogy negyvenéves koromtól fogva csakugyan hasznát vehetem annak, amit megszolgáltam és előre kikoplaltam magamnak?! Ha így élek és meghalok egy nappal azelőtt, amikor betölteném a negyvenedik évemet: olyan galádul megcsaltam magamat, mintha egész életemen át a legkegyetlenebb ellenségemet hordoztam volna az elmémben. De tegyük fel, hogy nem halok meg előbb, hanem negyvenéves koromtól fogva még sokáig kedvemre élhetem fel a tizenhét éves lemondással és szünettelen robotolással megszerzett vagyont... vajon negyvenéves koromban is ugyanolyan ép lesz-e az élvező képességem, mint ma? Vajon akkor is megtalálom-e ugyanazt az örömöt az élet kellemességeiben, a fényűzésben, a kényelemben, a szórakozásban, a finom, szép és drága dolgokban, amelyet ma egészen bizonyosan megtalálnék bennök? Vajon ugyanazt a gyönyörűséget, amelyre ma iszonyúan vágyódom, nem fogom-e akkor ízetlennek találni? Attól nem tartok, hogy negyvenéves koromban a nők már nem kellenének vagy kevésbé kellenének, mint ma. De a gyönyörű lakás, a hajbókoló cselédség, a saját autó, a versenyistálló, a bálok, a páholy a külföld legelső rangú színházaiban, a téli sport, a nagyszerű utazások, az elegáns játék, a méregdrága étkezés, a remek italok s a nagy metropolisok legragyogóbb mulatóhelyei, ahol fényözönben sétálgat körülöttem az igen kevéssé, de annál pompásabban öltözött Vénuszok serege, meg mindaz, amiért ma lihegek és reszketek: vajon ugyanúgy tudna-e gyönyörködtetni negyvenéves koromban is, mint amilyen boldoggá tenne ma?!... Nem. Az idősebb ember már a cseppenként való kóstolgatással olyan sokat megismert mindenből, hogy apránkint legalább is felényire kimerítette az élvező képességét, hogy már semmi se új zamatú neki, semminek se tudja kiérezni a teljes értékét. Mindez a sok földi jó tízszer, százszor jobb volna addig, amíg fiatal vagyok.
Nem múlt el nap, hogy ez a gondolat többször is fel ne villant volna a fejében, olyan makacs kitartással jelentkezve újra meg újra, mint az a kövér, zöld szárnyú légy, mely örökkön ott kóválygott a szobájában, s amelyet, miután számtalanszor csiklandozta meg hol az orrát, hol a feje búbját, se agyoncsapnia, se az ablakon kihajtania nem sikerült.
Most is, amikor nem akart másra gondolni, csak a bankszörnyekre, hogy öt-hat órai sebes betűontás árán majdnem egy egész felvonással, vagyis a lehető legnagyobb lépéssel jusson közelebb az oly hőn kívánt főnyeremény megkaparintásának a lehetőségéhez: minden derék elhatározását és kipróbált akaraterejét egyszerűen szétfújta ez a kísértet.
Már a kabátját is levetette, hogy annál jobban nekigyürkőzhessék a meztelenül remegő bankszörnyek összevissza-boxolásának, de ahogy kitekintett az ablakán, s megpillantva az ócska ház piszkos udvarában játszadozó napsugarat, észrevette a rikoltó ellentétet ennek a mosolygása meg az udvarban visítozó angolkóros, rongyos gyerekek és a velök veszekedő mosogató szolgálók állatias öntudatlansága és förtelmes nyomorúsága közt: már nem tudott arra gondolni, hogy micsoda kacagtatóan ostoba dolgokat adjon a fellázítóan gonosz bank-mamutok szájába.
Egyszerre újra maga előtt látta az előkelőket, úgy, ahogy tegnapelőtt látta őket a Kino-Otthonban, a filmen, utóbb pedig a kávéházban, a külföldi képeslapok finom, simított papírján. És elmerengett az emlékében egymásra torlódó képeken:
- Jachtok járnak tengeren. A jacht olyan lassan halad velök tova, mintha hattyú húzná, és ők nem számítanak kamatot, hanem nézik a vizet. Vagy repülnek, mert itt lenn már nem elég jó nekik. Párosan szálldogálnak maskara-ruháikban, levigyorognak az alant maradókra, és amikor újra leereszkednek hozzánk, megörökíttetik magukat a fotográfussal, hogy mi is láthassuk, melyik tudott szélesebben vigyorgó pofát dugni ki a maskara alól: a férfi vagy a nő?... Aztán rókára vadásznak, mert a róka nem vétett nekik semmit, és a rókát még csak meg sem ehetik... Később az Ezeregyéjszaka legszebb palotájában ülnek és álarcosbált játszanak, mindannyian rabszolgajelmezben vagy rabszolganőnek öltözötten, hogy egy pár órára megszerezhessék maguknak azt is, amijök eddig még nem volt, az egyetlen, ami a gazdagságukból hiányzott. Mások, mert húsvét táján ez már így szokás, egy pár napra leruccannak Rómába és Nápolyba, kirándulnak Pompejibe, hogy a köveken tanulmányozzák, vajon a mulatságaikból mi mindennek az elsőbbségét tudták előlük elcsípni azok az elődeik, akikbe a tűzhányó egy kicsit bele találta fojtani a vidám kurjongatást. Egy másik csapatuk az óceánjáró gőzös dísztermében, istenkáromló kivándorlóktól elorzott térségen, harsogó hullámoktól környezetten rendez bált... mert a bálozással csak nem várhatnak addig, míg szárazföldre érnek, azt a keserves szentségét ennek a cudar világnak!... És amazok ott, ni!... Mérkőznek, hogy ki a legnagyobb ember a felséges és áldásos golfjátékban... mért nem mérkőznek abban, hogy ki tud közülök a legszebben megfulladni?!... Az istenüket!... az istenüket!... Jachton járnak tengeren... az istenüket!...
És sehogy se akartak kimenni a fejéből ezek a képek.
- Ha csak egy félévig, ha csak három hónapig úgy élhetnék, mint ők!... - alkudozott magában a könyörtelen végzettel. - Nem, nem is kívánok ennyit. Beérném azzal, ha egy félesztendeig, vagy csak három hónapig, úgy élhetnék, mint az a vagyonos polgár, akinek nincs más dolga, mint elkölteni a pénzét. Beérném egy szép utazással... a tengeren... nem jachton, csak közönséges személyszállító gőzösön... vagy legalább a Rajnán... Beérném, ha három hónapig elfelejthetném a Népbank taposómalmát, sportbarátaimat, ezt a ronda házat meg minden szegénységet a világon, és elmehetnék a Riviérára vagy Svájcba, de most mindjárt!... most mindjárt!... és itt vagy ott, három hónapig gondtalanul élhetnék, úgy, hogy nem kellene nagyon megnéznem, mire adom ki a garast... és... nem bánom... ha nem futná arra, hogy kaland után kalandra vadászhassak... hát legalább egy csinos, helyes kis nőcskével, akit szépen kiöltöztetnék... akit nem kellene szégyellenem...
Arról a határozatlan női alakról, akit nem kellene szégyellenie, eszébe ötlött valami. Valami, amin tegnap még csak nevetni tudott, de ami most, váratlanul, megzavaróan komolynak tűnt fel előtte.
Egy pillanatra meghökkent, mint az a babonás ember, aki a néma sziklafalak közt bandukolva, egyszerre hangot hall, ismeretlen hangot, amely mintha a nevén szólítaná és hívná... de hiába nézeget körül, nem lát senkit, s hamarjában nem tudja, hogy nem hallucinál-e?... hogy ez a hívó hang nem az ördögé-e, aki csak azért kiált rá, hogy megfossza a figyelmességétől, és belecsalja valami szakadékba.
De az a tegnap még nevetségesnek tartott, s most hirtelen komolynak tetsző valami mégis motoszkálni kezdett a fejében és nem hagyta többé békén.
II.
Az előszobából beszélgetés hallatszott be hozzá.
Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a leányainak:
- Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni akarok!... De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek sétálni ebben a szép időben?!
Hallotta, hogy Hellácska azt feleli az anyjának:
- A Szidi nénit várjuk. Azt ígérte, hogy félnégykor eljön értünk a Somával, és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba.
És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az előszobában, a lakás ajtaja előtt.
Odasettenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette a fülét, és sikerült megértenie minden szavukat.
- De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a múltkor a parfümödet? - suttogta Tilla.
- Ha mondom, hogy örökre!... - bizonygatta Hellácska.
- Hát jól van, de ha most is megszeged a becsületszavadat!...
- Ne kotyogj annyit, hanem menj már!... Este akarod elhozni?...
- Hiszen megyek már!... Még ráérsz a Sipos úrral csókolózni!...
- Csitt, te szemtelen, még meghallja!... Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!... Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell, hiszen tudod!...
- Tudom, tudom!... Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!... Mert amíg onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik...
A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt, hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett.
- Nini! - gondolta. - Hellácska már jobban számontartja a minden szombat délutáni merényletet, mint én magam!... Tessék, erről majdnem megfelejtkeztem!...
Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két ablaka előtt, és egy pillanatig mély csend.
A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan - hogy az ajtónyílás neszét odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában ne hallja meg - egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába... és mikor Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr, olyanformán, ahogy az arkansasi lókötő fogja el a csikót, lasszót csinál a karjából, s ezzel az erős hurokkal egyszerűen berántja, berabolja a kislányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót... aztán minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja Hellácskát, ahol éri. A kislány védekezik, ahogy tud... birkózik, kapálózik, s az öklöcskéjével nagyokat bokszol a szobaúr mellére... néha sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből, s nekiiramodik, hogy elmeneküljön... újra fogságba kerül, s újra küszködik, hogy ki-kiráncigálja magát az oly kellemesen kegyetlen karokból... de kiabálni nem mer, talán nem is akar... és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel, türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított lábdobogással s a kemény férfiing pattogásának meg egy egészséges mell püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik:
- Sipos úr, kérem, én sikítok!... Eresszen el, kérem, mert mindjárt sikítok!...
- Nesze, te kis drága, nesze!... (És egyik csók a másik után csattan el Hellácska arcán.)
- Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!... Sipos úr, én bizony isten megmondom a mamának!...
- Nem vagy te olyan kis csacsi, édes gyönyörűségem!...
- De olyan vagyok!... Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el mindjárt!...
- Hát eddig mért nem mondtad el neki?!... Mi?!... Mert nem vagy te már olyan kis csacsi!... Ugye, aranyos?!...
- Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr így bánik velem!... De ha nem ereszt el rögtön...
- Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled!... De a szájamra!...
- Az ám, fügét!... Azért sem!... És kérem, Sipos úr, ne tessék engem tegezni!...
- Csak egy icipici puszit!... Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg meg nem kaptam a puszimat!... Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az almavirág!...
- Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja!... Azt hiszi, hogy én akármit elhiszek!...
- Azért is az almavirágom vagy!... Az én csodaszép almavirágom!... Az én tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!...
- Sipos úr, eresszen el, mert mindjárt sírok!...
- Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!... No hamar, nyuszikám!... Puszit akarok a nyuszitól!...
- Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy majd nem mehet ki az utcára!... A bajuszát meg kitépem, tudja?!... Nem szégyelli magát!... Egy felnőtt ember!...
Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja magát, s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska volna.
A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia, hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni velök, mert az a gondolat, hogy: "Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint amilyennek tegnap tűnt fel előttem!"... most, hogy még érzi a száján Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a fejéből.
Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni megérkezett a nagy kamasz fiával... hallja, hogy becsöngetnek... ettől fogva az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere... és nem állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kívül.
Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik, s a kulcslyuknál tartva a fölét, minden szót kihallgat.
A derék asszonyságnak és termetes fiának Hellácska nyit ajtót.
- Kezét csókolom, Szidi néni!... Szervusz, Soma!...
- Szervusz, kislányom!... No, készen vagytok?!...
- Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket, és Tilla elment süteményért a Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen elment...
- Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet sétálni... (Ez Somának a hangja.)
- Anyád itthon van? - kérdi Szidi néni.
- A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső szobában feküdt le, és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük, megvárhatjuk az ebédlőben, amíg magától felébred. Tessék besétálni...
- Hát te mit csináltál, kislányom? - kérdi Szidi néni. - Olyan piros az arcod, mint a pünkösdi rózsa!...
- Én, Szidi néni?... én... - dadog Hellácska -, én... újságot olvastam...
- Láttad, hogy én is benne vagyok az újságban? (Ez Somának a baritonja.) Te, Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!... mert az igazán nem járja, hogy egy olyan művelt nő, mint te...
Eközben bevonulnak az ebédlőbe.
Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget, a Fáni ajtót nyit neki, berobog... és vagy tíz percnyi szünet után az előszobában megint nagy a lárma.
- Hát igazán nem jössz? - hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. - Gondold meg, még nem késő, szívesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy ez a darab még a Fantomas-nál is nagyszerűbb.
- Majd megnézem máskor - felel neki Brunnerné. - Ilyenkor, amikor egész nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok jól!...
- Te, Hella!... majdnem elfelejtem mondani!... - szól Soma -, egy antikvárnál olcsóért láttam a Prevoszttól a Félszűzek-et, amiről mondtad, hogy nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem.
- Milyen jó unokatestvér ez a Soma! - gondolja a szobaúr, amikor hallja, hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. - Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának a mulattatásáról!... No, ha véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint ez a bivaly?!...
Már féltékeny volt.
III.
Még egy utolsó kísérletet tett rá, hogy a bankszörnyeknek szentelhesse a figyelmét. De ezek már olyan messzire voltak tőle, hogy csak éppen búcsút inthetett nekik.
Különben is, hallotta, hogy Brunnerné a konyhában nagyban konferál a Fánival. Ebből kitalálhatta, hogy nemsokára szerencséje lesz a háziasszonyához.
Csakugyan, alig pár perccel azután, hogy a leányok elvonultak a rokonaikkal, az előszobába nyíló ajtó felnyílt - nem egészen, csak kacéran, igen kevéssé -, és Brunnerné bedugta rajta a szép szőke fejét.
- Nem zavarom? - kérdezte a lakóját, mikor a pillantásuk találkozott.
- Maga? Maga sohasem!... - felelt a lakó.
A háziasszony előbújt s betette az ajtót.
- Azt hittem, dolgozik - mondta, miután rápillantott az íróasztalra, melyen semmi nyoma se volt a szellemi erőfeszítésnek.
- Nincs olyan munka, amelyet abba ne hagynék, amikor magát láthatom - udvariaskodott a lakó, és kezet csókolt a szép asszonynak.
- Hát, szépen beszélni, azt tud!... - szólt Brunnerné, félig elismerő, félig panaszkodó hangon.
Eközben belemélyesztette az öt ujját az előtte ülő fiatalember dús hajába... egy kicsit ott is felejtkezett, mintha jólesnék az ujjainak ez a fürdőzés... aztán kihúzta a kezét a sűrű fekete hajból, és barátságosan megpacskolta a szobaúr arcát. Ami csak azt jelenthette, hogy: a lakónak sok van a rovásán, de azért mégse haragszik rá nagyon.
A lakó megfogta a nyájaskodó kezet, még egyszer megcsókolta, és mintha hamarjában nem akart volna megválni a gyűrűtlen, kövér ujjaktól.
De a háziasszony nem akarta még jobban elkényeztetni a szobaurat. Kiszabadította a kezét, tekintete, melyből előbb barátság és elnézés sugárzott, egyszerre komollyá vált, elhúzódott a fiatalember közeléből, s otthoniasan helyezkedve el a lakó egyetlen bőrszékében, így szólt:
- No, ne ostobáskodjék, hanem beszéljünk komolyan. Hát, mondja, gondolkozott a dolgon?
A szobaúr is elkomolyodott.
- Gondolkozni gondolkoztam - felelt. - De nem lettem okosabb. Amint tegnap is mondtam: nem tagadom, nagy kedvem volna hozzá, de, lássa, az elszánás... az már nem olyan könnyű!
- Ugyan, mért ne volna könnyű? Hamarjában nem kaphat maga több hozományt, mint amennyit Hellácskával, még akkor se, ha egyebet se csinál, csak ez után jár. És magának, Sipos úr, csakúgy kell a pénz, mint nekünk. Magának is vannak apró adósságai, ha ezek nem is macerálják annyira, mint bennünket... és magának is jólesnék, ugye, egy kis szünetet tartani a robotolásban, elutazni hat hétre... vagy amennyi szabadságot kap... egy kicsit költekezni is egyszer... egy kis világot látni... van-e szebb dolog a világon, mint a nászutazás, egy tizenhat esztendős, gyönyörű kis feleséggel, ha ez hatezer koronát visz erre a kirándulásra?! Gondolja meg, ha most azt mondja nekem, hogy: igen, mához öt hétre már megvan a pénz!... Még a napokban megtartjuk a kézfogót, és beszerezzük a szükséges írásokat, attól fogva pedig, hogy ez megvan, már nem sok idő kell az esküvőig. Az esküvő napján Brunner kézhez kapja a tízezer koronát, ebből hatezret nyomban leolvasunk a maga kezébe, a másik négyet pedig megkapja tőlünk apránkint, mihelyt egy kicsit jobbra fordul a sorsunk.
- Ez mind igen szép volna, de hogy a legelején kezdjem, a számításnak mindjárt az alapjában is van egy kis hiba. Mert én nem tartom olyan bizonyosnak, mint maga, hogy az öreg Tinka néni az esküvő napján csakugyan le fogja szúrni a tízezer koronát.
- Az egészen bizonyos. Amilyen konok ez a vén Tinka, olyan becsületes. Amit ő egyszer kimondott, az szentírás. Ha megfeszülünk, akkor is hiába kérünk tőle ezer vagy akár csak száz koronát is, de megmondta a férjemnek: "Öcsém, Hellácska esküvője napján a tízezer korona a kezedben lesz!"... és erre mérget lehet venni. Különben, nézze, lelkem, Sipos úr!... ha maga bennem kételkedik, mihelyt komollyá válik a dolog, az öreg Tinka szívesen megírja ezt magának, akár kötelező levélben is. Ha pedig őbenne kételkedik, hát úgy lesz, ahogy az uramnak a vén Tinka megígérte: deponálja a pénzt egy bankban, elküldi magának a pénz átvételéről szóló írást, az esküvőre feljön Pestre, kiveszi a pénzt a bankból, odaadja az én öreg Lipótomnak, és...
- És az ura nem adja ide nekem a hatezer koronát se, hanem ezzel is adós marad...
- Már hogy merne ilyet tenni?!... Hogy maga a templomból kijövet mindjárt a faképnél hagyja a leányunkat?!... Ilyesmit nem tesz egy szülő, akármennyire kell neki a pénz. Hiszen elég szomorú az is, hogy másképpen sehogy se tudunk segíteni magunkon, csak úgy, hogy a gyermekünktől kérünk kölcsön, abból, amit az egyetlen gazdag rokonunktól kap hozományul!... De hogy olyat csináljunk, amiből botrány lehetne... és ami szerencsétlenné tehetné az édes kis leányunkat?!... ugyan, mit képzel?!... Különben is, ugyancsak rosszul járnánk, ha okot adnánk rá, hogy maga ilyen botrányt csinálhasson, mert ebből csak az lenne, hogy az öreg Tinka rögtön visszavenné a tízezer koronáját.
- Hiszen csak tréfáltam. Ha komolyan kell beszélnem, hát tudja, lelkem, Brunnerné, nekem nagyon tetszenék Hellácska is, a hozomány is, az is, hogy a hatezer korona ilyen hamar megkapható, nekem csak a házasság nem tetszik.
- Szóval: nem?
- Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyobb kellene: a pénz... a gyorsaság... a szép kis feleség meg a legjobban... de a házasságra semmi szükségem.
- Aztán mért irtózik annyira a házasságtól?
- Nagyszerű!... Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!... Nem mondom, az eleje, az igen szép... csakhogy a házasság sokkal, de sokkal tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy, tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!...
- Nem minden asszony ilyen.
- Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz... ha csak éppen rápillant is... vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra, hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!... és egy lépést se tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy kicsit?!... hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van, és ne moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!... Mi szüksége erre egy okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!... Nő annyi van a világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem szorulhat meg soha!... Hát akkor minek megházasodni?!... Házasodjék meg az, aki másképpen nem juthat hozzá nőhöz!
- Nono. Mégiscsak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!... Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról szóra úgy beszélt, ahogy most maga, és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei legyenek.
- Ez velem is megtörténhetik, de erre még ráérek.
- Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!... Vagy én mondjam meg? Jól van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának is kétszeresen kívánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam, és azt hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig Hellácska másféle, mint én... sokat örökölt az apja hideg, nyugodt józanságából... vigyáztam is rá...
- Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem, és nem is igaz, hogy ez tesz habozóvá...
- Nagy hálátlanság is volna, és igazán megszomorítana vele, ha azért nem akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol... Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó anya... ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz. Sohase fogja megcsalni a férjét... már tudniillik, ha olyan férje lesz, mint maga... mert öreg vagy beteg ember mellett... édes istenem!... de magát soha!... Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném a tűzbe tenni a kezemet, pedig az is az enyém!... és még egészen gyerek... De az már sokat örökölt az én meggondolatlanságomból... Hanem Hellácska!...
- No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot. És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom, kinek: "Ne ítéljen a nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka... Tilla, ez egészen más!"... Különben csak tréfálok, és én magam is csak a legszebbet gondolom Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom, hanem megmondanám nyíltan, hogy erről nem lehet szó.
- Hát mi teszi habozóvá?
- Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem verekedni is kell, alkudozni, tűnődni, tanakodni, tépelődni folytonosan, szünet és pihenés nélkül! Maga úgy beszél, mintha csak egy szép kirándulásról volna szó. De hiszen a feleséget is el kell tartani! Mégpedig egy egész, hosszú életen át. Csak nem hiszi, hogy erre elég az a hatezer korona?!... mert a többi négyre előre keresztet vetnék... a maga örege sokkal malőrösebb ember, semhogy erre számítani lehetne. Nos hát, hatezer korona, ennyi ugyan hamarosan elfogy!... Megvallom, nem is takarékoskodnám vele, hatezer koronával nincs mit elkezdeni, és hatezer koronát nem érdemes nagyon kicsi havi részletekre elaprózni... ezzel se előre, se hátra... És ha a hatezer koronát hamarosan elköltötte az ember, hogy legalább egy kis ideig szépen éljen, mi lesz aztán? Itt van egy tizenhat esztendős asszony, akiről gondoskodni kell kilencvenhat esztendős koráig. És az még nem a legtöbb, amibe egy asszony belekerül, amit rá kell költeni, a legtöbb az, amit később nem lehet megkeresni az asszony miatt. Akkor aztán szépen vagyunk!... Hát ezen csak van mit habozni, ugye?
- Ej, maga máris szépen keres. A többi magától is megjön. És Hellácska nem akadályozná magát semmiben. Nincsenek igényei, beérné azzal, amijök lesz. Ha mindig arra kellene gondolni, mi lesz nyolcvan év múlva, sohase házasodhatnék meg senki.
- Hát nem is az a legsürgősebb dolog, hogy az ember megházasodjék. Inkább ez legyen a legutolsó, amikor már semmi okosabb nem jut eszébe az embernek. És nézze, szívem, Brunnerné!... de ne haragudjék még!... én azt sehogy se tudom megérteni, hogy Hellácskának a férjhezmenetele mért lett magának ennyire sürgős, csak úgy egyszerre!... Meg tudom ezt érteni ott, ahol baj van a háznál...
- Jesszus Mária! Már hogyan ejthet ki ilyesmit a száján?!...
- Ne értsen félre. Ha én nem volnék egészen bizonyos abban, hogy Hellácskának semmi baja a világon, nem említettem volna ezt... de nem is beszélgetnénk ennyit a dologról, hanem az első szavára azt feleltem volna magának: "Jó asszony, kereskedjék másutt." Végre is, úriember vagyok, vagy mi!... nem igaz? De éppen azért, mert tudom, hogy Hellácska akármeddig várhat, nem értem ezt a lázas sietséget, hogy maga huszonnégy óra alatt követeli tőlem a választ, hogy még csak egy pár hétig se akar várni a feleletemre, pedig az ilyesmit jobban meg szokta fontolni az ember, az ilyesmin érdemes eltöprengeni. Hellácska még csak tizenhat esztendős, más anya nem is adja szívesen férjhez a lányát, amíg ez ennyire fiatal. És Hellácska olyan csinos, hogy bizonyára férjhez fog menni, mégpedig hamarosan. No és ha maga egészen nyugodt lehet afelől, hogy Hellácska nem marad pártában, hanem egykettőre ki fog röppenni a szülői házból: mért fáj a maga feje amiatt, ha ez nem a jövő hónapban fog megtörténni, hanem csak egy vagy két év múlva?!
- Már elmondtam, maga előtt nem csinálok titkot ebből sem. És ha egy délelőtt itthon maradna, aztán végighallgatná, hogy mit felelgetek azoknak, akik egész délelőtt nyomkodják a csengőt, nem kérdezgetne tovább, hanem mindent megértene. Nézze, mindenhez hozzá lehet szokni, csak egyetlenegy dolog van a világon, amit nem lehet megszokni soha: azok az apró, garasos adósságok, amelyekért folytonosan zaklatják az embert!... Persze, mit tudja még maga, hogy mi az?!... Úgy irigylem, mikor hallom, hogy azt mondja a suszterinasnak: "Mondd meg a gazdádnak, hogy akassza fel magát, és elhordd magad, mert mindjárt úgy röpítelek ki innen, hogy mire leérsz a lépcsőn, palacsinta lesz belőled!..." Bár én is még csak itt tartanék!... De nálam már kétségbeejtő az állapot. Nálam már megszűnt a gorombáskodás, megszűnt a humor és megszűnt minden. És, lássa, egész délelőtt szégyenkezni a cseléd előtt, az semmi, zsebrevágni a szolgák meg a pénzbeszedők gorombaságait, még ez is hagyján, de folyton-folyvást hazudozni: "Jöjjön holnap este!... holnap este bizonyosan megkapja!"..., mikor az ember bizonyos benne, hogy holnap este bizonyosan nem kapja meg: ebbe már bele lehet őrülni. Én edzett asszony vagyok, sok mindent ki kellett állanom, sok mindenen túl kellett tennem magamat, de ezt nem bírom ki, nem bírom tovább, megőrli az idegeimet, megöregít, belekerget az öngyilkosságba. És emellett folytonosan arra kell gondolnom, hogy mindent ki lehetne fizetni rongyos kétezer koronával, a kétezer koronáért pedig csak egy levelet kellene írni!... tudatni az öreg Tinkával, hogy Hellácska férjhez megy, a jövő hónapban meglesz az esküvő... aztán egyszerre kinn lennék a pokolból... lehetetlen mindig erre nem gondolnom, és ha egyre csak ez jár az eszemben, akkor, mondja, megállhatom-e, hogy nyugodtan, türelmesen, összetett kézzel várakozzak, még nem tudom meddig?! Mintha egy pénzzel teli ládán ülnék, melynek csak a kulcsát kell megkeresnem, hogy kifizethessem mindazt, amiért egy nap tízszer szemtelenkednek velem. És amióta eszembe jutott, hogy: "Nini, milyen könnyen segíthetnék így magamon, mindnyájunkon!"... azóta nincsen nyugodalmam. A várakozásnak amúgy sem volna sok értelme... Hellácska már régóta nagy leány... de az én körülményeim közt a várakozásról nem is lehet szó. Hellácskának minél hamarabb férjhez kell mennie, olyan hamar, amilyen hamar csak lehet, mintha a legnagyobb bajban volna. Jobban szeretném, ha maga venné el, de ha maga hamarjában nem tudja elszánni magát arra, amit sohase bánna meg: hát majd elveszi más. Attól nem félek, hogy sokáig kell keresgélnem olyan valakit, aki vállalkozik és akit el lehet fogadni.
- Ne siessen annyira!... még nem tartunk itt. Először rám gondolt, s velem még nem fejezte be a tárgyalást. Egy szóval se mondtam, hogy nem veszem el a kisleányt, csak azt mondtam, hogy még habozok... aminek könnyen "igen" lehet a vége. De szeretném, ha addig is, amíg elszánhatom magam akár az "igen"-re, akár a "nem"-re, megmondana nekem egyet-mást őszintén.
- No, hallja!... Hiszen egyebet se csinálok, csak a legnyíltabban felelgetek a kérdéseire!...
- De még volna egy pár kérdésem.
- Például?
- Például, mért éppen rám gondolt először?
- Erre nemcsak egy okom volt. Hol kezdjem? Hát először is, az után, amit már hallott, elképzelheti, hogy én csak olyan valakivel állhatok szóba, akivel meg lehet egyezni. Azok az atyafiak, akik így beszélnének: "Mit? A kislány tízezer koronát kap? Akkor hát ide mind a tízezer koronával!..." - az ilyen garasos fráterek, ugye, nem kerülhetnek szóba?! És lássa, ha nem sietnék, még az is megtörténhetnék, hogy Hellácska egy félév vagy egy év múlva fölszed valahol egy ilyen atyafit! Magával ettől a veszedelemtől nem kell tartanom, hiszen régóta tudom, hogy maga gavallér. Aztán, magának kellett először az eszembe jutnia azért is, mert magának nyugodt lélekkel adnám oda a leányomat. Ne gondolja, hogy nekem nem fáj, ha meg kell rövidítenem, ki kell fosztanom a tulajdon gyermekemet... hogy meg kell dézsmálnom a Hellácska hozományát, és abból, ami csak az övé, négyezer koronát el kell vennem tőle magunknak, mindnyájunknak... Hát, ha már ennek mégis meg kell történnie, legalább azzal akarom kárpótolni, hogy olyan férjet keresek neki, akire bátran rábízhatja a sorsát: ép, erős, egészséges embert. Tudja, ebben egy ilyen fiatal leány könnyen csalódik, mért ne váljék hasznára az, hogy az anyja tapasztaltabb, mint ő?! És, Isten neki, elárulom azt is, amit talán a legelőször kellett volna mondanom!... Hellácska nagyon vonzódik magához... annyira vonzódik, hogy egy idő óta gyanakodva, szinte féltékenykedve nézeget rám. De ezt ám nem azért mondom el, hogy visszaéljen vele!... és, ha nem veszi el, elkezdjen legyeskedni körülötte!... Úgyis eléggé nyugtalan vagyok azóta, amióta észrevettem, hogy Hellácska milyen túlságosan érdeklődik maga iránt... hiszen már attól kellett tartanom, hogy leselkedik rám!... Még csak az kellene, hogy maga azt mondja nekem: "Én nem vehetem el, vagy inkább: nem akarom elvenni... menjen férjhez a kislány valaki máshoz"... és aztán ne hagyjon neki békét!... Akkor igazán nem maradna más választásom, mint hogy felmondjam a szobát, és egyikünk jobbra, másikunk balra... pedig tudja, hogy nem szívesen tenném...
- Ezzel még várhatunk egy kicsit. Maradjunk csak annál, hogy Hellácska vonzódik hozzám. Eszerint azt hiszi, hogy a kislány szívesen hozzám jönne feleségül?
- Hellácska olyan engedelmes kislány, hogy ahhoz megy férjhez, egy szónyi ellenvetés nélkül, akihez akarom... akit én választottam ki neki férjül. Ezt rámbízhatja.
- Jobban szerettem volna, ha egy kicsit lelkesebben felel.
- Még biztatóbban?
- Például így: "Ojjé, de milyen szívesen!"
- Pedig azt is mondhattam volna, hogy: "Ojjé, de milyen szívesen!..."
- Hátha téved? Hátha a kislány csakugyan leskelődött és észrevett valamit? Hogy megcsókoltam magát vagy megcirógattam az arcát?
- No, ez igazán nem okozhat magának fejfájást. Mihelyt tudatom vele, hogy maga megkérte a kezét, minden gyanúja eloszlik. Még ha észrevett is valami effélét, azt fogja hinni, hogy rosszul látott, tévedett, álmodott. A legrosszabb esetben is eloszlatja a kételkedését az, hogy maga őt megkérte, és hogy én rábeszélem őt erre a házasságra.
- Ez valószínű. De van még egy kérdésem. Ez a... megígérem... legutolsó kérdésem a jövőre vonatkozik. Mert a jövőre is kell gondolni, ugye?!... minden eshetőségre, nem igaz?!...
- Hogyne!
- Hát gondoljunk arra az esetre is, amire minden házasságkötésnél gondolni kellene, hogy a házasságunk nem lesz boldog... hiszen a legtöbb házasság nem sikerül!... még a félig-meddig tűrhető házasság is kevés. Tegyük fel, hogy a mi házasságunk sem lesz az a kivételesen szerencsés eset, amely ennek a szerencsétlen intézménynek még egyre csalogat híveket és áldozatokat... nem lesz a századik, a legjobb eset, hanem a kilencvenkilenc egyike. Pár év múlva, talán még hamarább, Hellácskával arra a meggyőződésre juthatunk, hogy csalódtunk egymásban. Ehhez nem kell sok. Egyik férfi sem az az ideál, akinek a feleség a férjét óhajtja, nekem is tűrhetetlen volna, ha észrevenném, hogy Hellácska nem szeret annyira, mint amennyire a feleségemtől megvárnám. Tegyük fel, hogy maga jó próféta és Hellácska sohase fog megcsalni... bár, lássa, megvallom, én még ebben sem vagyok egészen bizonyos... de tegyük fel, hogy hű marad hozzám. Csakhogy ettől még nagyon kiállhatatlan feleség lehet valaki... és még az az asszony is, aki nemcsak hogy hű az urához, de emellett csinos, a szerencsés óráiban kedves is, gazdag mindenféle polgári erényben és egyébként jó lélek, pokollá tudja tenni a férje életét, ha egy kicsit igyekszik ezen, vagy nem eléggé eszes. Márpedig én nem vagyok az az ember, aki akármibe belenyugszik, aki okvetetlenül megeszi azt, amit megfőzött. És Hellácska is mást gondolhat, már hamarosan... hiszen olyan fiatal!... még egészen gyerek!... Szóval könnyen meglehet, nem sok idő múltával Hellácska is, én is, ott fogunk tartani, hogy: már nem szeretjük egymást!... Mi lesz akkor?
- Hát elválnak. És akkor megint szabad ember lesz. Vagy ez a kérdés a hozományra vonatkozik?... Ezt nem fogja visszakérni senki... akár írásba foglalhatjuk...
- Nem ezt akartam kérdezni, bár ezt a kérdést sem ártott egyszer s mindenkorra tisztázni... Hanem... mit ér el ezzel a házassággal, ha Hellácska egy-két év múlva elvált asszony lesz?
- Hát inkább elvált asszony, mint vén leány. Nem mintha attól félnék, egy pillanatig is, hogy Hellácska a nyakamon maradhat, abban bizonyos vagyok, hogy Hellácska férjhez menne, mégpedig igen hamar, akkor is, ha nem siettetném a férjhezmenetelét, és nem avatkoznám bele, hogy kit választ a kérői közül. De neki is jobb, ha semeddig se várakozik, hanem már a jövő hónapban férjhez megy, nekünk, a szüleinek is. Hiszen nem titkoltam el, hogy a pénz teszi, ha ennyire sürgetem a dolgot!
- Csakhogy éppen azért, mert Hellácska találhat kérőt, mind a tíz ujjára, olyat is, aki szívesen vállalkozik azonnal, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha a kislány olyan valakihez menne feleségül, aki nem válik el tőle semmi esetre, még akkor sem, ha Hellácska megcsalná?
- Ezt rám bízhatja.
- Akkor rendben vagyunk. Kivált ha abba is belenyugszik, hogy ne most rögtön feleljek, hanem holnap délben. Ez csak nem nagy idő?
- Jól van, holnap délig még várok.
IV.
Sipos Emil úr akkor este csak három mulatóhelyet látogatott meg, de arra gondolva, hogy vasárnap következik, amikor akár estig alhatik, a harmadik mulatóhelyen sokáig elidőzött. Csak reggel felé érkezett haza, miután előbb, egyedül üldögélve az egylovasban, kissé kapatosan, háromszor is elmondta valakinek, aki már csak mint vízió volt jelen:
- Isten veled, Teca, engem egyhamar nem látsz!
Vetkezés közben egy másik látomás jelent meg előtte, olyan hirtelen, mintha a süllyesztőből emelkedett volna fel: a fő bankszörny, akitől esti nyolc óra tájban, abban az izgalmas percben vált meg, amikor a legtehetségesebb tisztviselője a balkezével torkon ragadta, a jobbkezével pedig egy Browningot szegezett az orra elé.
A fő bankszörny szemrehányóan nézett rá, és szomorú tekintete ezt mondta:
- El tudtál hagyni, a legérdekesebb jelenetben!... És most sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem a felvonás végén?!...
- Fütyülök rád!... - felelt neki Sipos úr. - Hordd el magad, és az őszig ne lássalak!... De rögtön takarodjál, mert különben megtudod, hogyan szoktam elbánni azokkal, akik tolakodva figyelmeztetnek az adósságomra!
Levetette a mellényét, és olyan lendülettel hajította a lehető legmesszebbre, amelyet se a véralkata, se a fölhevültsége nem magyarázhatott meg eléggé. Ilyen lendületet csak a testi erő érzése, a zavartalan jókedv és a nagy elszánások adhatnak meg a karnak.
A mellény hatalmas ívben röpült a szoba másik sarkába, s a kísértet ijedten bújt le a süllyesztőbe.
Még öt perc, és Sipos úr már horkolt.
Olyan jót húzott a frissítőből, hogy délben még aludt, s csak arra ébredt fel, hogy mind erősebben kopogtatnak az ajtaján.
- Ki az? - kiáltott ki.
- Én vagyok - felelt Brunnerné, bedugva a fejét. - Bemehetek?
- Hát hogyne! Mi baj?
- Semmi baj, csak nagyon türelmetlen vagyok. Tudja-e, hogy dél van? Vagy már elfelejtette, hogy ma délre ígérte a választ?
- Nem én, nem felejtettem el, csak még nem vagyok egészen magamnál. Félig még alszom.
- Hát térjen magához! Úgyis már éppen ideje, hogy fölkeljen. Vagy estig akar aludni?
- Estig aludni? Bizony isten, nagy kedvem volna. Tökéletesen igaza van: estig kellene aludnom, hogy egészen kialudjam magam.
- Micsoda lelketlen ember maga!... Így játszani egy anya szívével!... Térjen már magához!... És feleljen gyorsan: igen vagy nem?!
- Ne legyen olyan ideges!... Hiszen nem felelhetek addig... kellő ünnepiességgel... amíg ásítok, amint láthatja... egyre ásítoznom kell!... Aztán, becsületszavamra, csak most tértem egészen magamhoz!... Hja, persze, maga türelmetlen!... Hát: igen!... Nem hallotta? Igen, igen, igen!
- Igazán?!... Jaj, maga aranyos!... Szeretném összevissza csókolni!...
- Csak tessék!... Sőt kérem!... Hadd menjen ki az álom a szememből egészen!... Nincs jobb ébresztő, mint két puha asszonyi kar!... Nincs az a vekker...
- Hát meg is tenném, ha már fenn volna. De így!... valaki benyithat...
- Eh, hát aztán?!... A leánya vőlegényét csak megcsókolhatja?!... Ezen a szent napon akár estig csókolózhatnánk!...
- Most már ne ezen járjon az esze, istentelen!... Hanem azon, hogy odaát, a harmadik szobában, van valaki...
- Aki most a Félszűzek-et olvassa!...
- Honnan tudja?
- Csak úgy gondoltam. Hallottam, mikor beszélték, hogy a Soma megvette neki.
- No és baj az, ha olvas? Ha majd asszony lesz, úgysem fog olvasni. Legalább remélem... Elég az hozzá, gondoljon arra, hogy minél hamarabb tápászkodik fel, annál hamarabb lesz boldog az a kislány, aki most még semmit se sejt...
- Igaza van, ne várakoztassuk tovább! Addig is, amíg felöltözöm, mondja el neki, hogy megkértem a kezét...
- Dehogy mondom!... dehogy mondom!... A világért sem!... Majd, hogy elrontsam ezt a szép jelenetet!... Hogy lefölözzem a meglepetését és az örömét!... De hiszen ezt magának kell neki elmondania!... Nem örül előre, hogy láthatja, amint kis menyasszonya arcán egyszerre csak felsugárzik a boldogság?!...
- Ne sírjon, Brunnerné lelkem, mert én is mindjárt sírok!... Nem képzeli, hogy milyen érzékeny természetem van!...
- Lássa, ez már beszéd!... Így szeretem én magát, amikor nem titkolja el, hogy akármennyire szeret mókázni, azért mégis van szíve!... Hát siessen, siessen, siessen!...
Mire az utolsó "siessen"-t kimondta, már az ajtónál volt.
A szobaúr, mikor magára maradt, megdörzsölte a szemét, kiugrott az ágyból, lemosta magáról a mulatóhelyek füstjének és italainak meg Teca pacsulijának az emlékét, aztán, tisztálkodás közben, egy kissé elmélázott.
- Az én házasságom - elmélkedett, miközben a fogát kefélte - rezon-házasságnak a legjobb akarattal se mondható, az édes testvérem se mondhatná, hogy az. De, édes Istenem, hány ember van, aki veszedelmesebb uzsorába is belemászott valaha, és azért ma is vígan szaladgál az utcán!... És ki tudja?!... Minden házasság csupa rejtelem, még az is, amelyik csupa szépet ígér... sohase tudni, mi lesz belőle. Mindenesetre, nap-nap után kötnek házasságot olyan körülmények között is, amelyek több bajjal fenyegetnek, mint az a rózsaszín szegésű, barna felhő, amelyik az én fejem fölött borong. Sohase légy büszke, és sohase mondd, hogy a tied a legrosszabb házasság a világon!... mindig találsz rosszabbat is. És a legrosszabb házasság sem olyan nagy szerencsétlenség, amilyennek a bölcsek mondják... mert a legrosszabb házasságnak is megvan az a jó tulajdonsága, hogy: ha nem akarom, nem tart örökkön!...
Mialatt a haját fésülgette, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen egészen csinos fiú, aki a szépen kiöltöztetett Hellácska társaságában igen jól fog festeni a hajón, újdonatúj útiruhájában, admirálsipkával a fején.
- Az az egy bizonyos - biztatta magát -, hogy szép, nagyon szép utat teszünk a tengeren, ha nem is éppen jachton, hát a legjobb gőzösön, az első osztályon, ahol minden csupa kényelem! És aztán?... Ha majd hazajövünk?... Eh, mit aztán?!... Utánam az özönvíz!... Ki láthat a jövőbe?!...
Mikor benyitott Brunnerék ebédlőjébe, már csak arra gondolt, milyen nagyot fog nézni Hellácska, most mindjárt, amint azzal kezdi, hogy megcsókolja a kezét.
Egy félóra múltán Brunnerék lakásában nagy lárma támadt. Szidi néni, aki minden vasárnap Brunneréknál ebédelt, megérkezett a fiával, a Fáni már az ajtóban lelkendezve beszélte el nekik a nagy újságot, de Tilla is kirohant, és hogy túlkiabálja a Fánit, aki nem hagyta a jussát, acsarkodni kezdett:
- Mit szól hozzá, Szidi néni?!... Micsoda meglepetés!...
Szidi néni sápítozott, Soma olyan csataordításokat hallatott, mint egy sziú indián, s megjelent az előszobában, a vendégeket fogadni, Brunnerné is, az örömtől könnyes, vörös szemmel és telesírt zsebkendővel a kezében.
- Milyen boldog lesz az én szegény öreg Lipótom!... - mondta. - Hogy éppen most nem lehet itthon!...
- Szegény nővérem, ezt már megszokhattad volna! - felelt Szidi néni.
- Hja, ilyen az élet! - jegyezte meg Soma. - A boldogság sose tökéletes!