Csak tartsatok...
| Csak tartsatok... szerző: Komjáthy Jenő |
Csak tartsatok előmbe tükröt!
Habár tudom, nem hízeleg.
Szemlélve arcom dúlt vonásit,
Tüstént magamra ismerek.
Hisz annyi bánat átviharzott
E roncsolt, sápadt alakon,
A szenvedések, kínok árja
A durva életharcokon!
Nyomot hagyott rajt minden érzés
És foltot ejtett számtalan,
Mert szívem még a rossz iránt is
Fogékony volt határtalan.
A szenvedély sok mély barázdát
Vont napsütötte arcomon:
De azért napcsókolta főmet
Mégis emelten hordozom!
Hibáimon ti kapva kaptok,
S erényem föl nem éritek,
Midőn hibáztam, ott valátok,
S így magatokhoz méritek.
Közös mindenha tévedésünk,
De ami fölemel: enyém!
Mindenha egyetlen s magányos
Minden kiváló érzemény.
Közületek vajon ki látott
Erőm teljében fényleni?
És üdvözülve, koszorúsan
Ki hallott engem zengeni?
Ki látott járni pompafényben
A zúgó tengerek fölött?
Közületek ki látta lelkem,
Midőn a napba öltözött?
Ki látta színem változását,
Midőn a lélek elragadt?
Ez elcsigázott, gyönge testen
Ki látott nőni szárnyakat?
Ki látott engem tűzszekéren,
Mint a profétát egykoron?
Illést se látta minden ember,
Csak az, ki lélekben rokon.
Kő sebzi, tüske vérzi lábát,
Ki mindig fölfelé tekint;
És lábaim a földet érik,
Bár fejem az éterbe ring.
Előttetek nem szent a költő,
Csupán saruját nézitek,
Mert lelketek régen kiszáradt,
És szívetek sötét, hideg.
Azért láttok ti feketének
Mindent a fényes menny alatt,
Azért fagyos egész világtok,
Azért unott és lagymatag.
Hadd szántson szenvedély ekéje
Még több barázdát arcomon:
Sugárövezte, büszke főmet
Én mindig fönnen hordozom!