Csaba királyfi (Második dolgozat)/Harmadik rész – Negyedik ének
1855–1956.
Immár az áldott szép nap feltünt, a szín-adó,
Világot ékesítő, sötétség oszlató,
Búbánat üldözője, halandók öröme,
Sziv-lélek bátorító, az égre feljöve.
De a hunok szemében fénye halotti gyász,
A szép kies világot borítja sárga máz,
Mint nap-fogyatkozáskor, idétlen félhomály;
Búsan szédelgenek, mint pásztor nélkűli nyáj.
Gyűl a királyi lakhoz tengernyi nép-özön,
Áradva minden utczán, térhelyen és közön;
Elképedt arczczal egymást alig hogy ismerik;
Csend vagyon: a közös jajt említni sem merik.
Egyszerre most Zoárd a kaput felnyittatá,
Fekünni a királyt benn sok ember láthatá,
Láttára tompa jajszó, nyögés keletközött,
Tovább-tovább morogván a tenger nép között,
Zoárd pedig siratja Etelét hangosan,
Mint egy sívó oroszlán, üvölt magánosan;
Karddal megvérzi arczát, elmetszi fürtjeit;
„Ó, én uram, királyom, miért fekszel te itt?
„Avagy miért nem inkább sebekkel a csatán,
Mint illik a vitézhez erős harczok után?!
Miért hogy csöndes éjjel szakadt, meg vér-ered?
Egy karczolás sem érte vitézi kebeled?
„Ne menj az ős elődök dicső honába így:
Hunorhoz és Kevéhöz sebet mutatni vígy:
Fogadd gyarló kezünktől ezt és még egyszer ezt...”
Szól s a király szivébe hegyes aczélt ereszt.
Ősz Torda nem különben és Bulcsu, a derék,
Átila barna bokros mejjét átalverék,
Vérkönnyel tele sírták a holt sebek helyét,
Így eltörölve szépen a gyilkosság jelét.