Csaba királyfi (Második dolgozat)/Harmadik rész – Második ének
| ← Harmadik rész – Első ének (Átilla meghal) | Csaba királyfi (Második dolgozat) szerző: Arany János Harmadik rész Második ének (A menyasszony ébredése) | Harmadik rész – Harmadik ének (Zoárd tanácsa) → |
1855–1956.
Egynémi, vad sikoltás hangzott hajnal felé,
A boltok néma csendjét háromszor átszelé,
Mint éji bús madárhang, mely vészt s halált rikolt,
Midőn a szörnyü tettre fölérze szép Mikolt.
Hallá ezt künn az őrség riadó csapata,
Nyilallásként ez a hír a főkhöz elhata;
Meghallá a kerek föld s az ég, a nagy, örök,
Hogy Átilla király már csak hitvány földi rög.
Mert a világ négy sarka megrázkodott belé,
A csillagok ijedten futkosnak lefelé,
A szolganépek arczán halálszin látható,
S a hun szivek keserve — az nem kimondható!
Legottan, hogy először támadt a riadás,
Zoárd nagy húnvezérhez röpűle híradás,
Bulcsú, Zoárd, a táltos, a kádár megjelent,
Fáklyával e négy fő hun a palotába ment.
Vérében a királyt ők az ágyon ott lelék,
A földön is aluttvér tóval sötételék;
Döbbenve a négy fő hun az ajtóban megállt,
Elgondolhatta bezzeg: csak ember volt tehát!
A hölgy fel sem tekinte, zokogva sírt külön,
Remegvén gyönge teste, mint harmat a füvön;
Nem tűrheté ezt Bulcsu, kivonta pallosát,
Emelte a királyné fejére nagy vasát.
De visszarántva Zoárd: „megállj, embertelen!
Megállj — kiált — ez asszony, nem látod? bűntelen!”
Hogy, mint esett? előbb is akarják hallani,
S Mikolta bátorodván, így kezde szólani:
„Hogy mint esett — zokogta — azt tudnom kellene,
Én voltam a teremben, és senki más, vele;
De mély álomba estem, semmit se mondhatok:
Oh, öljetek meg engem! a vétkes én vagyok.
Csak azt tudom, hogy egyszer nyöszörgés hallatik,
Az én uram — gyanítám — rossz álmot alhatik:
Felköltsem-é? — kinyújtom és vérbe hal kezem.
Igy volt. Egyébre aztán nem is emlékezem.
Miér’ kellett az éjjel álomba esnem így!
Mindég oly ébren szoktam szunyadni és nem így:
Testvéreim között a tenger zöld szigetén,
Király atyám lakában, legébrebb voltam én.
Hárman valánk testvérek, én, Mirha és Lele,
Mi hárman egy terembe szoktunk fekünni le,
Fekünni, de az álom sokáig elkerült:
Jaj is volt a leánynak, ki tán elszenderűlt!
Hányszor megloptuk ágyán a szunnyadó Lelét,
Csiklandva pávatollal arczát, vagy kebelét!
Minő játszás, nevetség támadt köztünk ezen!
Éjfél után ha ért ránk álom, nagy nehezen.
De én nem látom őket, édes testvérimet,
Többé velök nevetnem, játszódva, nem lehet;
Azt kérdenék: Mikolta, hát férjed hol vagyon?
Szegény, miér’ aludtál mellette oly nagyon?
Kinek lennél, Mikolta, e földön már neje?
Miféle gyászt viselnél, Átilla özvegye? —
És e beszéd úgy fájna, úgy fájna majd, tudom:
Jobb nékem is urammal elmenni egy uton!
Csupán e tiszteséget kérem ma tőletek,
Hogy, bár méltó vagyok rá, most meg ne öljetek,
Hogy Etelét kisérnem önként szabad legyen,
Mint hű özvegy, ki önként ura után megyen.”
De Bulcsu, meghajolván a gyenge nő fölé
„Isten az éjet — úgy mond — álomra rendelé:
Nem vagy bünös, királyné — világos ez nekem —;
Ártatlan vagy, galambom; ne reszkess, gyermekem!
Kár volna még halálra elszánni tenmagad’,
Virágjában letörni szép ifjuságodat,
Fehér öled feldulni, mely még nem volt anya,
Melyért még sok szerelmes ifjú sohajtana.
Ámde, ha véred hull is Etel király felett,
Annál ugyan e földön nem ér szebb tisztelet:
Neveddel a világot betöltöd, mint egy hős;
Örül, mikor dalában említ, a hegedős.
Rövid az út, királyné, mely visz uradhoz át:
Rövid nap serlegébe töltesz kámot, bozát,
Midőn szilaj csatáktól, vadászattól pihen,
Te, lábához simulva, szolgálod őt hiven.”
Igy monda Bulcsu. Erre Mikolta nem felelt,
Könyhullató szemében mosolygás fénye kelt,
Nyujtotta gyenge karját a fő táltos felé,
Magát az áldozatra örvendve szentelé.
És Torda elvezetvén a szép királyi nőt,
Liliom szín fehérbe felöltöztette őt,
S elrejté, hogy ne lássa halandó vizsga szem,
Mig majd a nagy királynak temetése leszen.