Csaba királyfi (Első dolgozat)/Második ének
Fordula hát egyet vas-homloku Detre,
Neki lévén az nap gondja őrizetre,
Megszemlélte kivűl a jeles őrhadat,
Mely ott táboroza színes sátrak alatt.
És ha veszen észre csak egy szálnyi hibát,
Megdorgálja, bizony, bárki apja-fiát,
Legyen tiszt, közember, idegen, vagy szittya:
Kemény feddő szóval a porig leszidja.
Onnan pedig indúl a kapun befelé;
Melynek két bálványa egymást úgy ölelé;
Mint ha két hegyi bük lombos tetejével,
Össze lenne fonva bokrétás fejével.
Önegész udvarán vitte végig útja;
Hol e fő személynek márvány fürdő-kútja,
Díszes faragványú sátorai állnak;
Nincs különb lakhelye csupán a királynak.
Mert a főfő kunok udvarai görbe
Rácsozattal veszik a királyét körbe,
S ettől amazokat tér-mező választja,
Melyen kettő ággal foly körűl a Zagyva.
Túl pedig e rónán, Zagyva szigetében,
A királyi palánk emelkedik szépen,
Sűrü tornyozattal, reczésen faragva,
Ezerféle színű fából összerakva.
Itt legel a ménes, a szép anya-kanczák,
Remekbe azokat szűlte egy-egy ország;
Partra jön a csikó, látja magát vízben;
Megriadva fut, fut: — s így tesz gyakor ízben.
Kétfelől az úton, kétfelől a hidon,
Sátrak lengedeznek puha zöld pázsiton,
Messzünnét sereglő követek számára,
Kik ott ácsorognak, Etelére várva.
De a kapu előtt, mely a várba viszen,
Síma gyepes földön, túl a folyó vizen,
Csaba és Aladár, királyi leventék
Fegyverforgatásban erejök’ nevelték.
Számos ifjú van ott, idegen és szittya,
Egy korosabb őket vezérli, tanítja,
Vitéz Odoaker, fia Edekónak,
Lehetne röviden nevezni Odónak.
Nyilazás, lovaglás, kopja, dárdavetés,
Van ezer mulatság, hősi vetélkedés;
Erejét az ifju nem szokta sajnálni:
Buja fű még jobban nő, ha megkaszálni.
S támada nevetség az Oresztesz fián,
Időnap előtti kövér hasa mián,
Melyért Odoáker fogta koplalóra,
A míg hogy fel nem bír pattanni a lóra.
Most ugyan felmászott, valami nehezen,
Volt is tréfa elég, volt is kaczaj ezen;
Bokros lova lábát megcsapkodta Odó.
És monda kajánúl: hadd lám, milyen futó!
Farkához rugott az, szűk volt neki a rét,
A lovag elhányta ostorát, fegyverét,
Kantár helyett öllel fogódzott nyakába,
Potrohát szegénynek gyötri gombos kápa.
Aztán ríni kezde, vastag férfi hangon,
Keresé a kengyelt lábbal a czafrangon,
Vérzi a ló hasát lógó sarkantyúja,
Melybe a nélkül is hét ördög van bújva.
Mígnem egyszer a ló, Zagyva folyam mellett,
Lerázta nyakából az unalmas terhet;
Legördült a vízbe (nagyobb volt a sárja):
Így lovaglott Róma leendő császárja.
Mindnyájan nevették; hanem a bölcs Detre
Szerzőjét e csínynak komolyan megfeddte;
Azután gyönyörrel a többi játékot:
Csaba, Odó harczát soká nézte még ott.
Aladár azonban állt egymaga félre,
Míg Odót izzasztá ifiabb testvére;
Odamene a szász, megfogá a kezét,
S mutató-ujját így kisérte a beszéd:
„Én lehettem ollyan, gyermek-ember lévén,
Apáid honában, kincses Rajna szélén,
Hol anyád ősének állt királyi széke,
Fiatal koromban ott valék, vendége.
Akkor voltam ollyan, mint jelenleg Csaba:
Kardom egy ifjú csert könnyen kettészaba; —
De azóta sok víz folyt le már előttem:
Fölfelé is, meg haj! lefelé is nőttem.”
Aladár a kezét halkan visszavonta;
Detre beszédére ő semmit se monda,
Távolabb huzódott négy vagy öt lépéssel,
S nézte a játékot, mint előbb kevéssel.
Csaba pedig aztán lováról leszálla,
S odavezeté azt, a hol Detre álla;
Bal karját keresztül vette a ló nyakán,
Szép sörénye alatt kézzel lapogatván.
Egyszersmind a jobbot nyujtotta Detrének;
Az öreg, az ifjú összenevetének!
Pej lován, Odó is hamar előterme,
Tette magát szörnyen, mintha neheztelne.
„Ezt ugyan — kiálta — fejemre tanítám!
Mert, ha nem vigyázok, a földre terít ám;
Illik az, így bánni köszönet dijába?
No csak, jótétedért ne várj jót, hiába!”
Így kötődött az, hogy nevessenek rajta,
Hanem Csaba egyet jó nagyot sohajta:
„Könnyű nekem — ugymond — itthon vitézkedni,
Fecske paripámon a szelet kergetni.
„Esztendeje múlt el, nem is egy, de három,
Mióta Etelét, az atyámat, várom,
Hogy csatába vígyen, amikép igérte;
Visszajön, azt mondá, nyolcz vagy kilencz hétre.
S ím! negyedszer nyilt ki a szép új esztendő,
Négyszer jött a gólya elébb haza, mint ő;
Ki tudja, mikor fog ismét hadba kelni!
Mert méltán pihen az, a ki megérdemli.”
„Sohse búsulj, szolgám!” monda neki Detre
„Nem fog atyád űlni puha kerevetre!
Visszafordul ismét, Honória végett,
Hogy kivíja karddal a szép feleséget.
Mert a testvérhúga római császárnak
Gyűrüjét küldötte Etele királynak;
Gyűrüjét, szerelmét, szíve gerjedelmét,
Férjeűl ohajtván hunok fejedelmét.
Aztán meg is kérte a lányt feleségűl,
(Csaba ezt nem hallá arcz pirulás nélkűl),
S egybe pedig kérte a nagy ország felét:
Megilleti ennyi hozomány Etelét.
Nem adá a császár; tudom megsiratja,
Lesz a gyászruhának kelete, divatja,
Sok szűz marad otthon ez egy mátka végett, —
Akkor, a násznéppel, elvisz atyád téged.
Akkor válik el, hogy Csaba már nem gyermek,
Sőt beillik harczon embernyi embernek:
Apja pedig aztán az első leánnyal,
Megajándékozza gyönge Delilánnal.”
Alig ejté az ki szép Delilán nevet:
Paripára pattan Csaba, mint egy evet;
Lova lódul könnyen, sarkalá, hogy menjen:
Az öreg embertől szégyenlette szörnyen.
Ha valaki már most nem is tudja talán,
Megmondom ki volt a szűzi szép Delilán:
Nagy király leánya, káspi tengeren túl,
Honnan reggelente a nap utnak indúl.
Ott lakott egy néptörzs, a neve korozmán,
(Körülbelől annyi, mint török vagy ozmán),
A király e népnek volt hatalmas kánja:
A leány e kánnak szerelmes leánya.
Onnan hozta egykor Etele Csabának,
Megszerette a lányt kedves kis fiának,
Ríka sátorában szépen fölnevelte,
Ríka után gondját viseli Krimhilde.
S az összekelésből már nem múlna semmi;
De Csabának, harczon, próbát kell még tenni;
Akkor ölelheti gyenge testét lánynak:
Ez volt a szokása szittyai pogánynak.
Detre pedig, a szász, ment, fel az udvarba,
Krimhild asszonysághoz, a derék sátorba,
Szép ruhás leventék őrzik a nagy sátort,
Visszarántják egymást, úgy adnak sikátort.
Nem silány hajlék ez, minden ember tudja,
Szellős tág folyosó környöskörül futja,
Síma gyallott fáit messze földről hozták,
Tornyait és kúpját meg is aranyozták.
Nagy terembe lépni, mely derűlt, világos,
Tizenkét sorjával benne karcsu ágas
Felfelé kigyódzik, mint valamely inda,
Kivirágzik feljül a hosszu gerenda.
Merevűl a pallót fedi puha szőnyeg,
Tenyérnyi parasztja sincsen ott a földnek,
Sajnálná az ember megtaposni lábbal,
Ráborulna inkább fényes homlokával.
Tiszta mint a pohár, minden szöge-zugja;
Fala, hogy fából van, szépen elhazudja,
A barna diófa habzik, mint a márvány,
Közte kecskerágó van elhintve sárgán.
A szőke juharnak, piros tiszafának,
Gyenge fonadéki összesímulának,
Vizben a nehéz tölgy feketére ázott,
Belőle a mester nagy gonddal czifrázott.[1]
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
„Mert a vad nem sejti, a mely tőr megejti,
Farka elvágását kígyó sem felejti;
Férjednek is ára meglett nem sokára,
Jó testvéreidet híttad lakomára.
S alájöve Gunter csak nehány ezerrel,
Mind a három király Gernot és Gizelher,
Alá a vad Hágen, így ohajtád régen,
Megörűlt a szíved ennyi szép vendégen.
Könnyű összeveszni, galibát szerezni,
Lappangó parázsból nagy tüzet élesztni;
Bor a szót kihozta, szó a kardot húzta,
Sok vitéz embernek halálát okozta.
Ott esének el mind egy erős felházban
Kunok fegyverétől lovagok tíz százan,
S kilencezer szolga, széllyel mindenfelé:
Egy se ment ezekből Rajna vize mellé.
Kettő vala már csak: Gunter, a tesvéred
És a szörnyü Hágen, ki megölte férjed;
Foglyúl adta isten őket a kezedbe:
Senkire se bíztad, jut-e még eszedbe?
Lefejezéd őket hosszu véres karddal,
Hurczolád a két főt gyenge női karral;
Fehér könyökidről... hanem elég, elég! —
Az a kard, az a kéz vajjon megvan-e még?
Mert avval a kézzel könnyű lesz ölelned
A királyt, ha majdan nyugszol teste mellett;
Ölelned.... elölnöd... mit mondok? — Valóban
Kevés a különbség ebben a két szóban!”
Felelt a királyné: „Mi módon tehetném?
Ily nagy gonoszságra hogyan vetemedném?”
Felelt vissza Detre: „Minden fejedelmek
Mint egy kőfal, állnak a te fiad mellett.
Ardarik, a tüzes gepida, vezér lesz,
Walamir, a jámbor, én tudom, hogy érez,
Most a hívet játsza, de ha kell a résen,
Én tudom, első lesz a kenyér-törésen.
A többi? a többi — felelek azokról —
Ámbár még kevesen tudnak e dologról,
Mert, noha legtöbben megvan az indúlat,
Nem áll benne a szó, — mint a rosta, hullat.”
- Megjegyzés
- ↑ Itt megszakad a kézirat; de ugyanez ének további folytatásából még a következő tíz versszak maradt fenn. (A szerkesztő, Arany László jegyzete.)