Cs. et F.

A Wikiforrásból
CS. et F.
szerző: Fazekas Mihály

Cs magába

Vagyok-é én? vagy nem? azt csak nem kérdhetem:
     Mert azzal magamat magam kinevetem.
De hogy hol? s mi vagyok? és mimódon élek?
     Mi ez itt, s mi vólt az, amiről eszmélek?
Csak álom vólt-é az? vagy pedig ez álom?
     Különös! magamat hogy fel nem találom!
Semmi lettem? Óh, ez nem semmivé levés!
     Álomnak sok, sőt tán az álmom vólt kevés.
Mi nagy dicsősség ez, mely ragyog felettem?
     Melynek, úgy tetszik, hogy egy fényszála lettem,
Mert középpontjára érzem, hogy siettet
     A fő esméretre vonszó szent szeretet.
Tán ez az élet az, melyet míg álmodtam,
     Ott a porban, legfőbb kérdésnek tartottam?
Hát ennek vólt olyan nehéz a fejtése?
     Isten! mely homályos a lélek nézése,
Míg ama setétség völgyén raboskodik
     S a test kóldusbotja után vakoskodik.
Imé felhánytam az új és vén könyveket,
     Megkértem a világ imádta bölcseket,
S ha visszaeszmélek, hogy ki-ki mit mondott:
     Egyik nevetséget, a másik bolondot,
Szegények! nem csuda. Sőt hogy is lehetne,
     Hogy a vak a napról tisztán itélhetne?
Érzi, hogy melegít, de azt nem gyanítja,
     Hogy az még őtet is megvilágosítja.
Neki azt hinni kell, s ha képtelenség is
     Előtte, mindegy, mert ragyog a nap mégis.
Vóltam hát! Vagyok is! Érzek is, hanem ez
     Elevenebb annál, amint a test érez.
Vagyok! De mi leszek? itt fényt s dicsőséget
     Látok; amott távol homályt s setétséget.
Egy édes vonszódás ehez ragaszkodtat,
     Amattól egy tiszta érzés iszonyodtat.
Óh, vajjon mi róllam az egek végzése?
     Bezzeg még ez ám a kérdések kérdése.
De ihol egy hozzám vonszódó fényt látok,
     A szent fények közt is vagynak tán barátok?

F

Se boldog, aki aggodalmait szegény
     Testével a porban hagyá.
Sírcímed alján hadd heverjen? óh Vitéz
     Barátom, a világi gond.
Ne félj! Csupán az eltökélve kárt tevők
     S a jóra érzéketlenek
Szenvednek itt örökre tartó kínokat.
     Ama setét ködoszlopok
Zárják el őket e dicső világi fény
     Megszentelő súgáritól:
De a nemes lelkek, habár képzéseik
     (Mint olykor-olykor a miénk)
Hibások és idétlenek lehettek is,
     Itt érik el nyúgalmakat.
Jövel tehát a gyáva test ezer hagymázitól
     És rabbilincsétől szabad
Lelkünk repüljön a világos esmeret
     Szárnyén egész az Istenig!

Cs

Dicső barátom! már te ez új világ
     Titkába fennyen jársz; de az én gyerek
     Lelkem pehellyét még ama föld
     Lanyha szerelme magáho' szívja.
Engedj csak egyszer visszatekintenem,
     Hadd nézzem, egy-két régi barátaim
     És jó hazám mint tisztelik meg
     Hólta után az igaz poétát.
Hozzánk ragyognak (bármi szemérmesen
     Titkoljad) áldott orvosom![1] a csupán
     Hasznot leső nép közt szokatlan
     Tetteid. - Égre lobog fel a te
Jótéteményed lángja is, orvosi
     Szerrel segitőm.[2] - Árva szülötteim
     Jó atyja![3] szíved érdemének
     Tiszteletet tesz az égi tábor.
Mind! Mind! barátim! mind köszönöm nevem
     Díszére célzó fáradozástokat!
     Fénytársam! óh, máris haladják
     Ennyi sok áldozatok reményem.
Nézd! síromat nézd! most koszorúzza fel
     Egy hív barátném[4] - Oszlop! Akármi légy
     Bernárd hegyén a Nagy Vitéznek:
     Nyert koszorúm gyönyörűbb tenállad.

F

Érzettem én is, amit oly elmerülve érzel.
Gyerekkorunk csecséit. Megért időnkbe szint illy
Örömmel emlegettük. - Óh, mint örültem én is,
Mikor egy nemes barátom poromra tiszteletből
Leülteté az akászt. - De mit ér neked, Vitézem,
Egy gyenge rozmaringszál? Szentségtörő kezeknek
Zsákmánnya lesz az úgyis. - Szebb egy virágos akász.
Tovább is él ez annál.


Cs

Nékem télbe is egy zöld koszorú fedi
     Békés homlokomat, bár ha letépi is
     A rablásra szokott nép,
     Mást függeszt oda kedvesem.
Mert a cél csak az, ott hogy koszorú legyen.
     Ákászod se soká tarta, barátom, az
     Nincs már: a barom ember
     Kártékony keze törte le.
A természet ugyan vátig erőlködött
     Sarjadztatni letört címedet; azt viszont
     Bosszújára barátod
     Védjének, lepocsíkolák.

F

Örök valóság! engedelem legyen
     Szent tisztaságú fényed elött nekem,
     Hogy égi díszem ellenére
     Részt veszek a nyomorúlt világi
Történetekben. - Szent seregek! kiket
     A nagy dicsősség elragadott, örök
     Esméretünk felséges útján
     Ily alacson lebocsátkozásért
Ne feddjetek meg. - Még csecsemőkori
     Lélek barátom! mennyei célra nyílt
     Pályádat egy kevés időre
     Hogy zavarásba hozom, bocsáss meg.
Jövel, tekintsünk vissza, ez otthagyott
     Kis bolyra. - Nézd, mint gyötri magát amaz:
     Rakásra mit gyüjthetne. Másik
     Mint akar a tetejekre mászni
Gyengélkedő testvéreinek. Miként
     Rugdossa széjjel némelyik a rakást.
     Amaz hogy ás-vés. - Nézd, az álnok
     Mint temeté el örökre társát.
Hogy e dicsőült élet eránt kevés
     Itélletek van, csak hihető; hanem
     Hogy a kigyomláló halál is
     Számba se jőhet előttök, a' már
Megfoghatatlan. Nézd! Amaz életét
     Dühös kezekkel vette amannak el;
     S már gőzölő testét megette:
     Mert fejedelmei rákapatták.
A víz fejülről árad alább. - Amott
     A győzödelmes, hűlt tetemét megölt
     Társának a vadakra bízta:
     Mert fene tigrisek a vezéri.
Emitt! hervadt testet alázatos
     Képpel letették atyjaihoz. Behányt
Sírjára pompás jelt faragtak:
     Úgy, de mit ér? szabadon bocsájtják
Reá az erkölcs mocskait. Ott, ahol
     Szentségtörőktől díszteleníttetik
A halva fekvők nyúgodalma:
     Nem csuda ám, ha pocsék az élő.


Cs

Hagyd el, barátom! Jó, hogy azokra nincs
     A lelki rend is bízva: bizonnyal úgy
     Barmoknak és kedves lovoknak
     Lelke is itt legelészne köztünk.
De nem mosolygasz? ott ama híveik
     Sírjára gonddal nyári virágtövet
     Ültetgető jámbor seregre.
     Ott, hol az ész nemes érezéssel
S szent borzadással tiszteli a derék
     Lelkek leroskadt házait, és szelíd
     Elmélkedésre serken a szív:
     Mennyei tán az igazgatás ott?

F

Boldog halandók, kiknek az ég kegyes
     És bölcs vezért ad.


Cs

          Boldogok ám.

F

          Jövel!
A megdicsőültek világa
Már nemesebb figyelemre szóllít.