Cs. et F.
szerző: Fazekas Mihály
Cs magába
Vagyok-é én? vagy nem? azt csak nem kérdhetem:
Mert azzal magamat magam kinevetem.
De hogy hol? s mi vagyok? és mimódon élek?
Mi ez itt, s mi vólt az, amiről eszmélek?
Csak álom vólt-é az? vagy pedig ez álom?
Különös! magamat hogy fel nem találom!
Semmi lettem? Óh, ez nem semmivé levés!
Álomnak sok, sőt tán az álmom vólt kevés.
Mi nagy dicsősség ez, mely ragyog felettem?
Melynek, úgy tetszik, hogy egy fényszála lettem,
Mert középpontjára érzem, hogy siettet
A fő esméretre vonszó szent szeretet.
Tán ez az élet az, melyet míg álmodtam,
Ott a porban, legfőbb kérdésnek tartottam?
Hát ennek vólt olyan nehéz a fejtése?
Isten! mely homályos a lélek nézése,
Míg ama setétség völgyén raboskodik
S a test kóldusbotja után vakoskodik.
Imé felhánytam az új és vén könyveket,
Megkértem a világ imádta bölcseket,
S ha visszaeszmélek, hogy ki-ki mit mondott:
Egyik nevetséget, a másik bolondot,
Szegények! nem csuda. Sőt hogy is lehetne,
Hogy a vak a napról tisztán itélhetne?
Érzi, hogy melegít, de azt nem gyanítja,
Hogy az még őtet is megvilágosítja.
Neki azt hinni kell, s ha képtelenség is
Előtte, mindegy, mert ragyog a nap mégis.
Vóltam hát! Vagyok is! Érzek is, hanem ez
Elevenebb annál, amint a test érez.
Vagyok! De mi leszek? itt fényt s dicsőséget
Látok; amott távol homályt s setétséget.
Egy édes vonszódás ehez ragaszkodtat,
Amattól egy tiszta érzés iszonyodtat.
Óh, vajjon mi róllam az egek végzése?
Bezzeg még ez ám a kérdések kérdése.
De ihol egy hozzám vonszódó fényt látok,
A szent fények közt is vagynak tán barátok?
F
Se boldog, aki aggodalmait szegény
Testével a porban hagyá.
Sírcímed alján hadd heverjen? óh Vitéz
Barátom, a világi gond.
Ne félj! Csupán az eltökélve kárt tevők
S a jóra érzéketlenek
Szenvednek itt örökre tartó kínokat.
Ama setét ködoszlopok
Zárják el őket e dicső világi fény
Megszentelő súgáritól:
De a nemes lelkek, habár képzéseik
(Mint olykor-olykor a miénk)
Hibások és idétlenek lehettek is,
Itt érik el nyúgalmakat.
Jövel tehát a gyáva test ezer hagymázitól
És rabbilincsétől szabad
Lelkünk repüljön a világos esmeret
Szárnyén egész az Istenig!
Cs
Dicső barátom! már te ez új világ
Titkába fennyen jársz; de az én gyerek
Lelkem pehellyét még ama föld
Lanyha szerelme magáho' szívja.
Engedj csak egyszer visszatekintenem,
Hadd nézzem, egy-két régi barátaim
És jó hazám mint tisztelik meg
Hólta után az igaz poétát.
Hozzánk ragyognak (bármi szemérmesen
Titkoljad) áldott orvosom![1] a csupán
Hasznot leső nép közt szokatlan
Tetteid. - Égre lobog fel a te
Jótéteményed lángja is, orvosi
Szerrel segitőm.[2] - Árva szülötteim
Jó atyja![3] szíved érdemének
Tiszteletet tesz az égi tábor.
Mind! Mind! barátim! mind köszönöm nevem
Díszére célzó fáradozástokat!
Fénytársam! óh, máris haladják
Ennyi sok áldozatok reményem.
Nézd! síromat nézd! most koszorúzza fel
Egy hív barátném[4] - Oszlop! Akármi légy
Bernárd hegyén a Nagy Vitéznek:
Nyert koszorúm gyönyörűbb tenállad.
F
Érzettem én is, amit oly elmerülve érzel.
Gyerekkorunk csecséit. Megért időnkbe szint illy
Örömmel emlegettük. - Óh, mint örültem én is,
Mikor egy nemes barátom poromra tiszteletből
Leülteté az akászt. - De mit ér neked, Vitézem,
Egy gyenge rozmaringszál? Szentségtörő kezeknek
Zsákmánnya lesz az úgyis. - Szebb egy virágos akász.
Tovább is él ez annál.
Cs
Nékem télbe is egy zöld koszorú fedi
Békés homlokomat, bár ha letépi is
A rablásra szokott nép,
Mást függeszt oda kedvesem.
Mert a cél csak az, ott hogy koszorú legyen.
Ákászod se soká tarta, barátom, az
Nincs már: a barom ember
Kártékony keze törte le.
A természet ugyan vátig erőlködött
Sarjadztatni letört címedet; azt viszont
Bosszújára barátod
Védjének, lepocsíkolák.
F
Örök valóság! engedelem legyen
Szent tisztaságú fényed elött nekem,
Hogy égi díszem ellenére
Részt veszek a nyomorúlt világi
Történetekben. - Szent seregek! kiket
A nagy dicsősség elragadott, örök
Esméretünk felséges útján
Ily alacson lebocsátkozásért
Ne feddjetek meg. - Még csecsemőkori
Lélek barátom! mennyei célra nyílt
Pályádat egy kevés időre
Hogy zavarásba hozom, bocsáss meg.
Jövel, tekintsünk vissza, ez otthagyott
Kis bolyra. - Nézd, mint gyötri magát amaz:
Rakásra mit gyüjthetne. Másik
Mint akar a tetejekre mászni
Gyengélkedő testvéreinek. Miként
Rugdossa széjjel némelyik a rakást.
Amaz hogy ás-vés. - Nézd, az álnok
Mint temeté el örökre társát.
Hogy e dicsőült élet eránt kevés
Itélletek van, csak hihető; hanem
Hogy a kigyomláló halál is
Számba se jőhet előttök, a' már
Megfoghatatlan. Nézd! Amaz életét
Dühös kezekkel vette amannak el;
S már gőzölő testét megette:
Mert fejedelmei rákapatták.
A víz fejülről árad alább. - Amott
A győzödelmes, hűlt tetemét megölt
Társának a vadakra bízta:
Mert fene tigrisek a vezéri.
Emitt! hervadt testet alázatos
Képpel letették atyjaihoz. Behányt
Sírjára pompás jelt faragtak:
Úgy, de mit ér? szabadon bocsájtják
Reá az erkölcs mocskait. Ott, ahol
Szentségtörőktől díszteleníttetik
A halva fekvők nyúgodalma:
Nem csuda ám, ha pocsék az élő.
Cs
Hagyd el, barátom! Jó, hogy azokra nincs
A lelki rend is bízva: bizonnyal úgy
Barmoknak és kedves lovoknak
Lelke is itt legelészne köztünk.
De nem mosolygasz? ott ama híveik
Sírjára gonddal nyári virágtövet
Ültetgető jámbor seregre.
Ott, hol az ész nemes érezéssel
S szent borzadással tiszteli a derék
Lelkek leroskadt házait, és szelíd
Elmélkedésre serken a szív:
Mennyei tán az igazgatás ott?
F
Boldog halandók, kiknek az ég kegyes
És bölcs vezért ad.
Cs
Boldogok ám.
F
Jövel!
A megdicsőültek világa
Már nemesebb figyelemre szóllít.