Csörgető
szerző: Garay János
I.
Szegszárd alatt, hol Sár vizének
Kanyargó parti délre térnek
Mint őszi égnek légköre,
Mely tiszta, mégis bánatos, –
Félig mosolygó, fél zajos
Egy puszta tónak, Csörgetőnek tüköre.
Körűle lenge nádberek.
Sás és bozótság termenek,
Oly árva pusztán s néma holtan,
Miként ha volna kárhozottan
Örök borúra bús ege,
S a halhalászó csillege
Elnyelje még azt a kis éltet,
Melyet halaiban még tenyésztet.
A szél is, amely erre jön,
Itt, vagy leszáll a part közön,
Vagy nyögve fú,
Mint a haláldal szomorú.
Itt mélyen elmerülve,
A tó fenékre űlve,
Mélyebben, mint mérhesse nyom
Egy régi régi, vár vagyon;
A monda ekkép hirleli.
De nagy nehéz zár terheli
Története kapúját,
Megnyitni vas lakatját
Nincs ember erejében;
Mert, mint a monda hirt hagyott,
Ős kulcsa rég elhamvadott
A vén idő kezében.
Ki nyitja föl nagy závorát
A tó alatti várnak,
Hogy elmerült történetét
Felhozza a világnak?
Ki száll a tó ölébe,
Ki szól le éjjelébe:
Te sírlakója, nyiss utat,
Te itt a bűvös tó alatt,
Te hosszu vastag éjjel,
Oszolj előlem széjjel!
Ha tiszta csendes éjen át,
Kezébe veszi fáklyáját
A bujdosó hold s lágy sugára
Alásüt a tó hablakára,
Kijárok akkor sokszor én,
Megállok a tó közelén, –
S a tünde szárnyú képzelet
Mesés idők virághonába
Ragadja által lelkemet.
S élőmbe lép egy szép leány,
Mint síri szellem halovány,
Ékes fején bomolt a haj,
Ajkán a szó nyögő sóhaj;
„Vedd, itt a kulcs, oh lant fia
– így szól a sírok angyala –
S te sír lakója, nyiss utat,
Te itt a bűvös tó alatt,
S te hosszu vastag éjjel
Oszolj előle széjjel!”
És ahogy oszlik köd, homály,
Mi róla írva álla s áll,
Dalomban él a tó felett
A tó alatti gyászeset.
II.
Szegszárdon a borhegy tövében
Kolostor álla rég időben,
Egy tágas téres curia,
Nagy, mint a holdnak udvara;
Hajléka annyi, mint a kasban
Ki és be sürgő méhe raj van,
Lakója annyi, mint a fű,
Barát, nagy és kis termetű
Ifjú, öreg, szikár, kövér.
De kis királlyal is fölér,
Bár fürte rőt volt, sárga bőre,
Páter Loránd, a kripta őre.
Kriptában ékes ív hosszában,
Gazdag koporsó hármasan,
Márvány, ezüst s nehéz arany,
Királyhalottat rejt magában,
S e drágaságok birtokának
– Jól megjegyezte ezt magának –
Hűsége volt vagy megtartója,
Vagy hűtlensége árulója.
De halld, mi hangzat!
Mi lárma hallik?
Mi zűrzavar hat
A kripta aljig?
Itt lámpavilág fut el az ablakokon
Ott kulcs nyikorog ki-be závorokon,
Majd gyors robogás,
Majd halk susogás –
Hallatszik a hosszu sötét folyosón:
A szerzetes had
Mind talpra riad.
Hogy itt a tatár,
Rémülve lót-fut,
Rettegve jár,
S ki amihez jut,
Felkapva magával,
Kincsekkel, Írással
Menekve menekszik, ahol s hova tud.
Páter Loránd áll még magában
A föld alatti bolt űrén,
Aggály és kétség vív agyában,
Fogyó szövétnek ég kezén;
Nagy a koporsó és nehéz,
Nem birja terhét tiz vitéz,
Hogy' birja ő, ki gyenge volt,
Mint akit őrizett, a holt?
S már zúgnak a vívók!
Recsegnek az ajtók!
Egy perc alatt
Lehull a lakat!
S hol századok óta nyugodt a király,
A béketeremben ölő sereg áll,
Feldúlva a szent terem ősi porát,
Orozva rabolni a sír aranyát.
III.
Lejárt a harcok árja,
Megszünt a vérpatak,
Mert vért folyásra többé
Nem leltek a hadak:
S mint jégeső után áll
Az összevert határ,
Vagy mint amely vidéken
Pusztítva sáska jár,
Mint a kifosztott útas
Koldus-szegényen áll,
Vagy a keservek anyja
Magzatja hamvinál:
Áll a magyar hazája
Tépetten, éktelen:
Amerre látsz, a szem sír,
A szív örömtelen;
Nem zeng a nagy hazában
Egy vígadó ajak,
Zenének és örömnek
Hangjai kihaltának.
Csak egy ember körében
Ütött tanyát a kedv,
Foly ősi serlegekben
A drága hegyi nedv,
Mely búst, vigat,
Ha fel haboz,
Vért ét agyat
Forrásba hoz.
Feldúlta őt is a tatár,
A rég hires Leányvárt,
De kincses úr volt dús Dezső,
Könnyen viselte a kárt.
Épen maradt egy várlaka,
Melyet Szegzárd alatt raka,
Közötte sűrű rengetegnek,
Hová ösvények nem vezetnek,
Vendég csak eltévedve jut,
S ha látta, tőle messze fut.
Mert, mint a tájék, mint laka,
Zordon, sötét az úr maga.
Bár egy falatka csak,
S kicsinynél is kisebbke teste,
Hogy nem látá, ki nem kereste;
De volt szemében
Hatalmi szikra,
Mely óriást is
Kihítt a sikra,
„Hej, holla, legények!
Föl, táncra, pohárra!
Hadd zengjen az ének
Ilonka torára!
Hadd sírjon a szép ara, tépje haját,
A nász örömére megadja magát.”
Igy hallani őt,
A zsarnok apát,
Ki a deli nőt
Eladva, megissza leánya torát,
S felhangzik a hanga, kiáll a toborzó.
Toppannak a lábok, sarkantyu csörög,
Pohárra pohárt emel a buta borzó,
Hogy hosszan a várlak utána dörög.
Egy van közöttük,
Ki áll sötéten,
A lak zugában
Szoborkeményen,
Kémlő szemének
Szikrája rég
A vőlegényre
Szegezve ég,
S e vőlegény tekintete...
Nem, nem lehet más!... termete,
Ez arc vonása – sárga bőre –
Páter Loránd, a kripta őre!
IV.
Ilonka szép leány volt:
Szem égő, mint a nap,
Ajak, melynél a hajnal
Nem bíborpirosabb,
Kar, mint a tajt fehére,
Haj, mint az éj sötét,
Láb, mint madárka, könnyű
Emelte termetét.
Ilonka jó leány volt,
Keblén a tiszta szív,
– Szeplőtelen virágszál –
Csak jónak, szépnek hív.
S Ilonka hű leány volt,
Mint hív a gerlenő,
Szivének egy világa,
Egy üdve volt: Jenő.
Jenő az éjhajakkal
Oly szép, minő vitéz,
Kivel, ha harcra szállott,
Nem birt a rém, a vész,
Kinek ha szerelemre
Nyilának ajkai,
Mint csörge csermely árja
Folyának szavai,
Ki keble érzeménye
Oly tiszta nyilt vala,
Minő a májuségnek
Korányi mosolya.
De sors csapott közéjök
Eljött a vad tatár,
S éjjé borult fölöttük
A tiszta láthatár.
Szegzárdnak ostromában
Ott jára dús Dezső,
Veszélyes órájában
Kincsét védelmező.
Mi érte őt harcában,
Ki nem tudhatja más;
De írva van valóján
A szörnyű változás.
Harmadnapon lakába
Új vendég érkezik,
A hirnök elkiáltja,
Hogy értse mindenik:
Az úrlovag haláltól
Mentelte meg Dezsőt,
S ő lánya szép kezével
Diszítni fogja öt.
S hiába sír Ilonka,
Hiába dúl Jenő,
A vígadók sorában
Bőszülve jár Dezső:
„Hej, holla legények!
Föl, táncra, pohárra!
Hadd zengjen az ének
Ilonka torára!
Hadd sírjon a szép ara, tépje haját;
A nász örömére megadja magát.”
V.
Kápolna áll a vár falában,
Csengő haranggal szép tornyában,
Oltári képpel ékesen,
Alatta sírbolt fényesen
Az elhalandók hamvinak,
Hogy úrilag nyugodjanak.
Az éj sötét homályiban
Minő vendége van jelen?
Ilonka, a boldogtalan,
Könyűk árjától nedvesen,
Ilonka vég kétségbeséssel
Oltára szent kövére térdel
S bogár-sötéten szép szemét,
S egymásba kúcsolt kis kezét
Oly lánydad-ömlengésteli,
Az oltárképhez emeli;
így esd egy Cherub angyala,
Midőn imává lesz dala;
A pisla mécs halvány sugára
Fénykört von ihlett homlokára.
Megette ki áll,
Mint a fenyüszál
Megtépve az éj szelétől
Feldúlva vad érzetétől?
,Jenő, Jenő!
– Kiált a nő –
– Mi hajt ide, mért ez a rémletes arc?
Kebledben e szörnyű, ez indulatharc?’
„Fuss, fuss, szegény!
– Szól a legény –
Oh fuss tova, fuss, mig a szörnyű való
Nem zuzza le szíved... apád a rabló,
Ki Béla királynak feldúlva porát,
Orozva vivé el a sír aranyát,
Ott alkszanak ők,
A kripta-törők!
Őseidnek sírlakában,
Áll a sok kincs garmadában.
S mig ujja a sír teremére mutat,
Már zúgva rohan ki a két fenevad.
S Dezső Jenőre,
Jenő Dezsőre
Harcolva robog!
Kard kardra suhog!
S mig Ilka sikoltva közükbe rohan,
Az akkép nyert nyilasra
Segély-harangozásra,
A gyáva barát a toronyba suhan.
Mért reng a toronyfal
A templom alappal?
Hét roppanás,
Hét szélzugás
Szakasztja meg futását,
Állítja pillanatra meg
A harcolók vivását.
Alattok a föld megremeg –
Felettük a kúp megreped –
Egy dörrenet, –
S a földből vizeknek árja gyűl
A vár körűl!
S hiába harangoz immár a barát,
Hiába kiáltoz az égbe imát,
A bűnlak alábbra, alábbra szakad,
Mig nyomtalan elvesz a vizszin alatt.
VI.
Elmult a vész, az égen
Uj fényben ég a hold,
Fényét egy tóra hinti,
Hol a bűn vára volt,
S a tó tükörsimára
Szelídült habjai,
Miként ha dajkagondnak
Ringatnák karjai,
Két szép halottal usznak
A néma part felé;
Jenő s Ilonka egymást
Halálban ölelé:
De mélyen a fenéken
A két gonosz maradt,
A bűnnek ónsúlyával
Iszap s hinár alatt,
S örökre benmaradt a
Gazdag királyi kincs,
Hozzá a bűn fiának
Többé járása nincs.
Csak néha csendes éjeken,
Ha a gyász éve van jelen,
Hallhatni Csörgető körül
Kizugni néma mélyibül
A bús barát
Harangzaját,
De századok óta hiába harangoz,
Az égbe imákat hiába kiáltoz,
A bűnlak örökre sülyedve marad,
Nyom nélkül elöntve a vízszin alatt.