Csík Ferke
szerző: Vörösmarty Mihály
Csík Ferkének elfogyott a telke,
Annál inkább haza jár a lelke,
De a lélek bundát visz a hátán:
Így jár haza éjnek éjszakáján.
Csík Feri, ha végigmegy az utcán,
A kuvasz nyí visszahunyászkodván.
Csík Ferit ha valaki meglátja,
Keresztet vet; oly sápadt orcája.
Most jött haza hosszu bujdosásból,
Híre-hamva eltünt a határból.
Azt csak ő és a jó isten tudja,
Mily keserves lehetett az útja.
Jó fiú! már tíz év óta árva
És ezért lőn telkéből kizárva.
De fejét ő addig le nem hajtja,
Míg az udvart végig nem kutatja.
Legelőbb benéz az ablakrésen:
Apja, anyja ott tanyáztak régen.
Félve néz be, mintha búját lopná,
Hajh, pedig beh örömest odadná!
Most leül a lócán a tornácban,
Itt ült egykor ünnepi ruhában.
És előtte gyermek-ifjusága
Áthuzódék, mint a hold világa.
Majd tovább megy s a Kajlát az ólban
Ott találja egy almos zugolyban.
Míg ki nem hült apja örökéből,
Jóizűket hörpölt a tejéből.
Csík Feri most a kertet vizsgálja:
Megvan-e még három szilvafája?
És a méhek ott a kert mélyében
Mit beszélnek a komor éjfélben?
Csík Feri hogy megvizsgála mindent,
Félre vetve bundáját, körülment,
És kapált, és seprett, árkot ása,
Ámbár csak sohaj volt áldomása.
Gyakran egy kis elhagyott kamrában
Mécsvilágnál fúr-farag magában,
S mintha vész-zaj dübörögne távol,
Szomorú dal hangzik ajakáról.
Így jön ő nagy későn, mint az éjfél,
És korán megy, míg a nap fel nem kél,
S a lakosság sok kísértetet lát,
Elkerűlik rosz szomszédjok házát.
De a gazda reggel hogy felébred,
Szeme háza környékén megtéved,
Alig ismer görbe boglyájára,
Tört szekere s betömült árkára.
Folytonos, bár lassu működéssel
Ferke végez minden munkát éjjel.
S hétről hétre szépen van látszatja,
Hogy magát itt valaki mulatja.
És a fösvény, kit keresztfiának
Háza, telke felgazdagítának,
Félelemmel és gyanúval nézi,
Dolgait hogy más keze intézi.
De a háznál még több ember is van.
Nyugtalan vágy ébred Sárikában;
Mintha látott kép után epedne,
Titkon ébred tündéres szerelme.
"Hátha ő az?" szól a vétkes gazda,
Kit gondolt, azt mással nem tudatta.
"Hátha értem jő?" szól szép leánya,
A vidéknek legszebb Sárikája.
"S haljon! éljen!" volt a két kivánat,
Melyet súga rögzött bűn és szánat.
"Haljon, éljen!" s jórészt úgy van dolga,
Mintha élne s mégis meghalt volna.
Így megy egykor félhold éjszakáján,
Egy törött szántóvas van a vállán,
És megáll egy künn felejtett háznál,
Mintha vendég volna önmagánál.
De utána egymást nem gyanítva,
Megy a gazda és a gazda lánya.
És mikor a házhoz lopakoznak,
Hangját hallják rémséges zajoknak:
Mély sohajtás hallik, mintha vadkan
Fúna mérget s vért habzó kinokban;
Felvilágol a ház és utána
Csengő s tompa hangok zuhanása.
Rémülés száll a közelgetőkre,
Vissza is mennének nyakra főre,
De erős a jó és rosz kivánság:
Nem lehet, hogy titkát meg ne lássák.
Áll a gazda az ajtóval szemben,
Vad merénytől izzó félelemben.
Borzadozva, s mint a fal, fehéren,
A leányka az ablakhoz mégyen.
Csík Feri meg lángot szít kohában,
S csüggedetlen pőrölyöz magában.
Azt reményli jámbor, jó hitében,
Hogy jót várhat a jótét helyében.
És látá a gazda, kit talál itt -
Gyámfiát, kit régen elholtnak hitt.
Félre állott, mintha tanakodnék:
Mit tegyen, hogy meg ne károsodjék.
"Mennyit fáradt s mégis mind hiába!
E gézenguz üljön birtokába?"
Gondolá és gyorsan eltökélve
Monda: innen nem szabadul élve.
S míg a lányka nézi ábrándozva,
Csík Feri a pőrölyt mint hordozza,
Ropog a nád a ház tulsó sarkán,
Szél és a láng bele harapozván.
És az ajtó hirtelen csapással
Elzáródik egy kulcsfordulással.
Ferke hallgat s gyors lábak futását
Hallja s lát egy arcot ablakán át.
Csík Ferkének hűl a vér erében:
Mi lelé? nem tudja hevenyében.
Majd az ajtót kémli, s látja végre,
Hogy bezárták vég veszedelmére.
"A kovácsot zárni műhelyébe
Csak bolondnak, juthatott eszébe.
"Monda Ferke s csapkod pőrölyével,
Hogy a vas zár darabokra hull el.
"Hol vagy, gyilkos?" szól most kirohanva,
A szegény lányt csaknem eltapodva:
A lány nyitni jött elé az ajtót
És elájult, hogy kulcs benne nem volt.
Csík Feri most észre jött egészen,
A leányt hogy látta szépségében,
Vagyis inkább úgy megháborodék,
Elfelejté, hogy fején a ház ég.
Ők azonban, egymást jól megértvén,
Nem mulattak a veszély vidékén,
Ferke a kész vassal ment terhelve,
Sári Ferke sorsán epekedve;
Mentek, mendegéltek és nem volt vég
A panaszban, míg a házat érék:
Oly sok roszat tőn a fösvény gazda,
Hogy mind csaknem elvesztek miatta.
Múlt az éj, és a hajnal közelgett,
Állt a gazda egy nyilt szekrény mellett,
Egy nagy kulcsot forgatott kezében
És sokáig ránézett merően.
"Ide zárjam vagy a kútba vessem,
Bajba, vagy gyanúba hogy ne essem?
Ezzel zártam őt a másvilágra,
Hogy ne vágyjon többé birtokára.
Ez felérhet száz koporsószeggel,
Vissza nem tér, akit ez rekeszt el.
"S rejti kulcsát a szekrény mélyére,
Mélyebben még, majd ha reggelt ére.
És alunnék; de az éj kietlen,
A hold bujkál úszó fellegekben,
És az alvó, gyakran felijedve,
Képeket lát, milyekhez nincs kedve:
Látja halvány képét az árvának,
Hajai mint égre borzadának.
S amint öntanyáján csontig égett,
Hogy nem látni rajta emberképet.
Föl-fölkelne, de hová vonúljon?
Vele jár e kínkép minden úton.
Nincs menekvés, virraszt álmodozva,
S alszik egy jó percet sem nyugodva.
Most felugrik s rohan a kamrába,
Belemarkol Sárika hajába:
"Nem láttál egy embert? szólj, ki volt az?
"Sári felriad s szól: "Ég, irgalmazz!"
"Nem láttál egy embert, egy halottat,
Egy elégett - és feltámadottat?
Halavány volt, mint a hold sugára,
Mely lesütött rémes orcájára.
Ő volt, ő volt!" és választ nem várva,
Vasvillával rohant udvarára.
És az udvart és kertet bejárván,
Megbotlott egy feldőlt eke szarván,
S hogy ráismert új szántóvasára,
Visszahökkent s köd borúlt agyára.
"Hát ez a vas, melyet ő kovácsolt,
Ó, ki régen és most újra megholt?"
Nem lőn maradása; menni kezdett,
Elhagyá a házat, udvart, kertet,
Bujdokolva ment a faluvégig,
Késő bánat és iszony kisérik.
"Elmenjen hát, soha meg ne álljon,
Hátha, amit láta, csak vad álom?
"Még megfordult egyszer s visszanézett,
S ím fehéren ott állt a kisértet:
A rettentő pőröly csontkezében,
S barna szeme villogott setéten.
Most már nincs a földnek urodalma,
Melynek birtokáért megfordulna:
Megy, mint kóró, melyet fölkergetnek
Szárnyai a zúgó förgetegnek.
*
Évek mulva már, midőn az árva
Mint nejére nézett Sárikára,
S gyermekekkel népesült meg a ház:
És volt rajta minden istenáldás:
Egy agg ember jött koldulni reggel
Dúlt hajakkal és őrült szemekkel,
És kiült az útárok partjára,
Mintha várna gazdag adományra.
S íme fürgén és vidám orcával
Két kis gyermek jött ki nagy lármával,
És örült és játszott fáradatlan:
Két boldogság testesült alakban.
Néz az őrült, mintha most eszmélne,
Ajka reszket mintha szólni félne,
S szemein egy régi fájdalomnak
Jégsziklái könyre olvadoznak.
Így ül estig és sír, mint a gyermek,
Valahányszor a fiúk közelgnek;
Néha suttog s láng fut el orcáin:
"Jertek hozzám, szép kis unokáim."
Félve néznek hozzá a gyerkőcék,
És vigyáznak, hogy tán meg ne sértsék.
Végre álmot hoz rájok az estve:
Elvonulnak, jóizűn lihegve.
Támaszkodván földbe fúrt botjára
Az agg koldus vár az éjszakára,
Éjszakára, mely sötét határt von
Közted, élet! s félve várt örök hon!
Arcain az eldühöngött észnek
Vad redői holtra dermedének,
És midőn a reggel ismét eljő,
Némán ül az őrült, mint a sírkő.