Cornélia emléktárgyai
| Cornélia emléktárgyai szerző: Krúdy Gyula |
A világszép Bágyi Cornélia, az egykori színésznő, ötvenesztendős születésnapját tartotta, a mulatság hevében felugrott a vacsorázóasztal tetejére, lerúgta az edényeket, és csárdást táncolt az asztal közepén - olyan rezgő, kiteremtettézett csárdást, amely az ő ifjúkorában volt divatos.
- Megüti a guta, Duda - könyörgött Ilics Iván őszinte kétségbeeséssel, és valóban össze¬kulcsolt kezekkel úrnőjének.
Bágyi Cornélia azonban ráripakodott udvarmesterére:
- Fogja be a száját, vén gazember. Már ezt a kis mulatságot is irigyli tőlem? - És tovább járta a táncot, az asztal tetején, közben-közben ügyesen lehajolt, és a levesestálat vagy egy épen maradt tányért vágott a cigánybanda közé, amíg a cimbalmos hátára kapta hangszerét, és jónak látta a menekülést.
- Madame Louise - kiáltotta most az udvarmester egy folyosói oszlop mögé rejtőzve -, ön elfelejti, hogy ma estére még vendégeket is vár!
Mikor a cigányok már lőtávolon kívül voltak a fedett folyosó sarkában, és a muzsikálást abbahagyták, akkor enyhült meg Bágyi Cornélia vad, önfeledt tánca. A homlokára szorította a két kezét, és nagyot kiáltott.
- Így táncoltam tizenöt éves koromban az első vőlegényem, a dragonyos főhadnagy idején, és így táncolok most, az utolsó vőlegényem, Rezeda Kázmér hírlapíró idején. Max is él, Rezeda hírlapíró is él. Mért ne táncoltam volna? Nyújtsa a kezét, vén bitang, hogy innen lemászhassak.
Az ilyenformán megtisztelt udvarmester sokkal kisebb termetű férfiú volt, hogy Bágyi Cornéliát az asztal tetején elérhette volna, ezért különböző székeket rakott ismét az asztal köré, amely székeket a folyosó végéből vagy a kertből kellett visszahozni, ahová Bágyi Cornélia jókedvében eldobálta őket.
- No, hallja, a macskámat se bíznám magára, Ilics Iván - mond a ház úrnője, amikor megtermetten, csaknem mázsányi súlyával óvatosan lemászott a diófa asztalról, ahová pedig egyetlen ugrással szökött fel az imént, amikor erre szíve jelt adott.
- Max hajdanában az ölében szöktetett meg ebből a házból, és csak a falu végén kaptunk lovat és szekeret. Az ablakból ugrottam ki kedvéért. És Rezeda Kázmér is a levegőbe emelt a minap Hűvösvölgyben, hogy megmutassa erejét. De maga csak közönséges kenyérpusztító ennél a háznál, haszontalan fickó, aki legfeljebb kémkedésre használható.
- Amit maga legjobban szeret, Méregduda - felelt az udvarmester, amikor végre biztonságban látta úrnőjét a folyosó kőkockáin.
Bágyi Cornélia egy nagy terjedelmű férfias zsebkendőt vett elő fehér pongyolája zsebéből, és azzal törölgette verejtékező arcát. Hangosan, férfiasan kifújta az orrát, és loppal törölgette meg könnyező szemét.
- Eh, milyen idealista vagyok néha - mondta bosszúsan. - Elfelejtettem, hogy az emberek mind megöregedtek, megnyiszlettek, megváltoztak körülöttem, csupán én maradtam meg fiatalnak a sors különös kedvezéséből. Fiatal vagyok ma is, mint akár tizenöt éves koromban. Én nem szégyellem bevallani, hogy ma van az ötvenedik születésnapom.
- Bizonyos? - kérdezte az udvarmester némi tréfás gyanakvással. - Az én nagybácsikám, aki főtisztelendő szerb esperes Kulán, azt szokta mondani, hogy a tavasznak addig nem kell hinni, amíg téli cinkék csipegnek a ház körül, és az asszonynak sem addig, amíg a kocsiúton által tud menni.
- Talán magának hazudnék? - kiáltott fel a hatalmas termetű asszonypéldány, királyné büszkeségű Bágyi Cornélia, és tetőtől talpig végigmérte Ilics Ivánt, aki körülbelül két évtizede talált elfoglaltságot körülötte. (Ilics Iván, ha idegenek között lerészegedett, néha olyanforma célzásokat tett, hogy volt olyan idő, amikor Bágyi Cornélia, különösen szerelmi csalódásai idején: dühében férjhez akart menni hozzá, de ő óvatos volt, mint akár az a bizonyos Max, a német katonatiszt, aki a leghívogatóbb levelekre sem hagyta el Linzet, ahol csekélyke nyugdíjából éldegélt, de harminc éven át mindennap levelet váltott Bágyi Cornéliával.)
Mi lett volna Ilics Ivánból, ha egyszer megbolondul, és feleségül veszi Cornéliát? Legalábbis állását veszítette volna. Így, mostani állapotában nyugodtan dörzsölheti a kezét a jövő-menő kérőkön, az időnként felbukkanó halálos szerelmeken, amikor Ilics Iván legalább fel volt mentve a szolgálat alól, és gondtalanul látogathatta kedvenc budai korcsmáit. Az úrnő otthon a boldog szerelemnek élt, vagy a még terhesebb boldogtalan szerelemben laborált - Ilics Iván, az udvarmester, annyi fokhagymát és vöröshagymát ehetett Budán, hogy leheletével végigbűzölhette az összes utcákat, amelyekben megfordult.
- Ma, január 25-én, Pál fordulása napján vagyok ötvenesztendős, gondolhat ezenkívül magában mindent, amit akar, kedves barátom - szólt Bágyi Cornélia, és most már kissé meg¬szeppenve nézte, hogy voltaképpen mennyi kárt is csinált magának hirtelen jött jókedvében.
Takarékos asszony volt, és becéző szóval illette az összetört ibrikeket, amelyeket darabokra törten emelt fel a kőkockákról.
- Valamikor, amikor az emberek még megbecsülték a holmijukat, volt Pesten egy híres porcelánragasztó, aki szinte észrevétlenül tudta megragasztani a különböző tárgyakat. Maxnak egyszer eltörött a tajték szivarszívó szipkája. Elküldte nekem Pestre, és én megragasztattam. Holnap Pestre megy, Ilics Iván és kinyomozza, hogy él-e még valahol az a híres ragasztó. Kár volna ezért az ibrikért. Ebből ivott nálam kávét a velszi herceg, amikor Pesten járt... Maga meg disznóhajcsár volt valahol Szerbiában.
Most a levesestál épen maradt darabjait szedte fel Bágyi Cornélia a földről, és olyanformán forgatta kezében, mint valami beteg gyermeket. A levesestál oldalára finom festményben vadmadarak voltak pingálva.
- Ebben a tálban főzettem Obrenovics Milánnak, a szerbek exkirályának feketekávét, mert néha húsz csészével is megivott egy délután, mikor meglátogatott. Mindig egy aranyat tett a csészébe, amikor annak tartalmát felhörpintette. Maga még akkor talán nem is volt szerb, hanem csak afféle bunyevác, amikor ilyen gavallér királyuk volt a szerbeknek.
Majd egy ezüstdaru formájú gyümölcstartó elgörbülésén kesergett.
- Ki is szedtem volna szálanként a szakállát, ha ez a legkedvesebb emléktárgyam végképpen tönkrement volna a maga bőszítő magaviselete miatt. Tudja-e, pupák, kitől kaptam én ezt az emléket? A királyok királyától, a perzsa sahtól, aki Pesten jártában engem is meglátogatott - délutánonként, mintha én tudtam volna egyedül perzsául az egész városban. Végül nagyon féltékeny lett őfelsége, mert néha bizony gavallérokat is talált a szalonomban. Egyszer úgy megdühödött valamely magyar íróra, hogy perzsa szokás szerint nyomban halálra ítélte, és megparancsolta a hadsegédének, egy félelmetes külsejű kánnak, hogy ott, a helyszínen, nyomban üsse le kardjával a kis Dugó író fejét. A hadsegéd ki is vonta szablyáját, mi, többiek, alig tudtuk megértetni őfelségével, hogy Európában vagyunk, ahol nem giltek a perzsa törvények. A sah erre megharagudott, és elutazott a városból. Ígérje meg, Ilics Iván, hogy többé nem bőszít fel. Mert istókuccse, egyszer beverem azt a sündisznó fejét.
- Duda, Méregduda - felelt sündörögve, gurgulázva az udvarmester, mert hiszen jól ismerte ő azt az asszonyságot, akinek két évtized óta szolgálatában állott.
Bágyi Cornélia a sok hajoldozástól valóban hamarosan derékfájást kapott, és kimerülten dőlt le egy karosszékbe.
- Hiába, rossz a szívem, mióta belelőttem - nyögte. - Istenem, milyen meggondolatlan is vagyok néha. Most meg a magam drága edényeit pusztítom. Ahelyett hogy Ilics Ivánnak verném be a fejét! Gazember! Szedje össze a törött edényt. De vigyázzon rá, mint a két szemére, mert amelyiket lehet: összeragasztjuk.
Ilics azonban a régi cseléd szemtelenségével vállat vont.
- Én nem vagyok házmester, nem értek a sepregetéshez. Van itt, a tót P.-ben éppen elég cselédje a Madame-nak, hogy velük végeztessen ilyen munkát. Itt vannak a kedvelt uradalmi személyek, a Nyanyák, a Brenyulák, akik mind olyan nagy urak, hogy csak vezetéknevük van. Ezeknek áll a p.-i uradalom, ezeknek áll a szabadlopás, ezeké minden a Madame gazdasági jövedelméből. Bezzeg, ha én Pesten a cukortartóból kicsenek néhány kockacukrot, hogy az utcán kiskutyákat csalogassak magamhoz: nyomban tolvaj, gazember vagyok, aki előbb vagy utóbb koldusbotra fogja juttatni a Madame-ot. Sepergesse össze a ringy-rongy cserepet Nyanya, azért van a háznál.
Így szólt Ilics Iván, a hósipkába dugván kerek koponyáját, és elment egyet sétálni, mert vacsora előtt ezt megszokta.
- Holnap lesz a napja, hogy kidobom - kiáltott a távozó udvarmester után Bágyi Cornélia.
Ámde az udvarmester még erre sem mozdította meg a füle botját. Úgy látszik, már sokat hallotta ezt. Csak egy nagyot krákogott, amikor a szabadba lépett, mintha valami nagyon rossz levegőjű helyről jött volna.
Bágyi Cornélia udvarházán a kapu felett nemesi címer volt kőből faragottan. Ilics Iván, ahányszor a címer alatt elment, mindig megcsóválta a fejét. - Vajon honnan szerezte ezt a címert őnagysága? Talán a Kék Macskában, ahol fiatal korában kánkánt táncolt? - kérdezte magában az udvarmester. Ámbátor szép egy ház volt az P.-ben, amelyet más is megirigyel¬hetett volna, nemcsak az epés udvarmester. Régi ház volt, amelyet renováltak. A háztetője még náddal fedett, de az ablakai tágas tükrök, amelyekre sehogy sem illettek a vaskosarak. Hat ablaka volt a háznak, az ablakok büszkén néztek a Pest környéki kis tót községre. A korcsma még messzire volt innen, mert Bágyi Cornélia nem szerette a korcsmai zajt. Ilics Ivánnak tehát rövid lábait ki kellett nyújtania, hogy idejében megérkezzen a korcsmába.
- Az ördög vigyen el minden udvarmestert a világon. Ma aztán Isten igazában meggyötört az úrnőm - mond Ilics Iván a korcsmába belépve, és harsogva, krákogva nyúlt megszokott pálinkáspohara után, amely abban különbözött a többi pálinkáspoharaktól, hogy valamivel nagyobb volt náluk. Úriember nem ihat olyan pohárból, amilyenből jövő-menő fuvarosok vagy parasztok löttyintenek a bajszuk alá.
- Tetszik talán várni valakit a vonattal? - kérdezte a hiúzszemű falusi korcsmáros.
- Várni várnék - felelt Bágyi Cornélia udvarmestere. - Azt hiszem, vendégeink jönnek vacsorára a fővárosból, mert az úrnőm azt találta ki, hogy ma van a születésnapja. Habár ezek a mi vendégeink rendszerint olyan furcsa uraságok szoktak lenni, hogy nem utaznak rendes ember módjára vonattal, hanem kocsival vagy szánon. Én bizony nem tudom felfogni, hogy micsoda különcködés van abban, hogy valaki a fűtött vonat helyett például szánkón teszi meg az utat a fővárostól idáig.
- Talán a jó appetitus végett! - mond a falusi bormérő, aki pesti származású ember volt, sok mindenhez értett, csak ahhoz nem, hogyan szerezhetné vissza italmérési engedélyét Pesten, amelyet valamely “félreértés” folytán elvettek tőle a fináncok.
- Az étvágyat gondolja, Svarc úr? - kérdezte az udvarmester. - A mi vendégeinknek olyan étvágyuk szokott lenni, hogy mindegyik megenne talán egy ökröt is egy ültében. Ezek az úgynevezett vendégek úgy esznek, mintha napokig koplalnának egy-egy vacsorájuk előtt. Svarc úr, szomszéd úr, én mindig rosszul leszek, amikor a mi vendégeinket enni látom. Adjon még abból a gyomorerősítőből.
Éppen ideje volt, mert messziről, a téli alkonyatban régimódi hosszadalmassággal fütyült a vegyesvonat, amely P.-be járni szokott. Némi mozgolódás keletkezett az egyébként elátkozott csendességű, kis pályaudvar körül: vajon mely unt gondolatokat, nyűtt tennivalókat vagy esetleg csengős álmokat hagyott abba a főnök, amikor állomása elé a vegyesvonat megérkezett, utasokat, híreket, hangulatokat hozván a messzi nagyvilágból, ahová a p.-i állomás főnöke sohase juthat el? Komor képű kereskedők, még elszántabb kofák szálltak le a vonatról többnyire üres batyuikkal, amelyeket újonnan megtöltve visznek vissza megint a hajnali vonattal a fővárosba. Jönnek és mennek, ezzel telik el az életük, és még egyik se mondta magát szerencsétlennek. Csak a kényeskedő Ilics Iván gondolta, hogy a kofa¬asszonyoknak még mindig vermelt sárgarépaszaguk van, holott a sárgarépájukat már eladták a pesti piacon. A Pestről jött kereskedőkre azonban bizonyos tisztelettel nézett. Ezeknek a férfiaknak módjukban volt frissen csapolt sört inniuk a Keleti pályaudvar körül valamely serházban... Ilics Iván igen nagyra becsülte a csapolt sört.
Egy kéz nehezedett most Ilics Iván vállára, mint a történetelőadók mondogatni szokták; Bágyi Cornélia jelenlegi vőlegénye.
Rezeda Kázmér úr volt ennek a bizonyos kéznek a tulajdonosa. Magas termetű férfiú, pontosan 184 centiméter (mellbőség 110 centiméter). Elég urasan volt öltözve, habár az igazi urak mégiscsak másképpen öltözködnek, pláne, ha téli időben vidéki kirándulást tesznek. Kissé diákos, kissé züllött volt Rezeda úr, bár ruhakelméje elég jó szövetből varrottnak látszott. (Ilics Iván tudta, hogy a kelmét Bágyi Cornélia ajándékozta Rezeda úrnak, akinek voltak mindenféle férfikelméi is pesti palotájában, mint afféle takarékos asszonysághoz illik. De Rezeda úr kisvárosi szabóval varratta meg ruháját, mert erszénye nem bírta volna el a nagy szabóművészeket.)
- Talán nem is tudtad, hogy én is szerepelek a meghívottak között? - kérdezte Rezeda úr, miután Ilics Iván szinte hátrahökkent, amikor régi barátját, Cornélia jelenlegi vőlegényét, megpillantotta a vasúti társaságban.
- Igen... Azazhogy nem tudtam, mert Cornélia levelezéseit mindig maga szokta elintézni. Gyanakvó, szerfelett gyanakvó... De hát hiszen ismered őnagyságát - mondta félbizalmas¬sággal az udvarmester, mert még mindig nem volt tisztában a következményekkel, amelyek abban az esetben érhetnék őt, ha Rezeda Kázmér meghívás nélkül érkezik vala P.-be.
Rezeda úr fölényesen kezelte barátját:
- Tudod, Jócó, hogy nem szoktam illetlen dolgokat elkövetni, kivéve talán azt az egy esetet, amikor a budai Duna-parton, ott, a szálloda előtt kissé megúsztattalak a Dunában. Árulkodtál rám, és még akkoriban nem tudtam elviselni az ilyesmit.
Az udvarmester úgy tett, mintha nem is hallaná a vőlegény megjegyzését; csak csendesen bólingatott:
- Tudom, hogy választékos modorodnak köszönhető, hogy a hölgyvilágban annyi sikered van. Minden bolond asszony hozzád szeretne férjhez menni. Vannak ilyen szerencsés fickók a világon. Ámbátor én nem irigylek senkit. Nem irigylem se a nyakkendődet, amelyet erre az alkalomra kötöttél fel; nem irigylem azonban a fogadtatást sem, amelyben részed lehet, pláne ha meghívás nélkül érkeztél. Ördögi kedvében van ma Cornéliánk.
Így szólott az udvarmester, és levette fejéről nagy keménykalapját. Rövidre nyírt, hajzatos fején valóban olyan sérülések mutatkoztak, amelyek legalábbis arra engedtek következtetni, hogy Ilics Iván valamely korcsmahelyiségben olyan dologba avatkozott, amihez voltaképpen semmi köze se volt... De az udvarmester magyarázott is:
A jobb fülére mutatott. - Ez a levesestál emléke, amely levesestálat az egykori színésznőnek Milán király ajándékozott.
- Hm - kiáltott fel vidáman az érkezett vőlegény. - Remélem, hogy a levesestál legalább épségben maradt.
- Nem. És éppen ez a baj - felelt savanyúan Ilics Iván.
Most a feje búbján levő daganatra hívta fel a vőlegény figyelmét:
- Ez a kis gömböcske, Max, az egykori főhadnagy tajtékszipkájának az emléke. Nem is tudtam eddig, hogy a főhadnagyok ilyen vastag szipkából szivaroznak.
Rezeda Kázmér még mindig fölényesen nevetett:
- Én nem félek a tajtékpipától sem.
Ilics Iván most a nyakán levő sebre figyelmeztette az elbizakodott fiatalembert:
- Ezt a sebecskét pedig csak azért kaptam, mert a perzsa sah egyszer Pesten járt, és eszébe jutott egy ezüstdaruval megajándékozni a művésznőt. Így csinálnak bajt a fejedelmek a szegény embereknek. Ámde figyelmeztetlek, hogy őnagyságának még annyi mindenféle emléktárgya van a különböző királyoktól, hercegektől, színigazgatóktól, jubileumokból, hogy még nagyon sokáig kedvére elmulathat, amikor dühbe jön az idő múlandósága miatt egyik-másik születésnapján.
- Ki kellene mosni ezt a karcolást - mond most némi gondolkozás után Bágyi Cornélia vőlegénye.
- Éppen ezért irányítom lépteimet a helybeli korcsma irányába - felelt most Ilics Iván, és kezével a gyaluforgács felé mutatott.
A vőlegény még darab ideig habozott. Utóvégre nem azért tette meg a nagy utat a fővárostól idáig, hogy a helybeli vendéglőssel megismerkedjék. Ilics Iván azonban most megszólalt:
- Vannak még őnagyságának más emléktárgyai is. Így például láttam egy ruhakosarat, színültig megtöltve iratokkal, amelyeket őnagysága ma, születésnapján felolvasni akar. Csupa szerelmes levél, vers, színházi kritika és miegymás. Már javában elő van készítve minden a felolvasáshoz. Meg kell tudni mindenkinek, hogy ki és mi volt ő fiatal korában.
- Merre van az a korcsma, amelyről beszéltél? - kérdezte Ilics Ivánt az imént érkezett vőlegény.