Cleopátra

Cleopátra szerző: Albert Samain, fordító: Kosztolányi Dezső

Nagy csöndbe tornyának párkánykövére dűl,
s míg ég a füstölő, hódítva, szertelen
és pántlikás, kékes hajfurtje szétterül,
szivébe tengerként dagad a Szerelem.

Lilás szemhéj alól bámul, vad kéjt lehell,
elfogja a párnák ölén az ájulat;
nehéz arany láncot himbál a gyenge mell,
s lágy arca unalmat, lázas gyönyört mutat.

A szobrokon leng a nap rózsabúcsuja,
a bársony-árnyú est varázsos és buja,
és hogy a krokodil a nagy folyóba rí,

görcstől vonaglanak fehérlő ujjai,
borzong s magát puhán a vágynak adja át,
és érzi már, egy kéz zilálja a haját.

                                2

Az éj a Níluson lomhán száll szerteszét...
Látják a csillagok térdelni ottan őt,
sápadtan küldi el a félő szolganőt,
s rongyokra tépdesi fényes király-mezét.

Tornácán megfeszül, őrjöngve hentereg,
érett-gyümölcs-testén a vágy fuvalma száll,
mezítlenül fetreng! mint a tüzes nadály,
s isszák lehelletét a perzselő szelek.

Égő szemekkel néz és azt akarja ma,
hogy illatozza be a földet hús-szaga.
Ez a sötét virág, az égő kéjszirom,

s a Szfinx — körötte az unalmas, nagy fövény ─
égő tüzet érez reves gránitkövén,
s halk reszketés fut át a végtelen sikon.