Cholnoky Viktor (Cholnoky László)
| Cholnoky Viktor szerző: Cholnoky László |
l.
Cholnoky Viktor irodalmi hagyatékának rendezése közben tűnődésekbe bonyolódom, amelyek közt nehéz az előrehaladás, de még nehezebb a közülük való visszatérés a kiindulás pontjához. A régi kék és sárga papírlapok, - oly gyenge volt a szeme, hogy nem bírta el a fehér papír csillogását, színes papírra pingálta óriás betűit a lágy kohinor-ceruzával, - a papírlapok szerényen, bátortalanul összepöndörödnek, nem a vénségtől, sem az idő verejtékétől: a nyiroktól, hanem a félelemtől, hogy sokat váró kézzel nyúlnak utánuk, elvárva tőlük, hogy a kitűnő objektív-üveg módjára mutassák vissza azt, aki itthagyta őket árván.
A pragmatikus biográfia értékének méregetése itt nem volna a maga helyén, de azt körülbelül bizonyosan tudom, hogy az írónak azok az érzései és hangulatai, amelyek egészen tisztán és logikusan megmagyarázhatók bizonyos előrement tényekből, tudomásul vevésekből, amelyek lélekmozgató erővel bírónak ismert körülményekből matematikai precizitással kifacsarhatók, - a legtöbb esetben középértékűek. Amivel szemben az alkotás igazi nagy érzései, hangulatai csak lazán, csak oly vékony szálakkal vannak hozzáfércelve valami pontosan a nevén nevezhető tényhez, eseményhez, hogy a szálakat az alkotó maga sem látja, csak lelkének legfinomabb csápjaival sejti. Sőt talán, ha magába zárkózván teljesen a végére akarna járni a dolgoknak, végül is útvesztőbe jutna, vagy approximatív eredményekkel alkudozna. Mármost aztán belép a fontosarcú idegen és formátlan, nagy lábával belegázol a tündéri szövedékbe. Pedig ő még csak az elsőszámú ember, utána jönne csak a többi, aki már csak az ő megállapításait iparkodna helyesbíteni, cáfolni.
Semmi közöm a nagylábú idegenhez, nem fogok erőlködni, hogy Cholnoky Viktor gazdag lelki színpadának kulisszáit szigorúan egyenes sorba állítsam. És semmi vágyam sincs kificamítani a lábamat a tükörsima térségeken, amelyeken Cholnoky Viktor fantáziája oly tüneményes könnyedséggel lebbent át, - és mindezt csak azért, hogy egy-egy novella-remekét belekényszeríthessem a kis lelki-skatulyák egyikébe, hogy ennek itt a helye, amannak meg emitt, mert amikor Cholnoky Viktor ezt írta...
Pedig az ő lelki életét a lehetőségig ismerem. A vérségi kötelék révén, de azon felül is fontos mértékben az állandó együttlét és csodálatosan kongruens sorsfordulások révén, amik pedig még idegeneket is szoros közelségbe képesek hozni egymáshoz. De legfőként talán mégis azért, mert kezdetben, amikor már nemcsak néztem, hanem láttam is őt, többször eltévedtem az ő világában. Az ilyen tájakon jársz aztán utóbb a legbiztosabban. Az ő lelki élete nemesen komplikált, érdekesen bonyolult és mégis meg merem ismételni, hogy ismerem.
Ismerem, de sikerül-e helyesen tudtul is adnom ebbeli ismeretemet? Aggályos kérdés, mert Cholnoky Viktor lelkének megismertetéséhez a biográfia kelléktárában egyetlen alkalmas mondatot, egyetlen formát sem találok.
- Cholnoky Viktornak ez az elbeszélése az, amelyből leginkább...
Hasznavehetetlen. Cholnoky Viktornak nincsen olyan elbeszélése, amelyből leginkább...
- Cholnoky Viktor idézett mondása élénk világot vet...
Nem igaz. Cholnoky Viktor egyetlen idézett mondása sem vet élénk világot...
Cholnoky Viktort keresni kell. Amíg van reményed, hogy rátalálsz, addig az övé vagy teljesen. Amikor a reményed elvész, csüggesztő, hideg tanácstalanság csap le rád. - Azt képzelem: úgy volt az akkor, hogy ugyanaz a jéghideg kéz, amelyik Cholnoky Viktor szelíd, kék szemét mindenkorra lezárta, az ő hátrahagyott írásait is ugyanazon pillanatban mozdulatlan holtakká dermesztette. Különös, zegzugos kis temető tehát az ő hagyatéka, amelyből oly reménytelen lenne elindulni, megkeresni a valódi Cholnoky Viktort.
De így van-e ez valóban, vagy csak a szomorúságom láttat mindenütt kietlen élettelenséget? Hiszen néha viszont egyetlen kusza mondata az ő kedves hangját is visszacsendíti a fülembe, hogy félek feltekinteni.
Oly különös, oly több-lehetőségű volt mindég is minden, ami őt illette. A régi, kedves időkben, amikor itt ült velem szemben, a par excellence nem-úgy-van-embernek nevezgettem őt és íme most is, amikor az egyéniségét óhajtanám körvonalazni, elszigetelni mindentől, ami vele összefüggeni látszik, most is azt kell látnom, hogy őt teljes lehetetlenség bármennyi vonallal is úgy körülzárni, hogy az idomból ki ne ütközne nemes feje mosolyogva, hogy nem fér el ott bent, hogy a vonalak közül ki ne dobbanna a szíve, és hogy az egyik szögleten ki ne esnék valamelyik különös elbeszélése, mivel számára nincs hely a poligonban.
Ő maga sem tudott, nem is akart soha ilyen poligont rajzolni a maga számára. Elbeszélései között nincs egy sem, amelyik az ő világát teljesen feltárná, amelyikben magát teljesen átadná. Ezt csak bizonyos meggyőződéssé, valami hitvallássá sürűdve tehetné, olyanná, amilyen az ő meggyőződése szerint van, változatlanul van, sőt csakis változatlanul van. Ilyesmit azonban ő sohasem alkotott a maga számára. Az ő minden elbeszélése egy-egy cserepe az immár eltörött pompás amforának, az ő nobilis lelkének; cserepek, amelyeket szerve s egésszé illeszteni többé nem lehet és amelyek közül elröppentek már a test nélkül való, a határozott körvonalakat nélkülöző, tündérien szép sejtések,várások, amelyek valaha az amfora belsejében gomolyogtak, egymásba fonódtak, színesen fel-alá lebbentek, elváltak, majd szeretve ismét egymásba omlottak, de amelyek közül egyik sem önállósult soha, egyik sem szilárdult tudássá, meggyőződéssé, mert Cholnoky Viktor maga parancsolta volna vissza a lázadozót. Mert ő a lelki élet egyetlen kérdését sem akarta bizonyosan tudni; nemesen félénk lelke érezte, hogy a lét minden bizonyossága, - a jó is, - rideggé egyszerűsödik, mint a számtalanszor megálmodott nyáréjszakai vígalom, amelynek muzsikája a saját halotti indulóját játssza. Ha testetöltött tudás közeledett feléje, ha az környezte, félénken lehunyta a szemét és elmenekült előle. Azt óhajtotta, hogy határozatlan körvonalú, illatos szépségtömeg lebegjen, gomolyogjon előtte; finom lelke mindig készsége megsejtette az emberi lét megtudásainak azt a pontját, ahol jobb már, ha a fül és a szem bezáródik. Talán az izzószívű Tammúz-istenség intette őt kegyelmesen magához közvetlenül a szörnyű idők elől, amelyek az éterien finom telkek kedves töprengéseit belefojtják a durva, rideg pozitívumokba amiktől úgy félt a törődött Cholnoky Viktor, hogy amikor egynek-egynek a maga lelkében való kinyílását megérezte, sietett megmutatni azt másnak is, hogy egyedül ne maradjon vele.
Ha ismerted Cholnoky Viktort, vagy figyelmesen olvastad a munkáit, észrevehetted mindezt. A legnagyobbat említve a halálról letépi a színes szimbólum-cafrangokat, hogy nem marad belőle más az anyag törvényszerű változásainál, de amikor úgy fordul, hogy megittasul a bánattól, - nem attól, amelyik kívülről les ránk; az ő bánata is más, az odabent az ő lelkében terem, ott érik és szüretelődik édes itallá, - akkor feltekint az égre, könnyezik és pompás látomásait mondogatja:
- Huszonnégy órával a halálod után még E. T. F. Atkinson sem tudja kiszagolni rólad, hogy droguista-segédvoltál-e, vagy pedig metil-alkoholista. Ez az igazi demokrácia, barátom!... És tudod-e, hogy miért hízlaljuk magunkat? Nem? Azért, hogy azután a sírunkban a férgek annál nagyobbat hízhassanak rajtunk. Ez, barátom, nem malacság, hanem az anyag örökkévalóságának a törvénye. [*]
- Az órás, aki az óraketyegés beszédét is értette, meghallotta a néma intést is: «Apám, hiszen nem haltam meg, csak feltámadtam. Apám, találkozunk, hiszen te is jössz nemsokára. Amíg ott kint vagy a tükör előtt, addig türelmes légy és igazgasd a rád bízott órákat. Azután jössz úgy is!» És a kisfiú árnya, Normandia legszebb gyermekének a visszatükröző képe eltűnt Szent Cziprián csodaüvegének a mélységes öblében... (Kar: Meggyógyult-e Trisztán?) - Meg. Mert megértette, hogy nincsen halál, csak feltámadás van. (A templomból harsogva zeng ki az ének, a körmenet kisereglik, az utcát elárasztja a sokaság és az égig felzengő alleluja: «Feltámadt Krisztus e napon»... [**]
És én tudom, hogy a szélsőségek közt való ily nyugtalan rebbenések az egy-bizonyos keresésétől, az egy-bizonyosnál megállapodástól való félelemből erednek. Ez az úri félelme egyébként az élet apróbb dolgait és ideges figyelemmel kíséri. Cholnoky, ha rossz hírt sejt, fél a híradástól, ő maga akarja azt kiérezni a csendből, kiolvasni a szemek réveteg sugarából; ha örömhírt vár: nem kell szólni róla, meg akarja várni, amíg az öröm önmagától kapcsolódik, fonódik a szíve köré, amíg önmagát árulja el. Úgy szereti a bizonytalanságot, hogy amikor egyszer ismét rakoncátlankodik a fantáziája és Tammúz isten lényege körül kíváncsiskodik, őt csüggedés fogja el és úgy derül fel ismét, amint lépésről lépésre távolodik a veszélyes körtől.
A megingathatatlan bizonyosságoktól való ez a kifinomult, elegáns félelme az oka annak, hogy ha visszakívánja is elmúlt átéléseinek valamelyikét újra-átélésre, azt teljes önkénnyel dobja oda annak a hangulatának, amelyik akkor éppen nála időzik. És így talán nem kétséges most már, hogy őnála az oknyomozó életrajz lehetetlen furcsaságokra vezetne?... Ahány gramm pragmatikumot, ugyanannyi métermázsa falzumot lopnék bele Cholnoky Viktor írói életének történetébe.
2.
Egyébiránt Cholnoky Viktor élete látszólag egyáltalán nem gazdag a széljegyzetekkel bosszantható eseményekben. Ebből a szempontból majdnem egyhangú, típusos. És ez az egyetlen típusos mindenek között, amik Cholnoky Viktorral bármily úton-módon összefüggenek. A született újságíró típusos élete az övé is. Csodálatos könnyelműséggel elpazarolt fiatalság, - ámbár úgy érzem, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni, - félbenmaradt egyetemi évek, a mindezekre automatikusan bekövetkező lebágyadás, az egyre nagyobb bajok tömkelege. A tipikum itt aztán meg is szűnik. De a megszűnés előtt nem volt semmi nagyszabású, semmi különös, korábbi életéből még a nagyvilágban való bolyongás is hiányzik. Budapesten és nehány vidéki városon kívül mindössze Bécsben és Fiuméban volt. Gyászos akarata volt ez az ő külön fátumának, hiszen ő távolbalátónak született. És erre fordulván a szó, az ő kontraszt-szerző szelleme bizonyára azt panaszolná, hogy azért lett időnek előtte rövidlátóvá, mert nem válthatta valóra a távolbalátó-képességét. Mert mérhetetlen messzeségeken keresztül is csodálatos biztossággal látta meg messze vidékek értékes, új meglátnivalóit. Csak egyszer volt Fiuméban, csak három napig volt ott és a halszagú Gomila egyik pocsék kis osztériájában már rátalált a csodálatos Trivulzióra, aki a kalandor, hazug olasz-horvát-dalmata véregységnek oly tökéletes típusa, hogy az ő ismerete után a heterogén Fiume fotográfiai teljességgel áll az intelligens ember előtt, aki az egyéb tudnivalókat úgyis tudja. - A nagy kés című elbeszélése [***] a japánt hozza ilyen csodálatos közelségbe; Takáissziró, a zsonglőr, nem egy japán, hanem a japán maga.
Az egyetem elhagyása után a vidéki lapszerkesztés következett. Három lapot is szerkesztett egymás után, de mind a három próbálkozás búsan végződött. - A harmadik fiaskó után a komplikált szerkezetű semmi következett, ami otthoni levegő-nézésből, idegesen rágcsált britannica-szivarokból, a Meyer's Conversations Lexiconból kipingált nemesi-címerekből, éjjeli zenékből és borokból volt összeállítva.
Tehát kívülről is figyelemmel kísérhető jelentős, rendkívüli dolgokban nem volt gazdag Cholnoky Viktor élete, ami pedig valójában a benső, teljesen rendkívüli dolgok szakadatlan láncolata volt.
A láncszemek elseje: a megszületés, maga a rendkívüliség. Cholnoky Viktor 1868-ban született. De lekésett. Már néhány száz évvel azelőtt kellett volna megszületnie. Kétségtelen ez, mert a mában soha, egyetlen percre sem volt itthon úgy, amint itthon vagyunk talán mi többiek. Azt kell hinnem, hogy az ő belső életének minden kínos hánykolódása, - ni hogy húz már engemet is a glosszátorok lábára vert delejes patkó! - vergődő küzdelem volt a meg nem egyező korral, ami végül is legyűrte és rákényszerítette a szép, nemes rezignációra. De úgy látszik, csak formálisan adta meg magát, lelke mélyén nem halt el a korábbi század visszhangja. - Később is, amikor már szinte széttépte az élet, furcsa kis szobájában középkori várúr volt és kedvét a zordonabb napokon is, barátinak vendégelésében lelte; az éjszakában, itt és ott, a Lajosok udvarából pajzánul kiszökött kozőr volt; amikor csodálatos történeteit írta, az apró kis szoba falai szétnyíltak és ő, szomorúkék szemével Szerosztrisz fáraó piramisának dohos belsejébe látott be, vagy a fakó messzeségben megpillantotta Kökküregén kán tatár hordáit. Amikor egyedül volt, Shakespeare lelkével beszélt vagy elküldte a képzeletét, hogy járja be Babylon napsugaras utcáit, keresse fel Mekkát a szent Kaába kövének érintésére. Az isteni eredetű kőnél sokszor járt a kósza képzelet, amíg az szerelmessé tette magába és nem is engedte el többé. Cholnoky Viktort azután vágyó szeretet fogta el minden iránt, ami a kabbalisztika országába való, attól fogva gyakran tárta fel képzelt csarnokait a tudós Rambam fogadására. És mindezekbe a megnyilvánulásaiba egész lelkét belevitte, szinte nyugtalanul várva, amíg átlépheti a túlzás határait. Kevés ellensége volt, - hiszen oly szeretetreméltó tudott lenni, - de ezek közt a kevesek közt bizonyára a legunottabb, - ez több, mint a gyűlölet, - a legunottabb ellensége az aurea mediocritas, az arany középszer volt, aminthogy minden aranyból valót sietve eltolt magától. És ez egyben a sors kegyelmes volt iránta nem sok eltolni valót torlasztván gyenge fizikumának útjába.
Cholnoky Viktor írói élettörténete voltaképpen a kilencszázas évek legelején kezdődik, amikor Budapestre került és a Pesti Naplónak lett először korrektora, utóbb munkatársa és csodálatosan rövid idő alatt a segédszerkesztője. Újságírói sikereivel párhuzamosan növekedett írói, sőt eleinte főként cikkírói nevé. Cholnoky ez útjától örökre elválaszthatatlanok a kedves kísérők nevei: az elsők közt is legelső a nyájas Balla Mihály, majd Ábrányi Kornél és Gracza György, a Budapest akkori szerkesztője. Cholnoky Viktor előtt szinte napról-napra új lapok nyíltak meg. Emlékszem, hogy a legelsők közt volt a szende Alkotmány. Azután jött a Magyar Szalon, a Képes Családi Lapok, majd a Gellért Oszkár, Osvát Ernő és Mihajlovics István szerkesztésében megjelenő Magyar Géniusz. Akkoriban tűnt fel Cholnoky Viktor látóhatárán az azóta meghalt Gerely József és az ő megjelenése két új lapot jelentett: az Egyházi Közlöny-t és a Magyar Szemlét. Azután jött a Szalon Újság, később a Vasárnapi Újság. Amikor A Nap munkatársa lett, már kész, keresett ember volt mint cikkíró az elsők közt. De a kiváló belletrista, - mily lapos ez így és viszont mily kellemetlenül hegyes lenne részemről, ha nem volna ilyen lapos, - a kiváló belletrista akkor kezdődik, amikor összetalálkozott a miniatűr öregúrral, a reciprok-Gulliverrel, aki másfél méternyi mivoltában többször másfél-méterrel tud nagyobb lenni az igen nagyoknál is: Kiss Józseffel. Amikor a Hét munkatársa lett. A Hétben jelentek meg túlnyomó részben azok az elbeszélései, amelyekből három kötete összeállítódott. Ez már az a Cholnoky Viktor, akit mindnyájan ismerünk. Ez Paganel, a cikkek apja, ez a bölcs Arne Saknussem és az elmés). Ő az, aki ötleteinek túlcsordulását érezvén, a Kordillerák kopár sziklái közül, vagy Tutuila szigetéről; a Számoa-szigetek gyöngyéről visszaidézi «ólomlábú mondanivalóinak szárnyas szavú pilótáját», a fiumei Gomilából származott Amanchich Trivulziót, elcsalja a Ferencváros ódon kocsmáiba vagy a korzó ragyogó éttermeibe, megitatja groggal és elmondatja vele a lovag különös vacsorájának gyászos lefolyását és egyéb rendkívüli eseteket.
Cholnoky Viktor ekkor már közel járt zenitjéhez, de még nem érte el azt. Egy hideg téli éjszaka várt még rá. Azt nem kerülhette el, mielőtt az ív csúcspontjára jutott. Az igazi kiválasztottak útja ritkán kerüli ki a Kálváriát.
Ezen a kijelölt téli éjszakán ott voltam nála. A két kisgyerek már aludt; ki kellett nyitnunk az ablakot, hogy Gianaclis és a Kyriazi testvérek remek készítményeinek füstté omlott lelke, - ő az egyiptomi cigarettát élőlénynek tekintette - kiröppenhessen. Csillagos, hideg ég nézett be egykedvűen, sokáig, mert megfeledkeztünk az ablakról, ami egyszer aztán, egy pillanatra elsötétült Csodálkozva néztünk össze, mert nem volt sehol senki; aztán újra felvillant a csillagos ég. A difteritisz suhant be akkor a szobába és barna kezével átkapta a kisebb fiúnak, a kedvenc Viktorkának hófehér nyakát. Három nap múlva csendes lett a lakás; a nagyobbik gyerek bujkált, félt az apja sírásától. Cholnoky Viktor összeomlott; ágya körül az őrület ólálkodott. - Ezt a szörnyű időt sírják vissza Cholnoky legtökéletesebb munkái: a Lucidum intervallum, a Szent Cziprián tükre, az Olivér lovag és a Durhán fia.
3.
A következő év remekbe dolgozott. Amire lepergett, amikor újra téli napfény ragyogta be az utcákat, az eleven romhalmaz, amibe az istennel viaskodó téboly már szinte befészkelődött, - eltűnt. Cholnoky Viktor útjain attól fogva hideg, hallgatag úr járt. Elegáns, higgadt grandseigneur ült már az ősi karosszékben; hideg, fehér arcán a szép, az úri élet felé való biztos közeledés tudatával.
Ennek a hidegarcú úrnak a lelke már zárva volt és ez a zárt ajtó vonta magához bűvös erővel a környezetét, amint minden bezárt ajtó nyugtalanná teszi a lelket.
Ennek a télnek egyik estéje annyira hozzátapadt az emlékezetemhez, hogy látnom kell ma is a színeket, hallanom kell a hangokat, az eső suhogását. Főként látnom kell a nyugodt, fehér arcot.
Az ő egyik régebbi teóriájáról: a pénz helyzeti és mozgási energiája között levő óriási különbségről volt szó; arról, hogy a koldus magyar észember többnyire nem is sejti, hogy a pénz helyzeti energiája mily óriási, ő csak a mozgó-pénzből, a mozgó-pénznek él, hogy annak a pénz csak akkor ad örömet, amikor megjön és amikor formát cserél: elmegy. - Erős vágy szállt meg, hogy egy-két percre visszahozzam a múltból a régi hangulatot és ilyenformát mondtam:
- Igazad van, hanem bosszantó tréfa a sorstól, hogy a nevezettek közt mi is: te, a teóriája apja és én: a tanítványod, szintén csak a pénz mozgási energiáját ismerhettük mindenkor, sőt amikor ebbeli felfedezésedet empirice is meg akartuk támasztani, a mozgási energia főként a lépéseinkben vált szemlélhetővé úgyannyira, hogy utóbb a felfedezés helyett önmagunkat kellett megtámasztanunk!
Ő nem felelt, csak mosolygott. És mosolygásában nyoma sem volt a régi, kedves csínyek felett érzett melegségnek. Obligát, hideg mosolygás volt, amilyen a régen elhalt csínytevő rokon viselt dolgainak kijár.
Meleg öröm járta át a szívemet: most, éppen most tűnik el a régi ember a horizonton!
Szép munkám volt akkor: figyelni, várni. A régi ember nem tűnt el egészen, vissza-visszasompolygott és én figyeltem az új Cholnoky Viktor küzdelmét. Figyeltem a nagy mérkőzést, ami eleinte oly diadalmas volt az új ember számára és ami aztán oly rémes katasztrófával végződött. A régi ember visszasompolygott megint és megmérgezte az újat.
Eleinte úgy volt, hogy amint a nemes hidegség állandósult, erősbödött, Cholnoky Viktor lelkében egyre nőtt a meleg szeretet, ami a tollához fűzte. És nőtt a Shakespeare iránt való szerelme is. Könyvtárában akkor már sorokat foglaltak el a Shakespeare-kötetek; az ódon fametszetekkel illusztrált kiadásokhoz pompás miniatűrök simultak. - A Nemzeti Színház akkoriban kezdte új rendezésben színre hozni a Shakespeare-darabokat és ő lázas izgalommal, féltő figyelemmel kísért minden mozzanatot. Egyik estén Machbet előadását nézte végig és amikor hazajött, izgatottan mondta:
- Abszurdum!... A kísértet nem elül, hanem a kísértetlátó háta mögött bukkanik föl, úgy, hogy az kénytelen nyugtalanul vissza-visszanézni!
Kedves gondolata lett ez és ettőlfogva terveket kovácsolt egy tanulmány megírására. Tervezgetései közben aztán szívesen bolyongott a kísértetek csodavilágában. A kísértetek pedig visszaadták a látogatást, kezdtek fel-felbukkanni mögötte úgy, ahogy ő kívánta és szegény Cholnoky Viktor kezdett vissza-visszanézdelni rájuk. Látomásai közben ismét megjelent szomorú szemén a nedveskék fátyol és ő pompás szomorúsággal nézdelte a kísérteti vendégek ajándékait. Mert azok nem jöttek üres kézzel: hoztak egy-egy olajfaágat a meghalt szerelmek temetőjéből, majd a másikból, amelyben a mindenkorra elnémult kisdedek pihennek; néha elhozták magukkal a kőbányai temetőből öreg Cholnoky Lászlót, az apát; volt hogy az egyik tréfás kísértet elhozta magával Tancred köpenyét, vagy máskor a tizennyolcadik században porrá vált noyoni franciskánus-gvárdián csuháját, aminek láttára fáklyafényes, régen a semmiségbe foszlott csodavilágok nyiladoztak meg a fátyolos kék szem előtt; rejtelmes, bűvös korábbi lét illatát lehelve a bús Cholnoky Viktor felé. És a legszívesebb házigazda nem engedte el többet a vendégeit, visszahívogatta őket magához, forró barátságot kötött velük. Azok pedig hálából hordtak neki ismét különös ajándékokat, amiket ő átfonhatott gyönyörű szomorúságával, mert ő volt az, aki a legnomilisabb módon tudott szomorú lenni, ő volt a szomorúság Brillat Savarinje, ő megkereste a bánatot, mint a tiltott narkotikumot és ha egyebütt nem lelte, csillogó fantáziájából tört le darabkákat és azokat csiszolta bánattá remegő kezével.
4.
A ki nem mondott szó, a kettészakadt párbeszéd odabent a lélekben fonnyadni kezd, egyre satnyul, ha nincs már többé, akinek szavaival gondolataival ki kellett volna cserélődnie, végül elhal és halálos mérgével megfertőzi a lelket, bút, töprengést; megbánást okozva. Sok ilyen kis hulla pihen a lelkemben, sok kérdés, félbemaradt megbeszélnivaló gyötör, amikre csak ő felelhetett volna, amiket csak vele cserélhettem volna ki. Miért nem kérdeztem meg őket, amíg Cholnoky Viktor itt ült velem szemben? - A kimondott szó minden kezdet kezdete, a beszéd minden emberi dolog szülője, minden emberi faktum úgy születik, hogy valaki mond valamit, valaki valamit megért, valaki valamit nem ért meg. - Cholnoky Viktor a beszédnek is művésze volt, telve értékes agresszivitással, leküzdhetetlen vággyal, hogy az igenből nemet, a nemből igent formáljon minden önös cél, előre készült terv nélkül, pusztán a beszéd művészeteért magáért, mint művészetért. Aki őhozzá mondandókkal közeledett, az az akkumulálódott szellemi energia levezetőjének szerepébe sodródott a maga tudtán kívül. - Sápadt arcának redői közt különös, egészen egyéni mosolygás lappangott, ami azonnal kiült az ajkak köré, amint megérezte a kipattantó-ember közelgését, diadalmasan, bizakodón, tudva, hogy vele van Cholnoky Viktor első, - kimondott vagy ki nem mondott, - de a többi között feltétlenül a legelső mondata a: nem úgy van!, az: éppen ellenkezőleg! Ez az első mondat pedig minden habozás nélkül indult neki útjának, semmibe sem véve, hogy milyen gondolatcsoport követi majd, csak azt tudva teljes bizonyossággal, hogy nem marad egyedül, hogy a követő gondolatcsoport el nem maradhat.
Az emberi dolgok balfelében: szenvedésben, rezignációban, negációban egyaránt több a szépség, mint amott. A pokol színei is markánsabbak, elevenebbek, mint a mennyországéi; a boldog szerelmes meghízik és gyerekségeket nyafog, az igenlő ember lelkét dús mocsári flóra fedezi be. A művészi negáció nagyigényű, megkívánja, hogy leszakítsd a tulajdon lelked egy foszlányát és azt addig munkáld, díszítsd, amíg meggyőződéssé finomodik és ha ezt meg nem tudod tenni, a negációd csak filigrán mestermunka lehet legtökéletesebb formájában is, de a művészethez való rokonsága megszakad. - Cholnoky Viktor cikkei közt, - a cikk betűvé dermedt párbeszéd a több idegennel, - egyetlenegy sincs, amelyiknek nem az agresszív negáció adná meg azt a valamit, amitől a cikk speciálisan Cholnoky-cikk lesz, amilyen azelőtt nem volt. És itt tévedne aki azt hinné, hogy tévedek az időrendben vagy egyébként. Először van a téma, azután jön a cikkíró Cholnoky Viktor, ugyebár és természetes, hogy olyasmiről, ami helyes és perfekt, felesleges tovább okoskodni, ennélfogva érthető és természetes a dolog? Azonban a sorrend nem ez. Először van Cholnoky Viktor, aki ínyenci boldogsággal kutat a dolgok közt, ráakad valamire, ami bármilyen plauzibilis valami volt legyen is annak előtte, amint az ő sovány, csontos kezébe kerül, azon nyomban olyan valamivé alakul át, amit feltétlenül és gyökeresen tagadni kell. Ez az időrendbeli becses különbség emeli az ő cikkeit az abszolút eredetiség magaslatára. De persze, miután minden dolognak legalább is két oldala van, ugyanez tenné is némelyiket majdnem erőltetetté vagy stereotippá, ha a kellő pillanatban elő nem pattanna egy-egy pompás ötlet, hogy a defektust elfedezgesse. Bármiként van is, meg vagyok győződve, hogy senkinek sem jut eszébe a nevek azonossága, ha azt mondom, hogy Cholnoky Viktor, mint cikkíró a legelsők között van.
Cholnoky Viktor a cikkíró, közeli rokona Cholnoky Viktornak, a novellistának, ennélfogva egészen természetesen terhére van neki. A természetes itt megint azért természetes, mert az olyan lekopott dzsentri családban, mint a mienk, a rokonok egyért vagy másért, de többnyire terhére vannak egymásnak. De valóban: Cholnoky Viktor legpompásabb elbeszéléseiből itt-ott szinte bosszantó módon kandikál elő a ragadós rokon, a cikkíró. Amivel azonban körülbelül vége is van a lehető kifogásoknak. Lehetséges, hogy magasabban fekvő nézőpontból vizsgálva kissé elöregedett ma már ez a distinkczió czikk és novella közt, - elvégre csak irodalom van, vagy nincs, - de Cholnoky Viktor czikkei, bármi!y ragyogók is, az aktualitáshoz tapadó természetük miatt jórészt idejüket múlták és így Cholnokyt ma mégis csak az elbeszéléseiben kell keresni. Hanem hát a Cholnoky Viktor elbeszéléseit illető kritika alul, illetékességi kifogásaim szíves mérlegelése után, méltóztassanak engemet kegyesen felmenteni. A stereotip, langyos mérlegelő-szócskák előttem lennének ízléstelenek, azok pedig, amelyeket itt-ott, az elfogultságtól teljesen mentes meggyőződésem diktálna, egészen érthető okokból talán mások előtt. Azután meg azt is vallom, hogy az ő egyik-másik dolgáról csak lelkiismeretes boncolás után lehetne bizonyosságot mondani, de akkor a boncolási jegyzőkönyv egyedül is betöltené ennek a mozaikszerű visszaemlékezésnek a kereteit. Aki előtt ez különösen hangzik, az egészen egyszerűen nem olvasta Cholnoky Viktor elbeszéléseit, vagy nem úgy olvasta, ahogyan kellett volna. És igen nagy azoknak az olvasóknak a száma, akik nem olvasták az ő munkáit. Többször hallottam, hogy ez azért van, mert a Trivulzió-novellákat kivéve, nem igen van meséje, vagy ha van is, a mese nem önmagáért van, nem az övé az első rang. És ez így nagyjában igaz is. Sőt ha van is, többnyire bizonya bérelt komornyik szerepe az övé, aki a lakomát felhordja és azután elmehet. Meglepetés? Csattanó?... Mily ódon dolgok ezek és mennyire déplaszé lenne, ha azt kellene ide írnom, hogy Cholnoky Viktor elbeszélésében kisül valami! Még a lezsarnokolt mesének azt a bizonyos egy-kanálnyi szükséges naivitását is elnyomja, - néha bosszantó módon éppen az utolsó pillanatban, -az erudíció, a gyilkos valóságok siváran biztos tudása, egy-egy acélkemény mondat, aminek elhangzása után Cholnoky Viktor hűtlenül elfordítja a fejét, a mese középponti embere pedig ruhája-letépetten, oly árván, oly magára hagyva vergődik ott kietlen magányában. És a puszta igazság hallatán, - mert végtelenül idegen az a mesebeli embernek, - védekezésül fantasztikus hazugságokba burkolózik. A mesének nincs vége, de elhagyott emberének vége van és vége van a lélek nyugalmának is mindaddig, amíg ki nem szabadul a megbabonázott körvonalból. De ez végtelenül természetes: az igazi művész, ha marokkal szórja sem adhatja oda lelki-kincseinek, elképzelésének a felét sem, a csillogó szövedéknek nincs vége, drága selymét talán csak a sírkereszt hegye hasítja ketté. Az igazi íróművész nem adhat olyant, ami már nincs, mert nem lehet tovább: finom elgondolásainak nemesebb része dideregve, elsatnyulva, ijedten néz a valóság, a tudás hideg szemébe, ha elhagyva a fantáziabeli meleg lakhelyét, betűvé kénytelen dermedni. Itt nagy Cholnoky Viktor, itt talán a legnagyobb, ebben a szembeállításban: Kívántátok, íme lássátok meg egymást! Én pedig lehajtom ismét a fejemet és álmodom tovább!
Cholnoky Viktor minden gondolata, minden meglátása kizárólag az övé; mindhárom elbeszélő kötete (Az alerion madár vére, Tammuz, Nébusztán meséiből) teljesen külön áll.
5.
Cholnoky Viktort, főként a vagy tizenöt évvel ezelőtt való időkből igen sokan ismerték személyesen, mert akkori életének vagy felét az emberek, főként pedig az éjszakai emberek közt élte le. Mármost különös, ha azt mondom, hogy ő éppen olyan elszigetelt, különálló volt az emberek között, amilyen elszigeteltek és különállók a munkái. Pedig ez egészen bizonyosan így van. Ismétlem, hogy őt talán két vagy három valóban kedves emberén kívül, egyik vélt ismerője sem ismerte igazán, helyesebben: két ember sem ismerte ugyanazt a Cholnoky Viktort. Hogy a durvább nüánszokat említsem: volt, akinek látását az ötletek káprázata vakította el, hogy meg ne láthassa mögötte a fekete szomorúságot; volt bőven, főként eleinte, aki a mámortól elbágyadt emberben pusztán az alkohollal örökös frigyre lépett különcöt látta, senki mást; volt, akinek sejtése pontosan jelezte ugyan a zseni közellétét, de ezek közt ismét volt, akit az önadminisztráció teljes hiányának látása csüggedéssel töltött el és aki csupán bús, tudva-hazug önvigasztalásnak vélte Cholnokynak azt a tanítását, hogy az isteni szikra átvezeti mindenen az ő emberét, - ami pedig szent meggyőződése volt. - És volt, bizonyosan tudom hogy volt, akinek viszont a köznapi méretekhez szokott judíciuma képtelen volt a határtalan, valóban példátlan, néha nevetnivaló, de legtöbbször bosszantó könnyelműséget valóságnak elfogadni és aki meg volt győződve, hogy mindezek csak az eredetiség céljaira mesterségesen készült dolgok, amik mögött pontos elintézettségek rejtőznek. Az igazi Cholnokyt azonban nehéz volt ismerni.
Éppen ezért nehéz is az ő egyéniségét szabatos körvonalakkal elszigetelni és pontosan nevükön nevezni azokat a sajátságokat, amelyekből az ő bizarr mivolta kialakul.
Mivel már volt róla szó, elsőnek említem ezek közt az ő különös averzióját a határozott tudások, a biztos körvonalak iránt, ami sok, pregnánsan egyéni sajátságának volt kútfeje. Cholnoky Viktorban az íróművész sohasem vált külön az embertől, ő sohasem tette le a tollát olyan gondolattal, hogy most pedig majd elmegy az élet dolgai után, most majd kezdi pödörgetni, - ha kell, másnak a feje felett is, - a fonalakat, amelyek majd biztos, pénzes helyekre vezetik; hogy most majd elmegy kedves dolgokat mondani a lapalapító Nussflecknek, azután pedig majd felnéz rendes hetilapjának konferenciájára, ma nem lesz ott ez vagy az, hát nyugodtan bemondhat egyet-mást a szerkesztőnek; hogy majd elmegy az adókivető-bizottsághoz, ma még lehet, de aztán késő és aztán majd megint rásuhintanak száztizenhét koronát. - Nem. Egyáltalán le sem tette a tollát soha; amikor felkelt zöld viaszosvászonnal bevont kis íróasztala mellül, a tolla, azt hiszem, összekunkorodott és becsúszva a zsebébe, elkísérte minden útján, egyre motoszkálva, nyugton nem hagyva a gazdáját. Cholnoky Viktor, amikor az utcát araszolta siváran sovány és csüggesztően hosszú lábával, bizonyosan szakadatlanul diktált a tollnak: legelőször egy szigorúan lesújtó cikket a mai adózási rendszer ellen, amivel azután az adókivető-bizottság ügye el is intéződött. Utóbb, amikor észrevette, hogy Néhusztán szeráf jár a nyomában, hirtelen befordult, - bolond beszéd ez, hogy hirtelen befordult, hiszen a reuma miatt alig mozgott szegény, - óvatosan betapogatózott a megszokott vendéglő még inkább megszokott, légvonat-mentes sarkába, ahol sokkal illendőbben lehet fogadni a kiváló vendéget és ahol esetleg ott találja a láthatatlan Endrét is, akivel majd megbeszélheti a febris leonina vagy a kánikula ügyeit. Mindezek alatt pedig múlván az idő, a lapalapító Nussfleck a várakozásban elaludt, a nyájas ez vagy az pedig, aki mégis elment a konferenciára, elmondta a szerkesztőnek Cholnoky Viktor mondanivalóit - megfordítva.
Voltam vele nehányszor kedves szépirodalmi lapjának heti konferenciáján és az ismerő biztos szemével vizsgálva titokban az arcát, bizonyosan tudom, hogy amíg elégedetten mosolygott, amíg csontos kezeit dörzsölgette, pusztán csak a készülő lap szépsége, nívója melegítette át a szívét, - határtalanul szerette a mesterségét, - pusztán csak ebből a szempontból volt akkor előtte kedves és szép minden, de ebből a szempontból azután csakugyan kedves és szép volt akkor előtte minden, amit bármely vékony szál is, de hozzáfűzött írói dolgaihoz. Szerette a terveiről beszélő szerkesztőjét, szerette a többieket, hiszen ők is részesei voltak a dolgainak, kedves volt előtte a szobában lebegő melegség, ami lágyan ápolgatta a lelkében még mezítelenül hánykolódó gondolat-csecsemőt, kedves volt az ott kint szakadó eső, mert az aláhulló cseppek talán éppen akkor pillantottak be az ablakon, amikor a csodasebességgel felnőtt kisded kipattant a lakóhelyéről. De aztán már elvágyódott onnét, már nem kívánta látni, hallani a csattogó transzmissziókat, amik szerelmes mesterségét a való élettel összekötve, eleven mozgásba hozzák. Akkor már szeretett volna ott ülni ismét a szokott vendéglői sarokban, hogy gondolataiban zavartalanul fűzhesse tovább a dolgokat, vagy hogy közelebbről szemügyre vehesse az útközben, irodalmi pénzein beszerzett ódon könyveket, a gyerekeinek szánt fantasztikus játékszereket, az itt-ott megkívánt delikatesszeket. És meg volt az áldott ereje, ami ez édes szórakozásai közepette egyensúlyban tartotta a lelkét, elűzte az elszalasztott alkalmak mögül előcsúszó megbánásokat, amik mást bizonyára megcsíptek volna, mint a skorpió.
Az utolsó tizenöt esztendő teljesen más, új író-embereket hozott magával. Okos, finoman művelt, többnyire kissé hűvös lelkű, előrelátó emberek a fiatalabbak és ez jól, egészen rendben van így, és persze végtelenül természetes, hogy közülük oly kevés érez rokonságot a különös Cholnoky Viktorral. Itt aztán nem állhatom meg, hogy el ne panaszoljam: legrosszabbul jártunk mi, a mai középkorúak. Közvetlenül előttünk dűltek ki az álomlátó csodaemberek, a Tóth Bélák, Inczédy Lászlók, Cholnoky Viktorok, akik mintha a tulajdon egy-egy elbeszélésükből, költeményükből léptek volna ki és közvetlenül utánunk jöttek a gondos, hűvös fiatalok. Nagyon érzem árvaságomat, amióta Cholnoky Viktor elment. Amíg ő velem volt, az okos, megfontolt mondatok nem kevertek disszonanciát lelkemnek csendes, álmodozásra hívogató muzsikájába. És ma nőttön nő a szomorúságom, mint akkor, amikor látnom kellett, hogy első szerelmem emlékét nem tudom többé oly tündéri formában visszahívni, mint valaha. Ez a bú szaggathatja az ópiumszívó lelkét, akinek alvó-társai örökre elaludtak és aki aztán tüzes könnycseppjeit titkolgatva bátortalanul sompolyog az éberek felé, mert övék az élet. Azok pedig csodálkozva néznek rá és kérdezgetik: ki ez az idegen és honnét jön miközénk?
Cholnoky Viktor rendkívülien sokat tudott. És én ebben a pillanatban eggyel mégis többet tudok: tudom, hogy porladozó szívében nem ébredne harag, ha meghallhatná árulkodásomat: Cholnoky Viktor a rendkívüli soknál is rendkívülien többet tudott - félig. A tudásvágya, az valóban határtalan volt. De a türelme - semmi. Az unalmas kezdeteket fölényesen eltaszította magától, de amikor a különösségek határához ért, fékezhetetlen képzelete felpattant és a tudnivalót felöltöztette oly díszesen, hogy fájdalom volna azt újra pőrére-vetkőztetve látni. - Hanem hát - Cholnoky Viktorról lévén a szó - ez sem így van egészen és nincsen éppen ellenkezőleg sem. Vagyis sem úgy nincs, hogy ő valóban rendkívülien sokat tudott, sem úgy sincs, hogy ezt a rendkívülien sokat nagyobbrészt félig tudta. Hanem valahogy úgy volt, hogy a rengeteg anyagtömeg egyre halmozódván és előbb Cholnoky Viktor műhelyében feldolgoztatván, végül hatalmas tudáskonglomerátummá kövült, aminek nem sokat ártott az, hogy a kövei talán nem egyformák, hogy nincsenek pontosan összecsiszolva, mert rajta állva Cholnoky Viktor nyugodt derűvel nézhetett szét, mosolygásba rejtegetve a hangulata szerint komoly vagy fölényeskedően nem-komoly meggyőződést: ha nem úgy van, amint mondtam, akkor nincs jól. Úgy kellene lennie, mert úgy mélyebb és színesebb.
Ezért van, hogy az ő embereinek egyikén sem látszik meg soha, egyetlen pillanatra sem a horror incerti, a bizonytalanságtól való félelem. Mert Cholnoky Viktor abban is, amit csak tudni vél, amit elképzel, pontosan annyi erőt érez, mint a legprecízebb tudásban.
Az ő körülötte rajzó emlékezéseim tarka csoportjából most visszatér hozzám a látszólag elpocsékolt fiatalkori idő. Kezdettől fogva nyugtalanított a kérdés, vajon valóban semmi gyanánt foszlottak-e el azok az évek, de most már biztosan vélem tudni, hogy a semmittevés exteriőrje alkalomadtán éppen olyan hazug, mint a lázas tevékenységé és úgy kell lenni, hogy Cholnoky Viktor a sokáig és kitartóan nézett semmiben már akkor igen értékes, mert fejlődésképes, bár más számára akkor még láthatatlan tudnivalókat látott meg. Bizonyos mértékig fatalista vagyok, mint minden magyar, főként dunántúli úri vér és hiszem, hogy azoknak az éveknek találkozniok kellett Cholnoky Viktorral. Már az, hogy előbb volt-e a született művész, aki maga idézte a maga útjába az átsemmizett éveket, vagy az átsemmizett évek által a szokott, szürke országútról kitérített ember ért-e valami rejtett dűlőúton oda, ahová Cholnoky Viktor eljutott, az az égiek titka, bár a végtelenségben lehetnek contemporain dolgok, amiket csak mi választunk el mesterségesen készült idővel.
Amit még bizonyos gyanánt mondhatok Cholnoky Viktorról, az az ő csodálatosan következetlen, egészen bizonyosan mesterségesen készült, szinte erőszakos elfogultsága bizonyos emberek és dolgok iránt. Voltak, akiket minden elfogadható ok nélkül, szinte bibliai értelemben vett gyűlölettel gyűlölt, amíg másokat, ugyancsak ok nélkül, túlbecsült. De hiszen ez nem különálló valami, ez a szenvedélyes vitatkozó természetes függvénye.
Egészen egyéni és irodalmi megnyilatkozásaival látszólag nehezen összeegyeztethető lelki sajátsága azonban Cholnoky Viktornak az izzó, rajongó szeretetből a teljes, taplószerűen száraz közönybe minden átmenet nélkül való szuverén átlendülése. A gyerekeit, különösen a már meghalt kisebbiket oly rajongó szeretettel szerette, hogy a seb, amit Viktorka sírkeresztje döfött a szívén, soha többé be nem gyógyult. De mások, hozzá közel állók sorsa oly közönyös volt előtte, amilyen közönyös lehet a lenyugvó napnak, hogy melyik sírkeresztet aranyozza be a sugaraival.
6.
Említettem, hogy Cholnoky Viktornak nincs egyetlen munkája sem amelyben igazi önmagát teljesen átadná. Ha ő maga önmagát véli adni ebben vagy amabban, (főként a Beteg emberek ciklusban) vagy ha az olvasója véli őt feltalálni ugyanott, - mindketten tévednek. Mindaz Cholnoky Viktornak csak egy-egy művészien készült, de készült hangulata. Van azonban egy, - rendkívül finoman csiszolt - elbeszélése (Az Agórán), amelynek megírásakor az ihlete valahogy kicsalogatta őt abból a körből, amelyben állva minden külső dolgot pusztán az önmagával való vonatkozásban tudott látni (mint majdnem minden más munkájában). Ez a kis szórakozottsága aztán megtréfálta őt: rávette, hogy tudtán és akaratán kívül, - ezt is kétségtelenül tudom, - ez egyszer a valódi önmagáról beszéljen.
«- És megöregedett, maga sem tudta hogyan... Nem neki volt igaza a világ ellen, hanem a világnak volt igaza vele szemben. Látszólag igaza. De a legfelsőbb igazság, amely emberi kézzel még elérhető, azt mondja, hogy egyáltalán nincs is igazság. És minden tény kifordítva is ténnyé válik. Az az öreg ott, a Poikilé márványlépcsőjén, bizonyság erre. Átálmodta az egész életét. És amikor ébren volt, az álmok nyugalmas és biztos levegője vette körül, de amikor aludt, az élet minden izgalma keresztüljárta agyának serkenésre kész velejét. Ébren alvajáró volt és élhetetlen, álmában biztos, agresszív, türelmetlen és jövőbelátó. De mindez kifordított tényként is megmutatkozott benne».
Az elbeszélés többi része messzire ellendül. Hanem ez a különös öregember az igazi, a negyven esztendejével is már oly öreg, a valódi Cholnoky Viktor, úgy, ahogyan ő maga is tudta önmagát.
7.
Fájó szívvel gyűjtögetem itt-ott hanyagul odavetett ötleteit, a kusza széljegyzeteket, de csak romokat találok. Közlök itt közölük nehány olyant, amelyiknek az aktualitása nem szűnt meg, vagy amelyik nincs időhöz kötve. (A szöveget betűről-betűre idézem.) Már most meg kell azonban mondanom, hogy ezek nem azok a relikviák, amelyekről legelül szóltam. Azok javarészben félbemaradt cikk és novella-töredékek.
Tehát:
1. Széljegyzet Petőfi egyik leíró költeménye mellett.
Mi teszi Petőfit naggyá a többi között)? Az, hogy a természetről vett hasonlatai nem csak költőien gyönyörű képek, hanem fizikailag is tökéletes képletek. Ahogyan Sh. (bizonyára Shakespeare) megsejtette Newtont és Harveyt, úgy Petőfi korrekt a mai fizika nézőpontjából és a természetlátásban.
Ez a nyelvének az igazi muzsika-magyarázata is, mert hiszen a zene sem más, mint 2*2 = 4. A prózája numeráltságában is ez érzik.
2. Ambrus Zoltánról ezeket írja:
Íróembernek tulajdonképpen nem szabadna olvasni Ambrus Zoltánt. Úgy kellene kerülnie, mint a babonájához hű maórinak azt a helyet a mire tabu-t mondott a papja. Mert fantáziájának ezerféle beigazodó képessége, tárgyainak megválogatásában szinte korláttalan látóköre, előadásának csodálatos szeszélye és mégis szabatos komolysága, egészen egyéni világítása annyira lenyűgözik az olvasót, hogy aki közülük ír is és intelligensen ír, - feltétlenül a szuggesztív hatása alá kerül. Csodálatos: Jókai talán vágyottabb, hogy is mondjam: faltabb író, mint Ambrus, Mikszáth egyes kompozícióiban kétségtelenül nagyobb, de egyik sem olyan parancsoló. Petőfi óta... (Itt félbeszakadt a feljegyzés.)
3. Babits Mihály egyik verse mellett ezt találtam.
Quando cadran le foglie...
Stechetti.
A magyar trokheus hogy mily irtózatosan nehéz! - pedig csak egy előütemmel látszik különbözni a jambustól. Babits Mihály művészi kezelője ennek a rettenetesen nehéz és gyászos formának.
4. A Mark Twain-féle egyenlet.
Bocsássanak meg, hogy ezzel az elmélkedésemmel egy kicsit elkéstem. Nekrológnak volt ugyan szánva, de miután Schillernek, - vagy Bürgernek? - egyáltalán nincs igaza és a hallottak nem lovagolnak gyorsan, hanem ellenkezően, nagyon lassú és a megmosolygásig megfontolt férfiakká válnak, tehát Mark Twain, a cayote gyors futásának nagy plasztikai erejű leírója sem fut most már el, ha a sejtelmem nem csal, az elkésett nekrológ elül sem.
Azér késett el a nekrológ, mert számításokon alapul, az egyenletek megfejtése és szigorú rendben való összeállítása pedig tudvalevően bizonyos koron túl már bizonyos hosszabb időt vesz igénybe.
Mark Twain naponként 40 szivart szítt el és 75 esztendős korában halt meg nikotinmérgezésben. - Kereshető a következő x:
ha Mark Twain naponként csak 30 szivart szí el, akkor hosszabb életű lesz-e, vagy pedig rövidebb? Vajon hogyan is áll ez egyenlet?
M. T.: 75 = 365:40.
És ha egy szivart sem szí, akkor talán egyáltalán meg sem halt volna.
5. Végül ideiktatok egy különös feljegyzést, ami e szörnyű időkben igazán véresen aktuális.
Klió is menstruál, az ő hónapszámai is visszatérnek, néha véresebben, néha vértelenebbül, de a történelem mindig visszajut... (A feljegyzés félbeszakad.)
8.
Ezerkilencszáztizenkettőben megtébolyodott az idő. Egész tavasszal ömlött az eső és vad orkánok táncoltak keresztül a városon.
Az új Cholnoky Viktor egyre hidegebb, zárkózottabb lett; akkoriban ritkábban találkoztunk. Hanem egy alkalommal valami ősrégi koponyát kaptam egyik ismerősömtől, azt elvittem neki ajándékba, mert tudtam, hogy szereti a rendkívüliségeket. Valóban: kíváncsian forgatta, nézegette óriási nagyítóján keresztül, majd hirtelen felderült az arca. (Ez a koponya adta meg neki az ötletet a Kökküregén kán fogai című Trivulzió-novellához.) - Ez a nap aztán ismét olyan volt, mint a régiek és elváláskor abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi vasárnapon ismét meglátogatom. Amikor kikísért a folyosóra azt mondta:
- Tehát okvetlenül várlak. Akkor majd én is adok neked valamit, már úgyis régebben neked szántam. Neked akartam hagyni, ha meghalok. De majd inkább odaadom akkor. Tudom, hogy jó hasznát veszed!
Azonban mégis úgy esett, hogy azon a megbeszélt vasárnapon nem mehettem el hozzá. És később sem tudhattam meg, hogy mit akart adni, mert amikor végül mégis eljutottam hozzá, ő az ágyán feküdt holthalványan, összezúzva és remegő ajakkal, suttogva hívogatta a kis Viktorkát.
Az új ember elvesztette a csatát, az új embernek vége volt. Azon az éjszakán lopózott be hozzá bizonyára a régi ember és orozva megmérgezte.
Az eső akkor is szakadt odakint; amire hazaértem, az arcom is csuromvíz volt.
A beteg kórházba került. De egy napon jó hír érkezett: a kitűnő K. professzor azt mondta, hogy a baj rövidesen el fog múlni.
Ennek a napnak az éjszakája csodaszép volt. Egészen a hajnali szürkületig olvastam az ő második kötetét, Az alerion madár vérét, ami akkoriban jelent meg. Ahogy aztán kiléptem az utcára, már szürkült, nekem még csak szürkült, mert óhajtottam már a napfényt. Messze, lenn a rakpartokon megszólaltak a kakasok és az éles hangjuktól holtra sebzett éjjeli csendesség halk vergődéséből kibontakozva, dobolni kezdett fülemben a melámed szomorúvá züllött apjának sajgó éneke:
Szól a kakas már,
Majd megvirrad már,
Jibbone ha mikdos ir Cijon temállé...
Visszajössz te már
Te kakas madár!...
A Kálvin-tér dunai szögletei még éjsötétek voltak, de a múzeumkert fái már megsuhantak, felettük már megkezdődött a színek mennyei játéka. - A Duna völgyén most táncol alá a nyárhajnali szellő, régi ismerősöm, akivel jó lenne találkozni.
A belváros régi utcáin keresztül nekiindultam a Dunának, egyre sürgősebben lépegetve, mert mögöttem az imbolygó ködökből az alatt már összeverődött a muzsikus-banda, ami ily nyári hajnalokon utánaszegődik a reményeket-ringatónak és vidáman pengette, hogy nincsen baj, ami van, majd elmúlik. - Amikor az utolsó szűk utca végin feltárult előttem a Duna nyugalmas síksága, odaát a budai parton a lámpaoltogató éppen akkor lépkedett végig nagyszerű botjával, az eloltott lámpások csörrenése tisztán odahallatszott hozzám. - Az utolsó lámpás is kialudt és akkor a Gellért-hegyről elkezdett aláhömpölyögni az ibolyakék páragomolyag, az utolsó, ami még a hajnalé, mert közvetlenül annak nyomában már jön, akit várok, a Nap. A muzsikusaim akkor már a levegőbe enyésztek, de a szerszámjaik pengése ottmaradt velem és magába olvasztva a gondolataimat, odahimbálózott velük a beteg Cholnoky Viktor ágyához, onnét meg vissza hozzám és bizonyára ez a sajátságos kapcsolat tette, hogy a hegyről aláhullámzó kékségben Olivér lovagnak, ez utolsó, leggőgösebb Rátoldnak kihulló vérét kellett felismernem. Kihulló vérét, amivel rettentő hún-kutyáit itatta, hogy el ne hagyják. A drága, kék nemes magyar vért, ami, jaj, mily szürkévé és hitvánnyá fakul, ha megjön a szuverén valóság, ha megjön a ma, a Nap! Szétfeccsenik a kék vér, büszke Rátold, ha beledöfi lángoló küllőit a fényes ma és majd előpattannak belőle az élek, a szegletek, amiket most még úgy eltakargat, úgy elsimít, hogy folyékony, kék bársonyban imbolygok itt a kedves Duna mentén.
A budai hegyek ormán ekkor ömlött szét a híg arany; itt volt, akit vártam: a Nap. Hirtelen azonban ekkor csüggedés fogott körül orozva, anélkül, hogy sejthettem volna: honnét jön és miért bánt. Vakító fényben égett, izzott a világ és a mind erősebb fényességben mind erősebben tudtam, hogy az elröppent szép kék bizonytalanságot siratom és hogy az ő veszte miatt gyűlölöm már félve, amit szerettem, a fényes bizonyosságot. Különös és sajnálatosan gyámoltalan voltam ott, éreztem, úgy magamra hagyva habozásomban. Hanem mindjárt azután ráemlékeztem, hogy ez az érzés valamikor már volt az enyém, régen, talán amikor még a földön csúsztam, vagy annál is régebben, amikor még meg sem születtem. De volt már az enyém, csak utóbb elvesztettem, utóbb talán, amikor a tömegbe bonyolódtam, valaki ellopta tőlem. De volt már az enyém. Féltem már valaha a szigorú, egy-alakú, fényes bizonyosságtól. Sirattam már valaha az ezeralakú, lágy bizonytalanságot, ami az előbb a büszke Rátold nemes, kék vére gyanánt folydogált körül.
De elvesztettem. És most valakitől újat kaptam helyette. Újat, szebbet, hatalmasabbat.
Akkor lassan felsétáltam a körútra és felnéztem az ő lakására. Az ablakok még le voltak függönyözve; unalmasan, egyformán, szürkén. - Itt még nem tudnak semmit. Azután kimentem az Üllői-útra és felnéztem a kórház világos ablakaira: itt már tudnak mindent. Akkor a Cholnoky Viktortól örökbe kapott tudományommal elmentem messzire, olyan helyekre, ahová sem az igen, sem a nem nem jöhetett többé utánam.
[*] Néhusztán meséiből: Kánikula.
[**] Szent Cziprián tükre. (Az alerion madár vére.)
[***] Le Cimeterre címen franciára is lefordítva.