Chmell Arisztid

Chmell Arisztid szerző: Kosztolányi Dezső

Ha meghalunk, egyszerre mindent elfelejtünk, amit tudtunk és láttunk. Bizony, barátaim. Ma reggel hirtelenül ez jutott eszembe. Sok mindent kellene még elmesélnünk egymásnak.

Nézzétek, itt van például Chmell János esete. Emlékeztek még rá?

Nem emlékeztek. Nevét talán még tudjátok, de őt magát már régen elfeledtétek, hálátlanok, pedig hajdan - húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt - sokat mulattunk rajta.

Egy sötét, csikorgó téli délutánon együtt mentünk el mi, ifjú mordályégetők, annak a tisztes, hagyományokban gazdag irodalmi társaságnak az ülésére, ahol székfoglalóját tartotta. Istenigazában ki akartuk magunkat röhögni.

Ismeritek ezeket a fölolvasóüléseket. A terem komor, fönn gázlángok lobognak, az asztalon két gyertya ég, mint a siralomházban, vagy egy szegényes ravatal mellett. Igen, én ilyenkor mindig a halálra gondolok, a gyászszertartásra. A fölolvasó kántáló hangja, akár a halottasének. Csak arra várok, hogy a koporsófödelet, mely valahol a falhoz támasztva áll, megragadják a gyászhuszárok. Az asztalt zöld posztó borítja. Vizespoharak a sárgás bádogtálcán s a palackban víz, igazi víz. Üdvözlöm a vizet, mely legalább valódi, harmatcsöpp nekem a sivatag aszályában. Üdülés lankadt lelkemnek, mikor a fölolvasó egy kortyot iszik, megnedvesíteni hervadt ajkát s azt kívánom, vajha minden mondata után innék, legalább ő. Milyen szép künn az élet, a nők és a bűnök, a patikában a méregszekrény, a sok hirtelen halál, az a sok rendetlenség, mely lépten-nyomon elénk bukkan, mikor nem is keressük s ezek keresve se találnak semmit, kopaszon és vénen, a májbajukkal, meszes ereikkel meg egyéb gyógyíthatatlan nyavalyájukkal a szépségről elmélkednek s papirosukat csörgetve tintás szókat silabizálnak: "üdvöm... fennkölt... mindazonáltal..."

Mi kaján szerénységgel a leghátsó padban húzódtunk meg. Sokáig kellett rá várakoznunk. Előtte több fölolvasó szerepelt. Csak azután következett maga Chmell János.

Ásatag, topa emberke volt, alacsony termetű és fürge, hátrafésült, deresedő hajjal, tüskés szakállal. Kissé pisze orrán csiptetőt viselt. Térdeit hosszú ünnepélyes ferencjózsef verte. Amint megjelent a dobogón, egyesek hanyatthomlok menekültek.

Ezek nem tudták, hogy ő nekünk a kaviár. Rossz írónak lenni könnyű. De olyan rossz írónak lenni, mint ő volt, az már valami. Az annyi, mint elsőnek lenni sok-sok millió ember közül.

Pimaszul rábámultunk. Ott ült a két gyertya között, amely halottas fényt szitált egészségtelen arcára s duplára hajtott csiptetőjét kézirata fölé tartva pöszén hadarta végtelenbe nyúló mondatait, olvasott-olvasott, valami hosszút és unalmasat.

Vagy egy félóráig egyik ámulatból a másikba estünk. Csodálkoztunk azon, mennyire ismeri már az unalom művészetét s tévedésből se mond olyat, ami kissé meglepő, vagy szokatlan. De ezt is eluntuk. Végre az unalmat is meg lehet unni. Sok volt a kaviárból. Abból se lehet megenni egy hordóval. Botrányosan kezdtünk viselkedni. Közbeszóltunk, helyeseltünk és olykor minden ok nélkül tapsoltunk is. A kínos jelenetnek a társaság egyenruhás szolgája vetett véget, aki odajött hozzánk s csöndesen eltávolított bennünket.

Akkor a fölolvasó majdnem egyedül maradt a társaság nehány elnöklő tagjával meg a régi költők márványszobraival, akik szintén nem szökhettek meg. Nyilván zavartalanul fejezhette be fölolvasását.

Amint tudjátok, barátaim, az ő neve évtizedekkel ezelőtt tűnt föl egy pályázaton. Ez a társaság százaranyas díjat tűzött ki "ötfelvonásos tragédiára, mely tárgyát a magyar történelemből meríti". Chmell János, akinek ekkor már több történelmi tragédiája hevert készen íróasztala fiókjában, kivett egyet, a "Nápolyi Endré"-t és beküldte. A pályázat föltételei között szerepelt egy pont, mely szerint a "verses művek előnyben részesülnek" a prózaiakkal szemben, bizonyára azért, mert verset, mértékre szedett sorokat sokkal nehezebb írni, mint gyalog prózát, melyet elvégre mindenki beszél. Hogy ennek a körülménynek köszönhette-e a szerencséjét, vagy másnak, nem tudom, de bizonyos, hogy Chmell János a száz aranyat s a vele együttjáró költői dicsőséget megnyerte.

Pályája ekkor delelt. Megkoszorúzott munkáját előadták egy díszelőadás keretében. Nem aratott sikert. Darabjában pedig volt minden, ami kellett, tragikum és bonyodalom, szerelem és célkitűzés, történelmi hűség és eszményítés is, lovagok, apródok, udvarhölgyek, egy gonosz ármánykodó, ki tőrt fen a nemesre s egy udvari bolond, ki keserű igazságot mond a királynak, akár Shakespearenál, a brit szellemóriásnál. Mégse tetszett. A kritika fanyalogva fogadta, a nézők vállukat vonták, úgy érezték, hogy egyáltalán nem érdekli őket. Csak nehány barátja és ismerőse verte össze a tenyerét, mire Chmell János meg is jelent a függöny előtt és egy babérkoszorút vett át. Ekkoriban választották a társaság tagjai közé s ekkoriban tartotta meg székfoglalóját.

Ami utána történt, az nem igen ismeretes. Küzdelmes évek következtek rá. Képzett ember volt, tanár - egy gimnáziumban a magyart és történelmet tanította - s a legmagasabb kitüntetés birtokában sem bizakodott el. Azon iparkodott, hogy tökéletesítse magát s tehetségét lehetőleg kibányássza. Tisztában volt azzal, hogy aki írói pályára lép, annak sokat kell dolgoznia és szenvednie. Egyelőre az elmult idők remekíróit tanulmányozta, a klasszikusokat és ő is klasszikus akart lenni. Öt év alatt hét drámát fejezett be: a Szent Istvánt, Aba Sámuelt, Rákóczit, Bocskayt, Thökölyt, Zrínyi Ilonát és Görgeyt. Általában csak a nagy tárgyakhoz nyúlt. A kisebbeket megvetette. Meg volt győződve, hogy ami a valóságban nagy, az az írásban is az. A virágot költőinek tartotta, a káposztát prózainak. Úgy hitte, hogy aki a viharról ír, az férfias író, viszont aki a szellőről ír, az okvetlenül nőies író. Ő az előbbit választotta.

De újabb munkáival nem volt szerencséje. Még bemutatták ugyan egy régibb darabját, az "Arisztid gróf"-ot, de ezt oly részvétlenség fogadta, hogy a második előadás után sürgősen le kellett venni a műsorról s ezzel végképp el volt temetve. Chmell János sehogyse haladt előre. Egyet zökkent, belekoppant valamibe, megállott. Drámáit immár hiába nyujtotta be ahhoz a társasághoz, mely hajdan kitüntette, nem nyert többé. Úgy tetszett, hogy üldözi a sors, nem értik meg kortársai. Majd azt képzelte, hogy "hanyatlik". Már-már boldogan gondolt vissza a "Nápolyi Endre" bemutatójára, mely szemében a dicsőség kezdett lenni, szívesen idézte vissza a pillanatot, mikor a szinpadi lámpák fényében ragyogott. "Hejh, ha még egy olyant énekelni tudnék" - sóhajtott Arany Jánossal.

Erre lefelé kezdett licitálni. Szerényebb helyeken kopogtatott, kiszimatolt minden pályázatot, melyet egy közművelődési kör, vagy asztaltársaság hirdetett, oda küldözgette be drámáit, idegen kézírással, nevét tartalmazó jeligés levélkével, de itt csak második díjat nyert, máskor meg művét pusztán "dícséretre tartották érdemesnek". Minthogy darabjai évekig porosodtak a budapesti szinházak irodáiban s az igazgatók egymás után adták vissza többé-kevésbé udvarias szavak kíséretében, a vidékre vetette szemét. Egyízben sikerült megállapodnia egy öreg, vidéki szinigazgatóval, hogy a "Nápolyi Endré"-t előadatja, azzal a föltétellel, hogy a szerző a kiállítási költségekre való tekintettel lemond a tiszteletdíjról. A bemutatóra, melyet iskolai szünnapra tűzetett ki, leutazott s a kivezényelt diákokkal meg egy tájékozatlan közönséggel ünnepeltette magát, mint "fővárosi író"-t. Csakhogy később ilyen alkalom sem akadt. Chmell János erre kissé alkalmazkodni akart a "kor szelleméhez". Nagyszabású "modern" regényt írt a gyermekelhajtás ellen, rámutatva arra, hogy ez hazánk veszedelme, majd egy másik regényt, melynek hőse egy óriási lángész, festő, de egyben reformátor, forradalmár és politikus is, aki részint képeivel, részint tüzes beszédjeivel Magyarországot a szó szoros értelmében megváltja. Saját költségén kiadott két ballada-kötetet. Évek multán talált magának egy bukófélben levő napilapot is, mely állandó zavarokkal küszködött és nem fizetett munkatársainak. Itt naponta kifejthette nézeteit a női szívről, a szerelemről és a világegyetemről.

Azt, hogy teljesen névtelen volt, nem merném állítani. Tagadhatatlan, rosszcsengésű neve volt, de neve azért csengett és forgalomba is jött, mint a hamisított pénzdarab, melyet senkise fogad el fizetési eszközül: mindenki ismerte és eleve visszautasította. Az irodalmi piacon első helyen jegyezték a non-valeur-ök rovatában. Mikor emlegették, az augurok összemosolyogtak, írótársainak ajkán egy biggyedt, szánakozó fintor jelent meg. Később az írók rájöttek, hogy szükség van rá. Hivatást teljesített. Valamint mindnyájan ösztönösen szeretjük a lángelmét, mert diadalmas, mindent legyőző tehetsége kitágítja előttünk az emberi lehetőségek határait s elhiteti velünk, hogy előttünk is nyitva a pálya, melyet befutott - végre mi is embertársai vagyunk - titokban Chmell Jánost is megszerették, mert a tollforgatók a csüggedés és önbírálat pillanataiban boldogan tekintettek erre a mélypontra, önmagukat vigasztalták azzal, hogy nála mindannyian különbek. Így alakult ki olvasóközönsége főkép az írók táborából. Már olvasták is. Egy hírneves drámaíró kívülről tudta a "Nápolyi Endre" néhány szebb jelenetét s baráti társaságban el-elszavalta. Mások előfizettek a lapra, melynek munkatársa volt. Lesték a cikkeit. Egy-egy megállapítását, mely az önkéntelen humor fényében csillogott, megceruzázták és körbeadták. Akadtak már Chmell-szakértők is, akik chmellizmusról beszéltek. Nevét egyre gyakrabban lehetett látni a humoros karcolatokban. Chmell János fogalommá vált. Ő volt a rossz író, a lehető legrosszabb író, itthon és talán külföldön is, aki állandóan íróasztalánál kuksol, meddő igyekvéssel, éjjel-nappal régi magyar királyokkal társalog, csilingelő versikéket faricskál, hősiesen nekilendül, de nyomban orra is bukik, zörgő babérkoszorú lóg a nyakában egy fakó nemzetiszínű szalaggal és kis disznószemével búsan szemléli a "Nápolyi Endre" berámázott színlapját. Az élclapok is szerepeltették. Ha valamelyik ócska humorista a napi tréfájához csattanót keresett és nem talált, elég volt odacsapni a végére Chmell János nevét, hogy a hatás teljes legyen. Ez az egytagú név úgy pukkant, mint a békarakéta. Egyéb ötlet híján gyakran folyamodtak hozzá a kabarék conférencierje is. Puszta említésére zsizsegni kezdett a nézőtér, viszkedtek a tüdők, fölfakadt a nevetés. Az emberek már képzelődtek felőle. Azok, akik sohasem olvastak tőle semmit és közönyösen haladtak el az irodalom jó és rossz termékei mellett, mulattak azon, hogy Chmell János létezik, ténykedik és ír, jótékony fölény dagasztotta májukat, hogy valahol van egy szellem, aki mindenkinél laposabb, alantasabb. Ez már a dicsőség volt. Mert mi más a dicsőség, barátaim, mint valami, ami szájról szájra száll, szervesen, önmagától növekszik, gyakran anélkül, hogy táplálnánk s elborít egy alakot fényes ködével, úgyhogy később sokszor már az alakot se látjuk, csak azt a legendát, mely csodálatosan és rejtélyesen hajtott ki belőle?

Dicsőségét meg is érdemelte. Nem csüggedett, ernyedetlen kitartással dolgozott. Tüneményes könnyűséggel írt. Ami eszébe jutott, azt tüstént leírta és amit leírt, az tüstént megnyerte tetszését. Neki semmi se volt teleírni ötszáz, vagy ezer oldalt. Egy írnok, akinek ezt kellett volna másolnia, bizonyára írógörcsöt kap, de ő, aki ki is gondolta, nem fáradt bele. Vakációban ingujjra vetkőzve vágott neki valamelyik hatalmas munkájának. Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Bevonult az udvarra néző dolgozószobájába, az előadás kezdetéig dolgozott, aztán alig várta a pillanatot, hogy hazajövet újra átadhassa magát a tinta és papír mámorának.

Ezt az élvezetét tetézte egy másikkal is. Szenvedélyesen dohányzott, egyik szivarról a másikra gyujtott, rágta, ette a szivarokat. Nyála barna volt, ujja és körme sárga. Amihez hozzáért, azon a bagólé sárgás-barna foltokat hagyott, a kéziratpapírjain is, mintha csokoládéval öntötte le volna őket.

Harcosok vonultak előtte, sisakban, páncéllal, kelevézzel, pihegő hírnökök, akik jelentettek valamit és azzal el is tüntek, püspökök, zászlósurak, akik közül tetszése szerint bárkit megölhetett. Egy tollvonással harmincezer embert kaszaboltatott le. Tömegeket idézett s ha szükségesnek mutatkozott, föl is lázította zárójelbe tett utasításával, melyet többnyire így fogalmazott: "a tömeg lázong".

Már ötvenharmadik évét tiporta, mikor belefogott egy új drámájába Albert királyról, aki tudvalevőleg Neszmélyben halt meg, dinnyeevés következtében. Egy decemberi hajnalon, valamivel karácsony előtt, szivarfüsttel pácolt odujában ezen dolgozott. Családja még aludt. Varázsos csönd zsongott fölötte. Szaporán percegett a tolla, képek cikáztak el, jambusok zendültek káprázó fülében. Szinte készen vetette papírra azt a hosszú monológot, melyben a tragikus sorsú király kezében egy dinnyével a mulandóságról elmélkedik s elbúcsúzik az élettől. Rendkívül megvolt vele elégedve. Többször egymás után elolvasta. Előbb halkan, aztán szokása szerint hangosan, le-föl járkálva szobájában. Hétkor a cseléd behozta reggelijét. Chmell János megitta a kávét, egy fél kiflit elfogyasztott hozzá, de nyomban utána hirtelen rosszullét fogta el, gyomra fölémelyedett. Félretolta a bádog hamutartót, melyben undorítóan bűzölögtek a nyálas, hideg szivarcsutkák. Egy pohár vizet hajtott le. De ekkor az émelygés oly hevessé vált, hogy kiszaladt az árnyékszékre és hányt.

Amikor visszatámolygott szobájába s a derengő, reggeli fényben megpillantotta magát a tükörben, arca oly halálsápadt volt, hogy megrémült. Leroskadt egy karosszékbe, az íróasztala mellé. Orráról levette csiptetőjét, maga elé tekintett, a rövidlátóknak puha, gyermeteg szemével, melyben - úgy rémlik - az egész világ fájdalma és gyámoltalansága ott van, mikor nem takarja el a megszokott lencse. Rosszulléte ismétlődött. Ekkor fölkeltette feleségét. Ez egy ösztövér, magas asszony volt, aki rendszerint csak háromnegyed nyolckor ébredt, mikor férje iskolába ment. Az asszony szidta a vizes, pesti tejet, a sváb kofákat meg azt a sok fene szivart és nikotinmérgezéstől tartott. Urát levetkőztette, ágyba fektette, gyomrára hideg borogatást tett. Elhivatta háziorvosukat. Az nyomkodta Chmell János gyomrát s némi érzékenységet észlelt a baloldalon. Mindenesetre gondolkozóba ejtette agyagszínű arca, valamint az, hogy az utóbbi időben soványodott és - amint felesége mondta - kabátja, mellénye lötyög rajta. Azt tanácsolta, hogy a klinikán rendszeres gyomorvizsgálatot végeztessenek.

Ezt ő halogatta. De hogy nem maradtak el a rosszullétek s egyízben a hányás is jelentkezett, a karácsonyi szünidőben elment a klinikára. Ott kikérdezték és azzal bocsátották el, hogy két napig nem szabad se húst, se parajt ennie s harmadnap éhgyomorral jelentkezzék. Chmell János ezeken a napokon szertartásosan és lelkiismeretesen készülődött. Minekelőtte elindult, arról se feledkezett meg, hogy székletét a tudományos vizsgálat céljaira egy porcelántégelybe tétesse, azt lekötötte a befőttekhez használatos, vízhatlan hártyapapírral, melyre sajátkezűleg írta teljes nevét, mint irodalmi munkái alá. Ólmosesőben érkezett az Üllői-útra. Túlesvén a próbareggeli s a bizmutkása gyötrelmén, egy tanársegéd a Röntgen-terembe vezette, átvilágította, lefényképezte mellkasát és gyomrát s ő egy pillanatra láthatta bordáit.

Orvosai úgy vélték, hogy leghelyesebb, ha befekszik az osztályra. Ők róla tárgyalván rendszerint csak két betűt mondtak, mintha fogukat szíva fölöttébb csodálkoznának. Ezt a két betűt: c c. Kétségtelenül megállapították a carcinomát. Feleségével közölték, hogy egy kis műtétet kellene rajta végrehajtani, mégpedig sürgősen. A beteget átszállították a sebészetre. Itt a sebésztanár föltárta a gyomrot, de csak éppen kinyitotta, aztán mintha puszta kíváncsiságból tekintett volna beléje, vásott gyermek módjára, aki mindenbe belekukkant, megnézni, hogy mi is van ott, nyomban összevarrta. A rákos daganat annyira elharapózott, áttevődött egyéb szervekre is, hogy megkísérelni sem volt érdemes az operációt.

Miután sebe begyógyult, a beteg valamivel jobban lett. Még magához kérette az "Albert király" kéziratait is. Tűrhetetlen fájdalmait morfium-oltásokkal csillapították s a méreg részegségében arról ábrándozott, hogy majd kórágyán fejezi be. De ereje napról-napra hanyatlott. Kezét már nem volt képes fölemelni. Nem tudott sem enni, sem inni. Hangja megvékonyodott, mint egy kisgyereké. Az orvosok azt hitték, hogy még pár hónapig is elélhet. Egy este azonban, február elsején, fél hétkor váratlanul meghalt.

Halálhíréről először az ujságok értesültek, a kőnyomatosból, mely egy kurta napihírt közölt pályafutásáról, életrajzi adatokkal tarkítva. Ezt az ujságírók viszolygó ámulattal és részvéttel ollózták le, mutogatták egymásnak, bevitték a szerkesztőkhöz, mint a csodabogarakat szokás. Tünődve néztek maguk elé. Nem lehetett tagadni az esemény jelentőségét. Egy trón maradt üresen, melyen évtizedekig ült a legrosszabb magyar író s most ez üresen marad, interregnum következik, mindaddig, míg a közvélemény méltó utódot nem talál, aki mindenkinek egybehangzó ítélete alapján elfoglalhatja helyét. A rovatvezető leragasztotta a hírt és jelezte: "kisborghis compresse".

Reggel az olvasók hasonló érzéssel olvasták ezt, hitetlenül, a fejüket csóválva. Chmell Jánost, aki visszavonultan élt és nem járt társaságba, legtöbbjük sohasem látta, csak képzeletével építette föl alakját, tarka-barka, bohó élcekből. Most egy pillanatra arra gondoltak, hogy ez a közéleti figura, akin annyit derültek, valóban volt, ember volt, élt, mint ők és meghalt, mint akármilyen más ember.

A koporsónál egy tizenhárom éves fiú is ott állt, könnyekben fuldokolva, zsebkendőjét áthevült arcára nyomkodva, az elhunyt egyetlen fia, Chmell Arisztid.

Arisztid akkor született, mikor apja nagy reménység közepette "Arisztid gróf" című tragédiáját írta. Innen kapta a nevét. A darab megbukott, de fia megmaradt. Chmell János örült, hogy legalább a mindennapi életben hallhatta kedvenc hősének a nevét, a fia pedig viselte ezt, mint valami korszerűtlen, társadalmi osztályához nem illő, szomorú papiros-éket.

A zord kamasznak az orra megdagadt a sírástól, szeme lázasan égett. Őt annak idején nem értesítették a betegség halálos voltáról, részleteibe sem avatták be. Éppen Phaedrus meséjét fordította a hollóról és a rókáról, hogy a szótárak és a latin igék között rácsapott a halálhír s gyorsan kiragadta az iskolapadból és pajtásai közül. Fájdalmát csak most élte ki. Nézegette a halál barbár pompáját, a virágos ravatalt, apja ismert barátait, kik a gyertyafényben merőben másoknak rémlettek s édesanyját, ki gyászruháját, az egész arcát, alakját eltakaró fátyolát olyan hirtelen öltötte föl, mint egy szinésznő, egyik jelenetről a másikra.

A temetésre a fiú vadonatúj fekete kalapot kapott, széles gyászszalaggal, fekete pamutkesztyűt, melynek ujjait idegesen huzogatta, míg a szertartás folyt. A halottasházban, a virágoktól fülledt levegőben szemlélte apja viaszsárga, haláltusától eltorzult arcát. Főképp az ijesztette meg, hogy nem volt rajta a szokott csiptető, melynek mély nyoma még mindig ott látszott orra nyergén. A halált másnak képzelte: sokkal rémesebbnek, sokkal tragikusabbnak és fönségesebbnek. Épp az egyszerűsége lepte meg, az érzékelhető volta, a csöndje, az a járás-kelés, mely körötte folyik, azok az emberek, kik közvetlen közelében a maguk dolgára gondolnak, hasznos-józan intézkedéseket téve, az például, hogy fejetlen kétségbeesésben is kifizetnek egy számlát, vagy borravalót adnak a koszorút vivő szolgáknak.

A sírnál két szónok beszélt. Egy öreg, kiérdemült író képviselte azt a tisztes, hagyományokat őrző társaságot, mely egykor megkoszorúzta Chmell János drámáját. Ez láthatólag félvállról vette föladatát, csak éppen letudta. Pár udvarias szóval megemlékezett az elhúnyt kitartásáról, szorgalmáról, hangsúlyozta, hogy "mennyire szerette a szépet", majd tanári működését méltatta. A tantestület nevében az igazgató búcsúztatta Chmell Jánost. Ő viszont annál részletesebben terjeszkedett ki irodalmi pályafutására. Arisztid lesütött szemmel hallgatta a beszédeket s megkönnyült, mikor a pap századoktól megszentelt karingében az alázat és megbocsátás szavait rebegte.

Temetés után kocsival ment haza édesanyjával s együtt fogadták a részvétlátogatókat. Semmi kétség, ez már nem volt közéleti esemény, csak afféle magánügy, magángyász. Az özvegyet ez kicsit bántotta is. Estefelé becsöngetett hozzájuk Evelin, az öreg grófnő. Chmell János annak idején bejáratos volt a grófnő kastélyába, a többi íróval együtt olykor őt is meghívták irodalmi teára. A grófnő, aki magát a nemzeti irodalom védőangyalának tekintette és születésénél fogva fölötte állt az érdekcsatáknak meg a hírlapi hajszáknak, nem az eredményt dobta latra, hanem a szándékot, méltányló fejbólintással vette tudomásul, hogy az Istenben boldogult is író volt, akár az a csomó ember, ki betűvetéssel keresi kenyerét, ezért kötelességének tartotta, hogy fogatát megállítsa házuknál s nehány résztvevő szót intézzen az özvegyhez és az árvához. Rövid látogatása a polgári jelenlevők között ünnepi, zavart megindultságot keltett.

Arisztid már régen ismét iskolába járt, mikor gondolkozni kezdett arról, hogy voltakép mi is történt. Tétova, homályos gondolatok voltak ezek. Olyan kellemetlenek, hogy fintorognia kellett rájuk. Kimondhatatlan zűrzavar lakozott kamaszfejében. Látta, hogy eltünt valaki. Egy szebb hazába költözött, mondották, egy jobb hazába. Anyja pedig folyton arról beszélt, hogy milyen "áldott, jó ember volt". Ő ilyenkor fölkelt tankönyvei mellől, homlokát ráncolta és fölsóhajtott. De nem érzett semmit. Sok mindent érzett ahhoz, hogy valamit érezzen. Lakásuk nagyobb lett, szabadabban is mozgott, nem kellett immár lábújjhegyen járkálnia attól való félelmében, hogy zavarja apját a munkában. Képe napról napra homályosodott benne. Miután az élettel való kapcsolata megszakadt, semmi sem táplálta az emlékeket, melyek egy darabig pangottak, aztán föloszlásnak indultak, megrohadtak, mint a test vér híján. Pár hónap mulva azt se tudta, hogy milyen volt. Fotografiákra emlékezett, mindenekelőtt arra a nagyított arcképre, mely anyja ágya fölött függött, széles, fekete rámában. Ezt elevenítette meg képzeletével s azzal áltatta magát, hogy hajdan csakugyan ez az ember mozgott szobáikban. Az igazi elhalványodott. Mindössze nehány laza, elnagyolt mozzanat maradt belőle. Este a kabátja ott lóg egy széken, kifordított ujjal, mint egy madárijesztő, feje árnyékot vetett a falra, amint egy rövidzárlatkor a gyertyát emelte, savanyú izzadságszagot terjesztett egy hűvösvölgyi kirándulás alkalmával, dolgozószobájában pedig sétált, írt és szivarozott.

Talán mégis a szivarszag maradt meg belőle legtovább. Ez beivódott minden tárgyába. Ha Arisztid leheveredett a diványára, a takarón érezte az áporodott, szinte megfagyott párát, a rég elszívott szivarok kigőzölgését, mint valami vad, férfias lelket, mely néha undorral töltötte el, néha azonban oly kellemesen csiklandozta, hogy majd fölsikoltott. Egyik-másik ruháját átalakították számára. Nyakkendőit megkapta és hordta. És ezek a sajátos, egyre gyöngülő szagukkal szintén emlékeztették az elköltözöttre, aki sokáig úgyszólván csak így élt benne: egy sajgó, magyarázhatatlanul-rejtélyes szag-emlékben.

Vakáció előtt megjelent náluk Chmell János egyik kartársa, egy szürkeruhás, szürkehajú ember, szintén tanár. Ennek az özvegy átadta az íróasztal kulcsait, hogy az irodalmi hagyatékot rendezze. Napokig tett-vett a hű kollega a dolgozószobájában. Leltárt készített mindenről, amit talált. Számos teljesen befejezett drámára és regényre bukkant, melyről nem is tudtak. A kéziratokat iktatta, az utókorra gondolva piros-fehér-zöld spárgával kötötte össze s egy nagy dobozban helyezte el.

Ő adatta el a nyolcszáz kötetből álló könyvtárat is, melyet az elhunyt annyi szeretettel gyüjtött. Magával hozott egy könyvkereskedőt, ki az egészet megvásárolta, meglehetősen kis összegért, mert nehány történelmi munkán és editio princeps-en kívül semmit se tartott becsesnek. A könyvtárat elszállították. Ezzel a kartárs elvégezte kegyeletes hivatását. A kéziratos dobozt átnyujtotta Chmellnének, az elhunyt nehány kötetével együtt, melyet a könyvtárból megmentett, megkérve őt, hogy tegye félre Arisztidnek arra az időre, "mikor majd olvasni tudja".

Ősszel az asszony falura költözött, a nénjéhez s fiát egy vidéki gimnáziumba adta, a piaristákhoz. Arisztidben itt fölébredt eddig rejtve-buzgó vallásossága. Töredelmesen gyónt, ájtatosan áldozott. Különösen szerette a hajnali miséket, ádvent és karácsony között, mikor a pap ezüsttel szegett, fekete miseruhában állott az oltár elé, kitárt karokkal Szűz Máriához fohászkodott, kérve a meddő egeket, hogy harmatozzanak, küldjék el végre a boldogtalan emberiségnek a Megváltót. Ő térden állva hallgatta végig a misét, verte a mellét, mély bűntudattal, élvezte, hogy fájnak a térdei s minden, ami körülvette, a homályos templom, a köhögő diákok, a felügyelő, halovány noviciusok, valami különös jelképpé váltak szemében. Apja lelkiüdvéért mindennap három Miatyánkot és három Üdvözlégyet mondott el.

A papoknál lerakta az érettségit. Anyja, tekintve, hogy gyönyörűen rajzolt s a számtan iránt mindig hajlandóságot mutatott, a mérnöki pályára szánta s Németországba küldte, egyetemre. Utolsóelőtti tanulmányéve végén Arisztid elvesztette édesanyját. Amíg diplomáját meg nem szerezte, rokonai támogatták. Akkor hazajött, legénylakást vett ki s az öreg grófné pártfogása révén azonnal állást kapott egy gyárban.

Sudár, délceg fiatalember lett belőle. Lelkes kék szeme, nyulánk termete az anyjára emlékeztetett. Budapest, ahol csak gyermekéveit töltötte, úgyszólván idegen volt neki. Az első hónapokban nem is járt sehová. Dolgozott a gyárban, itt megfizették, megbecsülték. Később beiratkozott egy kaszinóba, fel-feltünt a társaságokban is. Szerették szerény, kedves modora miatt, mindgyakrabban hivogatták ide-oda. Csinosan öltözködött. Azok az úrifiúk pedig, akik éppily csinosan öltözködtek, barátjukul fogadták, esténként vívtak egy vívóteremben, utána együtt vacsoráztak.

Egy májusi éjszakán velük jött valami nagy estélyről. Frakkot viselt, fehér nyakkendőt, lakkcipőt. Barátjai, mielőtt lefeküdtek, egy kávéházba akartak menni, ahol ilyenkor korhelylevest kapni s bármennyire szabódott, hogy fáradt, becepelték magukkal.

A kávéházban tűrhetetlen fény, lárma, hőség fogadta. Hely se volt. Végre valamelyikük megpillantotta ismerőseit, nehány írót és ujságírót, aki a sarokban egy hosszú márványasztalnál üldögélt. Azonnal odatessékelték őket.

Arisztidet bemutatták nekik. Mihelyt kiejtették a nevét, az érdeklődés középpontjába került. Ezek a ványadt alakok, kik eddig füstfelhőikbe burkolóztak, fölemelték a fejüket, kíváncsian rátekintettek, összesúgtak, tanácskoztak, megint rátekintettek s akkor szájukon megjelent egy pimasz, rosszul leplezett, körbefutó gúnymosoly.

Mióta hazajött, nem először tapasztalta ezt. Bármennyire tapintatos volt az a kaszinótársaság, melyben eddig mozgott, nem egyszer megesett már, hogy valaki a neve hallatára elnémult, az jutott eszébe, vajjon Chmell Arisztid csakugyan fia-e annak a Chmell Jánosnak, de nem merte megkérdezni tőle, hanem bizonyos zavart csönd után félrevonta valamelyik barátját egy ablakmélyedésbe, ott hosszasan vallatta s azalatt mind a ketten furcsa, részvéttel teljes tekinteteket lövelltek feléje. Máskor hangosan vitatkoztak szindarabokról, könyvekről s beléptekor másra terelték a szót, alkalmasint finomságból. Arisztid tudta, hogy körülbelül olyan nevet kapott örökbe, mint valami hirhedt bűnöző fia, aki belügyminiszteri engedéllyel megváltoztathatja nevét. Apja nem halt meg egészen. Az a különös halhatatlanság, melyet munkásságával teremtett, követte őt lépésről lépésre.

De ilyen szemtelenül még sohasem alázták meg. Az egyik részeg fráter fölkelt, rámutatott, félhangosan magyarázott valamit a társainak, mire ezek hahotázni kezdtek. Többször megismétlődött ez a hahota. Viselkedésük oly kihívó volt, hogy azon tépelődött, mit tegyen. Beléjük köthetett volna, fölpofozhatta volna őket, sorra. De úgy döntött, hogy nem érti el a sértést. Az asztalra könyökölt. Tekintetével célbavette annak a részeg fráternek a homlokát, melyet huszonöt lépésről is biztosan eltalált volna. Málnaszörpöt rendelt. Lassan szürcsölte a szalmaszálon és hallgatta nyegle, öntelt megjegyzéseiket. A társalgás mindenütt a világon abból áll, hogy érdekeinket palástolva bizonyos érdeklődést szinlelünk, hogy ezen a réven tulajdon ügyeinkkel hozakodhassunk elő s azokat rákényszeríthessük másokra. Itt ez az alakoskodó szemérem is hiányzott. A sok "én" a maga erőszakos uralomvágyával és tébolyult durvaságával egymáshoz kocódott, amiből fülsiketítő macskazene támadt.

Egy ujságíró az arany-fogsorával sonkászsömlyét rágott s a szemben lévő tükörben tetszelegve figyelte arcizmainak működését. Arisztid figyelte az ujságírót, aki önmagát figyelte s hirtelen rémülten azt érezte, hogy ezt már látta valahol, régen s az, ami most történik, egyszer már megtörtént vele itten, szakasztott így. Körültekintett. Ezek az emberek, akiket sohase látott, a pincérek, a vendége is, a kávéház, az aranycirádás tükör, az előtte álló málnaszörpös pohár a szalmaszállal, mindenki és minden oly ismerős volt, hogy összeborzongott. A jelenet lassan, végzetes pontossággal ámolygott előre. Ha valaki kinyitotta a száját, ösmerős és megunt szavakat hallott. Egyszerre hozzáfordult a mellette ülő barátja s megkérdezte, hogy mi a baja. És ez volt a legrémesebb. Mert ezt a kérdést pontosan éppígy hallotta már akkor. Fáradtságára hivatkozott, fizetett és eltávozott.

Künn a körúton elmult a lidércnyomás. Szíve valami nehéz-nehéz szánalomtól facsarodott el. Az apját látta, az apja arcát, oly élesen, mint még soha. Azon a ködös, téli reggelen, mikor gyomorvizsgálatra ment a klinikára, elkisérte őt. Vigyázva lépdeltek az ólmosesőtől üveges aszfalton, apja megfogta az ő kezét, hogy el ne csússzék s noha bizonyára folyton a betegségére gondolt, olyan dolgokról beszélt, melyekről azt hihette, hogy érdekli. Az ápolónő már várta a beteget a próbareggelivel, híg, világos teát itatott vele, melyben zsemlyedarabok uszkáltak, a tanársegéd hosszú gumicsövet nyomott apja szájába, tuszkolta lefelé és vezényelt: "nyelni, nyelni" s közben szegénynek kivörösödött az arca, szeme kidülledt, nyakerei megdagadtak, mint akit fojtogatnak, a fejét rázta, két kezét összetéve jelekkel rimánkodott, hogy nem bírja tovább, hagyják abba. Nagynehezen kiszivattyúzták a teát meg a zsemlyét. Ezzel még nem volt vége. Egy tálban fehér, gipszszerű pépet raktak eléje, a bizmutkását, melyet cukorral hintettek, málnaszörppel ízesítettek, azt kellett kikanalaznia, lassan-lassan.

Arisztid lehajtott fővel ballagott haza. Most megállt, fejét fölszegte. Azon tünődött, miért képzeli ő még mindig, mint gyermekkorában, a hajnali miséken, hogy apja nem természetes halállal halt meg, hanem megölték, ártatlanul és minden ok nélkül meggyilkolták ismeretlen tettesek? Ez a gondolat annyira belegyökerezett agyába, hogy most se bírta onnan kitépni. Apja nyilván nagyon sokat szenvedett utolsó hónapjaiban. Azt, hogy mit szenvedett azelőtt, éveken át, még nem tisztázta. Emlékezett, hogy hétesztendős korában, mikor a "Nápolyi Endré"-t előadták, egyik osztálytársa kezébe nyomott egy élclapot. A címlap egy színpadot ábrázolt és egy nézőteret, ahol a nézők félrebillent fejjel aludtak. Eleinte ezeket az alvó arcokat figyelőnek vélte, csak később értette meg, miről van szó. Anyjától gyakran hallotta, hogy "szegénynek sok irigye van", "áskálódnak ellene", "nem volt szerencséje". Ő is ezt a magyarázatot fogadta el.

Különben az irodalom Arisztid lényétől meglehetősen távol állott. Diákkorában is csak ímmel-ámmal, pironkodva készítette el otthoni fogalmazványait, melyekben egy kirándulás élményét, vagy az ősz szépségeit kellett ecsetelni. Ízetlennek tartotta, hogy valaki a kirakatba tegye szenvedését s a seb köré, melyet az élettől kapott, egy másik, nagyobb sebet fessen, kárminnal. A dicsőséget se becsülte túl. Hiszen napról napra látta, hogy silány firkászok is kitünően érvényesülnek és sok pénzt, elismerést szereznek.

Már virradt. A járdán rikkancs-asszonyok óriási bölcsőkben tolták az ujságok kötegeit, mintegy dajkálva, csitítva a sajtó friss termékeit, ezeket a rakoncátlan csecsemőket, akik alig megszületve nyelvet öltögetnek, rikoltanak, kikiáltanak mindent. Gúnyos mosolyra vonta ajkait. Egyik osztálytársa jutott eszébe, egy regényíró fia, aki valaha nagy fajankó volt, azóta ujságíró, színházi kritikus és most élők, holtak fölött korlátlanul ítélkezik. Több ilyen író-kölyket ismert. Ezek a díszes csemeték, akik hatéves korukban kiábrándultan felelgettek az interjuvoló riportereknek, hétéves korukban autogrammot adtak egy autogramm-délelőttön, nyolcéves korukban pedig teljesen kiírták magukat, semmivel sem érték be, átvették apjuk modorosságát, utánozták szokásait, még nyakkendőkötését is s a dicsőség idétlen honvágyával tengődtek. Az egyik gyönge kabarészinész, a másik parkettáncos, a harmadik kisegítő egy hangversenyrendező mellett. Aztán Petőfi Zoltán. Petőfi Zoltán. Ha sorsát összevetette az övékével, elégedettséget érzett. Nem, őket igazán nem irígyelte.

Mire fölért lakásába, már verőfény ragyogott a perzsákon. Nem feküdt le. Kürtőkalapját egy székre dobta, odalépett íróasztalához, kinyitotta fiókját, melynek mélyén apja összes műveit őrizte s a hagyatékból kihalászta az "Arisztid gróf"-ot. Úgy, ahogy volt, frakkban, báli nyakkendőben olvasni kezdte, puszta kíváncsiságból.

Ez volt az első darab, amelyet látott. Egy téli este megmosdatták, megfésülték, legjobb ruhájába öltöztették s elvitték a bemutatóra, hogy mint a szerző fia végighallgassa egy páholyból. Pirosra gyulladt füllel feszengett anyja mellett. Édeskeveset értett az egészből. De az utolsó jelenet annyira megrázta, hogy hetekig rosszat álmodott tőle. Arisztid gróf, akit Elemér gróf, ez a züllött, sötétlekű démon tönkretett és kiforgatott vagyonából, morfiummal mérgezte meg magát. A gróf barna üvegcséből hörpintette ki a gyilkos nedüt, végigvágódott a diványon, nyögött, tépte a haját, szája tajtékot túrt, majd lebukott a földre, a súgólyukig gurult s ott irtózatos kínok között lehelte ki lelkét. Arisztid ezt sohase felejtette el. Valahányszor a halálról hallott, vagy olvasott, ez a kép tünt eléje s hiába látott azóta igazi halált is, ez volt számára a halál.

Most, hogy olvasta, vegyes érzések tusakodtak benne. Sok oly részletre bukkant, melyre nem is emlékezett. Az utolsó jelenet se hatott rá úgy, mint akkor. Másnap, egész vasárnap, folytatta az olvasást. A "Nápolyi Endre" első fölvonása, melyben a királyfi megismerkedik a vöröshajú és fehérbőrű Johannával, határozottan tetszett neki. Már-már arról képzelődött, hogy egy kis cikkecskét szentel boldogult atyja emlékének, vagy talán egy tanulmányt, egy harcias írást, melyben kimutatja, milyen igaztalanul ítélték meg s késő kárpótlásul melléje áll ő, a fia, az igazság lovagja. Csakhogy a többi felvonás némi csalódást hozott számára. Miért táncolnak a manók rózsakoszorúval fejükön, miért süt folyton a hold és szól a zene s a király és királyné nászágyán miért ül ott az udvari bolond és egy udvarhölgy, hárfával a kezében? Egyetmást bizony nem értett.

Ez tovább hajszolta őt előre. Fölvilágosítást akart, megoldást, igazságot, az igazságot. Üres óráiban feltúrta a kéziratkazalt, melyet belepett a por és böngészgette. Ezeket a lapokat aligha forgatta valaki ilyen izgalommal, az sem, aki megírta. Végére akart járni a dolognak. Munkája már nem is olvasáshoz hasonlított, inkább holmi rendőrhajszához, bűnügyi nyomozáshoz, melynek során a vádlottat vagy fölmentik, vagy elítélik. De később egyre jobban halmozódtak a súlyos, föllebbezhetetlen, terhelő adatok. A jelenetek megindultak, aztán ellaposodtak, vizenyőssé váltak s nem lehetett megérteni emberi ésszel, miért nem kurtította meg őket, miért ékelt beléjük tücsköt-bogarat? Arisztid igyekezett gondolatban kijavítani, folytatni. Viszont ha ezeket az odacsirizelt toldalékokat kihagyta, összeomlott az egész.

Hónapokig - késő nyárig - tartott, míg végigrágta magát mindenen, a harminchat királytragédián, a nyolc középfajú társadalmi drámán, két kiadott és hat ki nem adott versköteten, s az összes hirlapi cikkeken. Néha már azon a ponton volt, hogy odavágja az egészet, hogy csak úgy porzik. Egy-egy bárgyúság kihozta a sodrából. Ez már túlesett azon a mértéken, melyet az alkotóképesség hiánya magyaráz. Keze ökölbe szorult, nevetett dühében. Szemöldökét magasba vonva tünődött. Ennyire korlátolt lett volna, ennyire buta? Buta volt bizony, szegény, buta, mint a tök. Arisztid mások könyveit kereste elő, átfutott egy-két fejezetet, színházba is eljárt, hogy összehasonlítási alapot leljen. Az összehasonlítás leverő volt. Nem tudta eldönteni, hogy apja azért szenvedett-e annyit, mert írt, vagy azért írt annyit, mert szenvedett. Összetörve kelt föl. Teljesen igazat kellett adnia kortársainak, azoknak a fickóknak is, akik ott a kávéházban vihogtak. Rossz volt itt minden, nem is rossz, hanem középszerű, bődületes, röhögvényes, egeket verő.

Szeptemberben kivette szabadságát, elutazott Ischlbe, egy hónapra. Rá is fért a pihenés. Az utóbbi hónapokban kissé megviselődött. Arca elszürkült, mint azoké, akik a hamisított koszttól idült gyomormérgezést kapnak. Fejében még mindig a kusza jelenetek kavarognak lobogó királyokkal és véres pártütőkkel s ezeket, bármit is művelt, gépiesen továbbszőtte. Lábbadozóként járt a csöndes idilli fürdőhelyen, vállán egy esőköpennyel. Reggelenként hosszú, magányos sétákra indult. Ebéd után mingyárt leereszkedett a köd. Esett az eső. Körülötte a vendégek dominóztak, társasjátékot játszottak, egy bécsi lány zongorázott. A gyógyszalonba behallatszott a patakok és vízesések zúgása. Arisztid a hintaszéken ült és ásítozott.

Egy ilyen délutánon, minthogy semmit se tudott csinálni, fölment a szobájába, leült és az íróasztalon lévő szállodai levélpapirosra verseket kezdett firkálni, jambusos sorokat, gyorsan, nagyon gyorsan. Sétáin egy drámát tervezett ki magában Korvin Jánosról, Mátyás király boldogtalan fiáról, egy valódi végzettragédiát. Naponta dolgozott rajta valamit s a hónap végén, mikor elhagyta Ischlt, már el is készült.

Nem volt vele semmi terve. Odatette fiókjába, abba a mély fiókba, apja munkái mellé. Majd újba fogott. Az írást megszokta, második természetévé vált. Amint multak fölötte az évek, egyre-másra szaporodtak művei. Senkinek se szólt róluk. Csak egy kollegája lepte meg egyszer írás közben. Arisztid pirulva söpörte be a sok kéziratpapírt s másra terelte a szót.

Ez a kollegája mesélte nekem ezt, évekkel ezelőtt.

Mindössze ennyi Chmell Arisztid története. Nincs jogom befejezni, barátaim, mert az életben az ilyen történetek nem igen fejeződnek be.

Csak még valamit. Multkor egy társaságban találkoztam vele. Egy előkelő, hallgatagnak, szemérmesnek látszó férfi mutatkozott be, aki már negyven felé járt. Igazán egy grófhoz hasonlított. Halkan mondta meg a nevét. Teáscsészéjét térdére téve mulattatta a lányokat, később táncolt is velük. Úgy hallottam, hogy még nem nősült meg. Én egész este figyeltem őt messziről, kerestem az alkalmat, hogy beszédbe elegyedjem vele, de ő kitért előle, tapintatosan, szinte személytelenül. Voltakép a hangját se hallottam.

Amikor a többiek fölkerekedtek, mi is indultunk. A sötét lépcsőházban véletlenül melléje kerültem. Szótlanul ballagott lefelé. Künn a kapu előtt szertartásosan kezet csókolt a hölgyeknek, megszorította a kezemet is. Hosszan a szemébe néztem. Azt reméltem, hogy majd vele tarthatok haza egy darabig. De ő, mint mondotta, teljesen más irányba ment.