Charles Baudelaire
szerző: Kosztolányi Dezső
I
1
Meredeken felfelé magasodó, hófehér homlok. Örvényes, közönyös, kiégett szemek. Jegesen mosolygó, öntudatosan elfintorított vékony ajkak, selymes, ritkuló hajzat s egy végtelenül finom metszésű, szellemes orr. Ez Charles Baudelaire, a legnagyobb modern költő. A rafinált élvezetek, az ópiumos lázképek bizarr álmodója. A bűn és halál dalnoka, a sejtelmesnek és kifejezhetetlennek misztikus papja.
A lelke is ily hideg és meddő.
Későn és fáradtan jött egy szürke, öregedő és korhadt világba, hol a holt ugaron örök november ködlött. Arra volt hivatva, hogy ennek a vénhedt, spleenes, szülni nem tudó földnek költője legyen, s a romlást, a bűnt megértse, megdalolja a sápadt, modern ember élvezethajhászásának komor kudarcát és a halál keserű diadalmát. Beteg lelke vonzódott ehhez a világhoz. Szerette, elmerült benne, beléje temetkezett. A boldogság ragyogó terhét nem bírta el, neki árnyék kellett. Valami komoly szükséglet űzte a bánathoz. Szobája ablakaira vastag, homályos üvegeket tétetett, hogy a tolakodó napfény ne hatolhasson lelke szűz feketeségéhez. Egyformán szüksége volt a melankólia félhomályára, a bánat alkonyára s a kétségbeesés éjszakájára, mert azok közé tartozott, kik eleve a boldogtalanságra vannak ítélve, s akarva, nem akarva, feléje gravitálnak. Mindenben gyönyörködött, ami természetellenes és szörnyű. Szobájába ezer és ezer tarka, értéktelen lomot halmozott fel; a förtelmes kígyókat és skorpiókat csicsergő madarak helyett tartotta lakásában, s lelke a különös illatokban oly szenvedélyesen kéjelgett, mint mások a zenében. Büszkén vallotta magát dekadens sátánpoétának.
A különcködés kicsinyes és ellenszenves. Baudelaire-t azonban éppen ez teszi naggyá és költővé. Nála a sátánizmus, a bizarrság, a különlegesnek és természetellenesnek aprólékoskodó keresése tragikus és végzetszerű. Vonagló, véres vággyal hajszolja az újszerűt, a nem közönségeset, s ebben az őrjítő harcban egész lénye felolvad, az összes izmai megfeszülnek, minden komolysága és energiája síkraszáll, úgy, hogy nemes alakja ez aflektációban a képzelet és poézis gigászává magasul. A látható világ eltűnik szemei elől, egy új, egészen új perspektíva tárul ki előtte, a csináltság, a túlhajtottság holt világa. S itt otthonos Baudelaire. Számára a kivételes lesz megszokott, a természetellenes a természetes; a rút a szép, s a rossz a jó.
S nem volt-e önmagához hű és természetes, mikor új vágyakra szomjas lelkének titkos hajlamát nyíltan kimondotta?
Ezt az őszinte küzdőt és nagy költőt kell mindenekelőtt meglátnunk Baudelaire-ben. A vágy végtelensége égett benne. Mindig a végletekig ment el, míg aztán egyszer csengő, süket füllel, lüktető halántékkal és kába aggyal állt meg az örvény szélén.
Vad szeretet és vad gyűlölet lett a jutalma. A nagyok és legnemesebbek szeretete, és a rongy népnek, a canaille-nak fanatikus gyűlölete.
2
Csak szuperlatívuszban lehet róla beszélni. Az, aki nem szereti meg őt egyszerre, s nem vonzódik borzalmas szépségéhez, megérteni sem képes őt. Neki csak barátai és ellenségei vannak. Verseinek csak tapsolnak és fütyülnek.
Baudelaire modern és nagy, párizsi és klasszikus, korának sarja és örökkévaló. Követői és utánzói, Richepin, Rollinat, érdekesek és furcsák, Baudelaire zseniális, magában álló, utánozhatatlan.
Egy egészen új epocha nyílik meg vele. Előtte volt a nem modern poézis, vele kezdődik a modern költészet. Baudelaire-t nem lehet erőszakosan belenyomorítani az irodalomtörténet szűk kereteibe.
A modern költőtől ma rendszerint csak újat és meglepőt várunk. Baudelaire nagyot alkotott. Nemcsak a saját korát értette meg, hanem a modern ember egész tragédiáját, minden vágyát és minden átkát. A XIX. és XX. század fiában lakozó "általános emberit" fejezte ki, mely mégiscsak az ő bizarr, különleges lelkének sajátos igazsága és élménye volt.
Azt, amit Brunetière és Nietzsche - öntudatosan említem e két szélsőséget - újabban egyformán hirdetett, a faillite de la science-t, a tudomány csődjét, Baudelaire is egész megrázó valóságában érezte, s ezen a ponton összebogzódik ennek a három egészen ellentétes világnézetű nagy embernek a neve. A tudomány nem vált meg bennünket. Az ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad. Az élet céltalan. E gondolat kápráztató világossága elől mindhárman elmenekültek: Brunetière a keresztény erkölcshöz, Nietzsche a fajember (Übermensch) teóriájához s Baudelaire az egzotikus és különös imádatához.
Baudelaire utálta az emberiségnevelő, handabandázó jelszavakat. A "Progrès" és "Humanité"-féle szavak vörös posztó neki. Ámde mindezek ellenére gyűlölte a földhöz ragadt realizmust is, s épp annyira spiritualista volt, akárcsak Nietzsche. Mint vérbeli költő, szerette a nemes embert, s harcolt az utálatos nyárspolgárok ellen. Ez a küzdelem egész költészetén végigvonul. Minden különcködését azért követte el, hogy a nyárspolgárok elszörnyülködjenek (pour ahurir le bon bourgeois).
S akárcsak a baseli bölcs, ő is megalkotta a maga ideálját. A Baudelaire Übermensch-e nyugodtan, hidegen szemléli a világot, megért mindent, a bűnben is meglátja a szépet, s a halál s kéjvágy kadávereiben is tud gyönyörködni. Ami Nietzschénél erkölcstani szempont, az nála tiszta esztétika.
Nietzsche és Baudelaire között van egy gyökeres, elválasztó különbség. A német költőbölcs pogány, Baudelaire pedig, mint minden romantikus, a szó szoros értelmében vett katolikus.
A XV. század sugaratlan, sötét világnézete, a Villon-féle ború nehezedik vigasztalhatatlan lelkére. Eksztázisaiban a katolicizmus zord fensége érzik meg. Az élet siralomvölgy. A szerelem bűn. A gyönyör átok, a kéj a romlásnak és rothadásnak oka. A bujálkodás sóhaja s a halálhörgés fülében egy különös zenévé olvad, s a csókokon mindig érzi a halál fanyar ízét. Mikor a sötét alkonyatban kedvesére gondol, az ég olyannak tűnik fel neki, mint egy nagy sír, a kedves neve pedig szentségtartóként ragyog előtte.
Az alkonyóra jő... Remegve gyönge száron,
Tömjénez a virág, lágy illatot lehel;
Hang száll és illatár az alkony égbe fel;
Borús melodia, szédítő kéjes álom!
Tömjénez a virág, lágy illatot lehel;
Zokogva sír a húr, mint szív, mit bánatár nyom;
Borús melódia, szédítő kéjes álom!
Oly bús és szép a menny, mint Úr-szentelte hely.
Zokogva sír a húr, mint szív, mit bánatár nyom;
A lágy szív, mit az éj haraggal tölthet el!
Oly bús és szép a menny, mint Úr-szentelte hely;
Hulló vérébe fúl a nap a láthatáron...
A lágy szív, mit az éj haraggal tölthet el,
A fényes múltba száll, hogy enyhülést találjon!
Hulló vérébe fúl a nap a láthatáron...
Emléked úgy ragyog, mint megszentelt kehely!
Harmonie du soir, ford.: György Oszkár
Mindez nagyon katolikus, majdnem középkori!
Baudelaire büszke, gőgös, isteni nyugalmát (le coeur content) gyakran megszállja a legtisztább, áhítatos keresztény alázatosság. Bűnösnek érzi magát, az egész emberiséget. Mindnyájan kárhozottak vagyunk. A poklunk a föld, s átkunk a szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen élet.
Ez azonban csak hangulat marad nála, egy költői fellendülés bizarr ötlete. Alighogy kimondta, már mosolyog rajta, s a legperverzebb különcködésre ragadtatja magát.
Jól írta róla Catulle Mendès: "Il fut l'ivrogne d'un idéalisme sous-humain et surhumain".
3
Hogy élt ez a különös, csodás ember?
Különösen és csodásan.
Szomorú gyermekkorában a nevelőintézet szürke falai között sorvadt, s mint egy költeményében írja, más emléke sem maradt belőle, mint néhány fakó penzum, feladvány és sok-sok bánat. Atyját hamar elvesztette, anyja pedig másodszor is férjhez ment. Mostohaapja, Aupic tábornok Baudelaire-ből kereskedőt akart nevelni, s minthogy az okos fiú otthon nagyon kellemetlen volt, elküldték utazni - mint Baudelaire hitte -, azért, hogy tönkremenjen. Így azután bejárta Indiát, Ceylont, Bourbont. Lelkében ébredeztek azok a benyomások, melyeket a La Vie antérieure-ben fejez ki. Látta a tengeren elfeküdő nedves, csillogó ködöt, kéjelgett a buja partok színorgiáiban, magába szívta keletnek illatfergetegeit. Azután hazajött. 1857-ben kiadta verskötetét, a Les fleurs du Mal-t, a Mocsárvirágok-at. Charles-ből nem lett kereskedő, hanem költő.
A versek hatása, bár csak az irodalmi világ elitjére szorítkozhatott, óriási volt. Baudelaire mohón itta a dicsőség kortyait.
Ami ezután következik, csupa könny és üröm. A Fleurs du Mal miatt perbe fogják, s őt is, kiadóját is elítélik. A csapások nem adnak neki energiát, hanem csak elbágyasztják, s mindig gyorsabban sodorják végzete felé. Bizarr szerelme tárgyához, Jeanne Duvalhoz - egy míveletlen, lusta és iszákos mulatt nőhöz - szívós makacssággal ragaszkodik. Költekezése nyomorba dönti, míg más részről Mme Sabatier iránti szerelme miatt kínos lelkifurdalásokat érez. Elfáradva, mindent megunva a nyomor, a szenvedés, a költői kíváncsiság végre a hasis s az ópium tilos élvezetére kapatja.
A legnagyobb szükségben, pénzért fordítja le Edgar Allan Poe-nak meséit. Azután körútra indul, előadásokat tart, könyvet ír Belgiumról, kedvetlenül húzza-halasztja unt életét. Végre, akárcsak Nietzsche, megtörten anyjához vánszorog. De ő még meg sem mondhatta neki, hogy vége mindennek. Afáziába esett. Kínos, néma szenvedésében anyja kezét szorongatta. Ajkán a haldokló gúny és szarkazmus szikrái villantak meg, s ilyenkor egyhangúan dadogta az ártatlan francia szitok-szót: "Nom de Dieu!"...
S a nagy káromkodónak ez volt az utolsó szava.
4
Baudelaire-t Dantéhoz hasonlították, a '1Fleurs du Mal-t pedig a Divina commediá-hoz.
Csakugyan, Baudelaire könyvét joggal nevezhetnők el az ördögi színjátéknak!
Tekintsük meg ezt a nagyszerű műremeket. Útvesztőiben kalauzol maga a költő: Charles Baudelaire.
Szálljunk le a modern Inferno kénpocsolyáiba, bűzös örvényeibe, és - hagyjunk fel minden reménnyel!
A pokolkapu felirata: Ennui. Az unalom. Minden bűn és átok szülőanyja.
Amerre tekintünk, mindenütt betegség, hörgés és halál van. Az ember kegyetlen, vérszomjas, gonosz, nevelhetetlen, olyan, mint a lázongó tenger.
Az ember és a tenger-ből ez a fájdalmas panasz zokog ki:
A tengert, Ember, mindig kedveléd,
A tükröd az; s ha rajt' vihar kavar,
Habzajlatán vészkedved zúg feléd,
Mert lelked is örvényes és fanyar.
Leszállsz sötét habos mélységibe;
És átfogod vadul, ölelkezőn,
Sokszor saját szivedtől futsz ide
S felejtesz a zúgó, szilaj mezőn.
A lelketek titokzatos, sötét:
Ember, szived nem méri meg az ón.
Tenger, ki mérte meg kincsed körét?
Örök titok pecsétje áll azon!
S bár olvasatlan múltak századok,
Most is csatáztok bősz öröm között,
Mert lelketek vérszomjú, lázadott,
Őrült fivérek, szörnyű küzködők!
L'homme et la mer(Kosztolányi Dezsőfordításai)
Mindenütt a szerelem s az éhség áll a sarkunkban. A kis Ámor koponyánkon ül, s vérünkből és velőnkből buborékokat fú a légbe. A szépség is kegyetlen, az ideál is véresre marja szívünket, a művészet sem boldogít.
Lángoló szivem, te verhetsz,
A Művészet hosszú, hosszú!
Nem kísér halotti pompa,
Ismeretlen sírba térek,
S halk, búcsúzó gyászzenémet,
Szívem, e gyászdob kopogja.
Le guignon
Az elmúlás üregszeme mindenütt ránk vigyorog. Ezer és ezer gond sorvaszt mindnyájunkat.
Ha megigéz az élv csalitján,
Egy hókaru nix, vagy szatirlány,
Sziszeg a kígyó: "Kötelesség!"
Ha vésel, véred kéjre gerjed,
Ha verset írsz, nyesed a kerted,
Kérdez: "Megéred-e az estét?"
L'avertisseur
A bor, a gyönyörök elványolják idegeinket, minden a halálhoz visz közelebb, minden reája emlékeztet. Még az óra is.
Háromezerhatszázszor int egy órán
A Másodperc: Emlékezz! A Jelen
Szól: "Mult vagyok - és eltűn esztelen -
Élted gonosz varázzsal tele szórám."
L'horloge
A jövő és távozó szörnyűségek rút összevisszaságában csak egy szentség van, a költő ihlete. Ez az a fény, mely a pokol zavaros ködén átdereng. Ez a sugár hull rá az árokparton heverő, bomladó, gennyes dögre (La charogne), melyet - hiába dőzsöl rajta az elmúlás - a fantázia mindenhatósága újrateremt, ez vezet ki végre az infernális sötétségből a szerelem megtisztító purgatóriumán át, a bizarr, gyémántos, szagos és selymes paradicsomba.
Itt minden különös, finom, élettől duzzadó. Mindent tapintunk és szagolunk. Érzékeink hallucinálnak, s a fülünkkel látunk, az orrunkkal hallunk, s a szemünkkel szagolunk. A kéjes, kék éjszakában puhán és ernyedten nyújtóznak el a fehér márványerkélyek. Az alvó tavakban óriási najádok ülnek. Lépcsők, árkádok, acél-réz lemezek, üvegoszlopok zűrzavara vakít, gyémántörvények borzonganak, kék vizek zöld és rózsaszín partok között porzanak. A "természetellenes természet"-et innen messze száműzi a költő. Megjelenik azután Baudelaire-nek kedvenc és misztikus állata is, a selymes, puha, aranyszemű macska is, majd méltóságos fekvésben, mint a szfinx a sivatag közepén, majd pajkosan, envelegve és misztikusan.
Szép macska jöjj szívemre hízelegve -
A körmeid húzd vissza hát!
Hadd szédüljek bűvös pokol-szemedbe
Amely merő érc és ahát.
Ha borzolom rugékony macskahátad,
Elönt a reszkető öröm
S kéjtől remeg ittas kezem, nagy állat,
Szikrákat ontó szőrödön.
A kedvesem' látom. Tüzes szeme,
Mint a tied, szép állatom,
Mély és hideg s villámlik, öl vele.
S habtermetén most áthatón
Finom lég, kéjes illatár
Igéző vészfuvalma jár.
Le chat
Itt van a baudelaire-i nyugodt nő, kin a meddők jeges hidegsége van. Párja annak a forró afrikai szépségnek, kinek lomha járása, fakó és fekete bőre, elefántcsont fehérségű kacagó fogai hűs és évődő szerelemre ragadják a költőt.
Ez a nő az ő Beatricéje.
Szépsége, mint valami piros tűzrózsa ragyog a pokolfekete örvényeken.
5
Baudelaire romantikus volt. A romantikusokról L'Art romantique címen könyvet írt, bámulta Victor Hugót, Gustave Flaubert-t, s bár Manet-t, Whistlert, Jongkindet s a többi impresszionistát is megértette, holta napjáig csak a sötét és fényes ellentétekben tobzódó Delacroix maradt a kedvence, kit Lebrun, David mellett a legnagyobb francia festőnek tartott.
Baudelaire művészien egyesítette a romanticizmust a dekadenciával.
A dekadencia nem dezorganizáció - mint Bourget hirdeti -, nem rendszertelenség. A dekadens költő nem érthetetlen, homályos, s legkevésbé sem homályoskodó. Szavaiban van tűz, érc és súly. A dekadencia lényege egy mély világnézeten alapszik, s ezt nem annyira pesszimizmusnak, mint inkább érettségnek, kiégettségnek, beteltségnek, jóllakottságnak, csömörnek szeretnők nevezni. Minden költő naivnak, hiszékenynek, optimistának látszik a dekadens mellett, ki mindent a kiábrándulás sötét szemüvegén át néz. A földi dolgokat egy rugó igazítja csak: a monstre moderne, az átkozott, szörnyű unalom. Az ember céltalanul bukdácsol a bölcsője és koporsója között, lihegve hajszol minden gyönyört. Mást nem is tehet. A világ arra, hogy megváltoztassa, nagyon is jó, jobbá nem tehetjük - ámde rosszabbá sem, mert gonoszságában és megátalkodottságában a legrosszabb. Mindenütt céltalanság ásítoz reánk. Minden egy.
Ebben a sivárságban azután rikító világossággal mered elénk az élet két nagy problémája észrabló kegyetlenségével és förtelmes undokságában: a szerelem s a halál.
A dekadens a nagyot, a rettenetest, a szörnyűt keresi. A beteget még talán szereti, de a betegest megveti.
A sápkóros poéta, bús Gavarni
Szívhatja a beteg kórházi gőzt,
Én nem lelem sápadt rózsái közt
A pírt, mi lelkem' fel tudná kavarni.
L'Idéal
Íme, Baudelaire a kifejezésben, a rajzban is az erőt keresi.
Ismeretes Verlaine-nek az a verse, melyben a költőnek a szavakkal való játékot ajánlja. Baudelaire s a nagy dekadensek ezt a ráhibázást, ezt a költői hóbortot sohasem szerették, sőt Baudelaire a leghatározottabban állást foglal ellene: "Il y a dans le mot, dans le verbe quelque chose de saint, qui nous défend d'en faire un jeu de hasard."
Az ő művészetét mindig a józanság, okosság, ökonómia vezette. Az ihletről éppúgy vélekedett, mint a nagy Flaubert. Azt mondta, hogy a napi munka eredménye, semmi más.
Ez a hideg és bölcs megalkotottság még nagyszerű versein is megérzik, melyek különben tüzükkel elragadnak bennünket. A költő mindig a tárgyak felett áll, s mint a l'art pour l'art híve sohasem vegyül el a harcba. Szüntelenül korának bűneit, örömeit és szenvedéseit rajzolja, s az ő emberei mégis - csodák csodája - sohasem izgatnak. Látunk egy dühös öklöt, egy haragos arcot, eltorzulva ugyan, de perpetuáltan. A költő meglesi a kellő pillanatot, s szoborrá merevíti a szüzsét. Baudelaire-nek ez az előkelő hidegsége olyan, mint a jeges pezsgő, mely csak látszólag hűt, titokban tüzet lop az ereinkbe és lázrózsát fest az arcainkra.
Költeményei matematikusan és mérnökien kivájt jégburkok, melyben a lélek, a tűz vörösen dübörögve, hideg távolságban ég.
6
Baudelaire az örök szépet fejezte ki egy kor változó ízlésének változó formájában, mint Dante, Shakespeare, Molière.
A Divina commedia ma is él, jóllehet ma aquinói Szent Tamást mi laikusok már nemigen olvassuk. Shakespeare és Molière darabjai sem avultak el.
A Fleurs du Mal is örök életű könyv. Minden kor megérti majd, mi benne a szép és nagy.
A formák változhatnak, a lényeg megmarad.
Magyar Szemle, 1906. augusztus 9.
II
A belgáknak a mostani ellenségüknél volt egy nagyobb ellensége. Ez egy nagyon nagy francia költő: Baudelaire. Élete utolsó szakában Belgiumba ment. Életrajzírói szerint pénzt és megértést, új olvasóközönséget akart itt keresni és csöndet. Egyiket sem találta meg. A kis polgári és kispolgári országocskában minden sértette őt, aki a polgáriasság merő tagadása volt. Idegbetegsége is súlyosbodott. Ennek különben egyik tünete a környezettel való elégedetlenség, a helyváltoztatás szükségérzete. "Anywhere out of the world - írta Baudelaire régebben -, bárhová, csak ne ebbe a világba. Ez az élet kórház, ahol minden beteget gyötör a vágy, hogy ágyat változtasson. Az egyik a kályhával szemközt akar szenvedni, a másik pedig azt hiszi, hogy majd az ablak mellett gyógyul meg." Szegény - nem is tudta, mennyire reávonatkozik ez. Nem gyógyult meg a kályhával szemközt, s az ablakhoz ment: a zajos Párizsból - az idegbetegek struccpolitikájával - a csöndesebb Brüsszelbe menekült. Mert útja már menekülés volt. Kényelmes azt hinnünk, hogy a környezetünk a betegségünk oka, és új élet reményeivel új környezetet keresünk. Akkor természetesen csalódunk. De még mindig nem látjuk, hogy bennünk van a betegség csírája. Az új környezet a bűnös. Baudelaire is bosszút áll rajta. A belgák a bűnbakok. Mindent, ami belül fájt neki, kifelé vetített és tárgyiasított, s hátrahagyott irataiban (Oeuvres posthumes, Mercure de France, 1908) a szegény belgák oly izgága, epés, vitriolos bírálójának mutatkozott, amilyen ma még az ellenséges tollforgatók közt sem akad. Belgium akkor még önállótalan kis ország volt. Nem volt sem Maeterlinckje, sem Verhaerenje. Számára nincs is pardon. Könyvet tervezett róla. A vázlat minden szava szitok és gúny, sokszor elevenre tapintó, sokszor csak diákos, kabarészerű tréfa, de mindig jellemző a bírákra és a bírálóra.
Mi a vád a belgák ellen? Azokból a kusza töredéknek maradt írásokból, amiket a beteg költő papirosra vetett, és az új kiadó rendszeresen csoportosított, a következőket olvassuk ki: Megírandó könyvének több címe van. Az igazi Belgium, A meztelen Belgium, A levetkőztetett Belgium, A nevetséges főváros, A majmok fővárosa. A belga nők piszkosak, póznaszerűek, még a legkisebb nőcskék melle is több mázsát nyom, olyanok, hogy csak a "faggyút és disznózsírt faló kozák"-nak lehetnének ínyére. Némelyik rothadtvirágszagú, a másik kosszagú. Brüsszel pedig mosószappanszagú. A házakat, a járdákat még akkor is mosószappannal sikálják, mikor szakad az eső. Arcuk sápadt és borvirágos. Nem tudnak főzni. A régi flamand eszem-iszom azonban ma is otthonos náluk. Lázítóan családiasak és ocsmányul gazok, szemérmetlenek. Házaik törékenyek. Folyton zajonganak, fütyülnek. A fütyülés nemzeti vonásuk. Nemzeti szobruk: a pisseur és a vomisseur. Nem tudnak franciául, csak negélyezik a francia műveltséget. Nincsen művészetük és művészük, csak Rops és - Leys. "Egyik festő a napot, a másik a havat, a harmadik a holdfényt, a negyedik a bútorokat, az ötödik a szövetet, a hatodik a virágokat festi - és ezt a munkafelosztást végtelenig aprózzák... Van egy festőjük a bazsarózsákra. Egy másik festőt megróttak, mert mindent akart festeni." A belga építészet a jou-jou stíl, az építész a harangtoronyba csecse ebédlőharangot akaszt, a háztetőkre lovas szobrot. Nem folytatom tovább a vádirat ismertetését. Baudelaire mindent általánosít, és mindennel elégedetlen.
Csáth Géza barátom hívta föl a figyelmemet arra, hogy Maupassant utolsó írásaiban - különösen a Le Horl-ban - az érzéki észrevételek rendkívül erősek, élesek, nyilallóak, rikítóak, majdnem bántóan finomak. Az író panaszkodik is, hogy mindent kifejezhetetlenül, rejtelmesen és izgatóan szépnek lát. Baudelaire hasonló hyperaesthesiá-ban szenvedett, de az ellenkező végletben mozog, különösen ezekben az írásaiban, s mindent kifejezhetetlenül, rejtelmesen és izgalmasan szépnek érez. Annyira, hogy haragos, gyűlölő múzsája is megszólal. Tizenkét verset írt ebben a korszakában Amoenitates Belgicae címen. Ezekben fröccsen legmagasabbra az indulat és a szenvedély zavaros szökőkútja. Oly roppant ez az indulat, hogy néha megmosolyogtat, az érthetetlensége folytán, minthogy öntudat alatt lappangó okait nem ismerjük, néha azonban - gyakrabban - megdöbbent. A legjobbak le se fordíthatók és nem is közölhetők. Hármat - a magam mulatságára - magyarra tettem. Irodalmi kuriózumként itt közlöm:
A BELGÁK ÉS A HOLD
Kerek e földön nincs oly furcsa nép,
Mint a belgák. Láttára a szép dolognak
Megnyúlik a képük, tompán dohognak;
Nekik botrány és kihívás a szép.
Ejts tréfaszót, s a szemük megmered,
Akár a zsírba sülő árva halnak;
Mondj meghatót: nevettükbe meghalnak,
Mutatva, hogy ők mindent értenek.
A fénytől is félnek nagyon a belgák,
Olykor látom, mikor a holdvilág ég,
Hogy ülepükre csüccsennek a balgák.
Köröttük sár, csömörletes okádék,
S tökrészegen csak ugatják a holdat,
Nyavalya töri őket, úgy csaholnak!
EPITÁFIUM
ROPS MŰTERME SZÁMÁRA,
AMELY BRÜSSZELBEN KOPORSÓKAT GYÁRT
E koporsókat nézem én.
Mind mahagóni-költemény.
Műasztalos cifrázta fürge kézzel;
Milyen ékszertok! s jaj, micsoda ékszer!
Itt a halottak pimaszok,
A flamand hullák, a gazok
Beszennyezik majd, hogy belépörögnek.
Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!
A BELGA CIVILIZÁCIÓ
A belga, az civilizált:
Tolvaj, de agyafúrt kivált,
Nagyon gyakran szifilizált.
A belga, az civilizált.
Nem tépi szét a húst körömmel;
Az asztalánál nagy örömmel
Használ villát meg kanalat,
A belga a korral halad,
De mancsán zsír van és maszat.
Van inge és van drága kis
Kalapja, van nadrágja is,
Első a tivornyában is;
Pont úgy okádik, mint egy angol;
Járdára piszkol, ha csatangol,
Papol sok új és ferde tanról,
Akárcsak nálunk az arasznyi
Kis bolyhos; sőt -----------
Mint a majom, buja, zilált.
A belga, az civilizált.
Az utóbbi verset magam cenzúráztam meg, nehogy a kényesebbek ízlését sértse. Kérem is az olvasót, ne tekintse a verseket és a leközlésüket ízetlen csúfolódásnak, a szerencsétlen, legyőzött belgák ellen, sem ellentmondást kihívó, részvétre hangoló tettnek, a belgák mellett, de tekintse egyszerűen érdekességnek, amelyet a mai háború vetett fölszínre: irodalmi dokumentumnak, egy lángész sátáni szeszélyének.