Charicleshez
szerző: Kis János
Töredék.
Homályos napjai a később időnek,
Barátom, feléd is sebes postán jőnek,
Dühös árvíz módra velek elragadnak,
Édes álmok helyett bús gondokat adnak,
S ma vetnek először örömednek féket,
Midőn el kell hagynod ama szent vidéket,
Hol eddig Apollo nyájas udvarában
A legszebb óráknak osztoztál táncában,
Hol, szemlélvén örök szépség ragyogását,
Égi bölcseségnek merítvén forrását,
Együtt Graeciának nemes fiaival,
A dicsőség ege legszebb csillagival,
Ama szent erdőnek árnyékai között,
Melly még gyászos szinbe soha nem öltözött,
Barátidnak forrón ölelő karjain,
Soha nem hervadó halmok virágain,
Gondokat altató kristály folyók mellett,
Szíved csak örömet szívott és lehellett,
S időd tiszta fényű csillagzatok alatt
A nap lovainál sebesebben haladt.
Barátom, még egyszer nézz ennyi szépségre,
Nézz, s vess háláadó szemeket az égre,
Hogy ifjúságodnak virágzó ereje,
A jó vagy veszett mag vetése ideje
Szívet s főt fonnyasztó bábok s kártyák között
Dísztelenűl örök sírba nem költözött,
Sem a bolondságok rút kelepcéjébe
Nem merűlt, mardosó szégyen örvényébe,
Inkább barátkozván a legszebb lelkekkel
Gazdagodott kártól nem félő kincsekkel.
De, megállapodván Pindus oldalában,
A sok útakat is vizsgáld meg sorjában,
Mellyek tudományok szép mulatságából,
Bölcs eszű Mentorok s hív lelkek karjából,
Itt ezer baj között, hegyeken, völgyeken,
Kopasz kősziklákon, szúró töviseken,
A szent virtus boldog hazájába mennek,
S ha rajtok jársz, a föld nevez félistennek.
Amott csalogatván hazug nyájassággal,
Ezer szép, de hamar hervadó virággal,
Térnek a hívságok tündér országába,
S vesznek veszedelmek labyrinthusába. -
Oh, hányszor megesik, hogy a legszebb elme,
Isteni lángjának elfogyván élelme,
A hirtelen múló szivárvány módjára
Eltűnik, mikor lép világ piacára.
Hány ifjat altatott el a lágyság ágya,
Kiben a jobb lélek magasb célra vágya,
S a bolondság hánynak nyújtott maszlaglevet,
Kinek talentomi ígértek nagy nevet.