Chaplin új filmje
szerző: Bálint György
Charlie Chaplin Aranyláz-ának egyik jelenete kis fabódéban játszódik, melyet a lavina szakadék szélére sodort. A házikó hátborzongatóan hintázik a mélység fölött, minek következtében két lakója - Chaplin és partnere - rendkívül kómikusan dülöngél benne. Ellenállhatatlanul nevetséges volt ez a jelenet és közben idegtépően félelmes. Kómikum és borzalom: ez tölti meg - most már teljesen - a legújabb Chaplin-filmet, a Modern idők-et. Ami a régebbi filmekben csak egy-egy jelenetnél érvényesült, az a Modern idők-ben már alaphangulat. Soha még ennyire nem tért vissza Chaplin az ősburleszkhez és sohasem töltötte meg művét ennyi borzalom. Az ember végigneveti az egészet és közben valami gyötrő feszültséget és félelmet érez. A munkás-etetőgép elromlik és a levessel nyakonönti, a kukoricával szájonvágja áldozatát; az éjszakai áruházban bekötött szemmel görkorcsolyázik a jókedvű Chaplin a szédítő mélység szélén; a gyárban egy munkás a gép kerekei közé szorul és a kerekek szörnyű játékot kezdenek vele; a börtönben Chaplin kokainmámorban vonaglik és fintorog - hogy csak néhány példát említsek. Csak nagy ritkán akad borzalomnélküli humor is, mint például a sült kacsa körülményes felszolgálásának jelenete, vagy a nagyszerű halandzsa-énekszám, mely egyébként Chaplin első megszólalása a filmen.
Mindez nem véletlen. A kacagtatónak és a hátborzongatónak ez a furcsa vegyítése, az új Chaplinnek ez a szinte démoni vonása világnézetet jelent. Azt hiszem, nem Chaplin az első, aki így és ilyennek látta a világot. Hasonló démoni hangulat árad egyes régi, rövid burleszkfilmből, - sőt a mai népszerű Miki-jelenetekből is. De régebbi példát is találunk: Wilhelm Busch tréfás rajzsorozatait. Angyali humor van a Busch-rajzokban, szívből nevetünk rajtuk és közben kissé szorongva kérdezzük: szadista volt ez az ember? A tréfa mögött mindenütt csupa kínzás, ember- és állatnyúzás, orrbarugás, fejbeverés, primitív és mégis válogatott kegyetlenkedés. Charlie Chaplin világképe tulajdonképpen sötét és félelmes. Az élet borzalmas és humorral kell enyhíteni - mondja. És itt (elismerem: merész a képzettársítás) Dosztojevszkijre kell gondolnom. Chaplinnél a humor enyhíti úgy a borzalmakat, ahogy Dosztojevszkijnél a jóság. A Dosztojevszkij-emberek a legmélyebb bűnökön keresztül jutnak el a jóság legmagasabb fokára - Chaplin legkegyetlenebb borzalmakon keresztül éri el a humor legmagasabb fokát. Kétszer néztem végig a Modern idők-et és végül igazat adtam Charlienak. Igen, Charlie, az élet értelmetlen és elviselhetetlen és ha nevetni tudunk rajta, az még a jobbik eset. De ne tévesszen meg bennünket ez a nevetés: Pán groteszk rikoltozása mögött a páni félelem reszket. Legyünk őszinték - a legtöbb dolog hajmeresztő.
Legalább is ebben a társadalomban. Chaplin új filmjében éles társadalomkritikus - éles, de nem mindvégig következetes. Magában hordozza a kispolgári társadalomkritika minden erényét és hibáját. Nagyszerűen lát, de nem mer egy bizonyos határon túl látni. Új filmjével kapcsolatban egyes körökben « marxista tendenciá»-ról beszéltek. Úgylátszik nem ismerték sem Chaplint, sem a marxizmust. Charlie már kosztümjével is a lecsúszott kispolgárt személyesíti meg, aki makacsul és reménytelenül ragaszkodik a polgári rekvizítumokhoz: az ütődött keménykalaphoz, a viharvert zakóhoz, a szánalmas kis sétapálcához. A munkások közé csúszott le, az ő sorsukat szenvedi, de szolidaritás még nem fűzi hozzájuk. Lázadozik a Bedeaux-rendszer, a kizsákmányolás, a munkanélküliség, a hatósági képmutatás és kegyetlenség ellen - de magányosan lázadozik, a maga külön útjain. Nem akarja megváltoztatni ezt a rendet, sorstársai nem érdeklik: csak menekülni akar, még hozzá egyedül, legfeljebb kettesben. A híres zászlójelenet ragyogó és mély szimbólum: véletlenül van a kezében a vörös zászló, önkéntelenül, akaratlanul kerül a menetelő forradalmi tömeg élére, mint ahogy korunk egyes kispolgári jellegű forradalmaiban is a céltudatos proletártömeg sodorta maga előtt a bizonytalan és passzív kispolgár-réteget, melyet csak a látszat tett meg a forradalom vezetőjének.
De megvan Chaplinben a kispolgári kritika nagy erénye is: az önkritika. Megsemmisítő ítéletet mond a kispolgári életlehetőségek fölött. Nemrégen még minden amerikai munkás a tarsolyában hordta a kispolgári sétabotot; mindegyik megcsinálhatta előtt-utóbb a maga kis karrierjét. Chaplin keserű fintorokkal állapítja meg, hogy ez ma már lehetetlen. Mindig közbejön valami és az egyszobakonyhás paradicsom vágyálmából, melyet oly bájosan elevenít meg a lány előtt a film elején, torz karikatúra lesz a második rész csodálatosan düledező viskójában. A «meghitt otthon»-ban eltörik alatta a szék és a legszebb pillanatokban mindig fejére esik egy gerenda. Büszkén és optimistán ugrik fejest a mélynek látszó vízbe, hogy aztán fájdalmasan üsse be fejét a sekély pocsolya fenekébe. Csak egyszer van igazi sikere: mikor halandzsázik. De akkor is közbelép a hatóság és Charlienak menekülnie kell a lánnyal. Utolsó jelenet: végtelenbe vesző út, a két ember elindul, reménykedő zene, optimizmus. Annyiszor nem sikerült, talán most az egyszer mégis; most már legalább ketten vannak és szeretik egymást. Régebbi filmjei végén Charlie magányosan vágott neki ennek az útnak. Most már legalább van, aki szereti: de kérdés, megold-e minden problémát a szerelem? És jobb-e a világ, ott, a hegyeken túl? Megtalálhatja a boldogságot az a mai ember, aki társadalom nélkül próbál élni? Van-e egyáltalában boldogság; akad-e sok pillanat az életben, melyhez így szólunk: Verweile doch, du bist so schön; és ha igen, sokáig fogva tarthatjuk-e az ilyen pillanatokat? Minderre nem ad választ a Chaplin-film - de talán nem is igazságos, ennyit követelni tőle. Szép film, elgondolkoztató, groteszk és hátborzongató - szóval nagyjából olyan, mint az élet.