Ugrás a tartalomhoz

Celeszta húgomnak

A Wikiforrásból
Celeszta húgomnak
szerző: Komjáthy Jenő
Szenic, 1891. dec. 13.

Mindig jó voltál és szelíd,
Maga a jóság, szeretet;
Szivedben áldás, béke, hit,
Mindent megáldott hű kezed.

Nem dermeszté meg homlokod
Az élet, a vérfagylaló;
Okos szemedben csillogott
Egy mélyebb, egy tisztább való.

Mit a kegyetlen sors kirótt,
Tűrted panasz, jajszó nekül;
Nem vádolád a nagy Birót,
Bár sújtott kérlelhetlenül.

Csapást csapásra halmozott;
- Keserves, szörnyű próba volt! -
S nem tört meg tiszta homlokod,
A büszke, fennkölt, szűzi bolt.

Vonaglott bár az ifju arc,
Mit könnyek sűrű árja mos:
A szenvedés még nem kudarc!
Hited magas volt és dacos.

Testvér! A jobbik részt vevéd;
Örülj! Kivívtad az eget.
Anyánknak lelke szállt beléd,
Anyánk szerelme ihletett.

Úgy, úgy! Csak hagyd a kishitűt,
Alant jár az, s röghöz tapad.
Nézz fölfelé! A fénybetűk
Fényes lelkedbe omlanak.

Ó, szép az élet, dús a föld!
De csak a gyász pompája az.
És hinned kell, hogy túl dicsőbb
És ragyogóbb lesz a tavasz.

A durva harc oly lázitó
Ezen a vérittas tekén!
A hősre béklyó és bitó
Vár itt, jobb sorsra nincs remény

S a szegény költő sorsa mi?
Száműzés, börtön, magány.
Süket haboknak dallani
Magánya zordon szirtfokán.

Ó, ha tudnád, hogy égeti
Lelkem ez átkos, szörnyü lét!
Hogy olykor csaknem szétveti
A düh e lélek börtönét!

Mert düh, égő harag fog el,
Hogy összetörnöm nem szabad
- Vágyban hiába omlok el! -
A súlyos szolga-láncokat.

Minden csöpp vérem lángba forr,
Hogy hordanom kell ez igát,
A nagyszivűnek hogy pokol
E látszatlét, árnyékvilág.

Anyagba mert nem önthetem
Lelkem mélységes életét!
Börtönbe sínlő végtelen:
Szívem magányos és setét.

S mi az, mi mégis fölemel,
A tiszta láng, a büszke fény?
Hogy van szív, mely magasra ver,
S hevül a költő énekén.

Hogy van fennkölt, testvéri szív;
Ki lángomon új lángra gyúl,
Kit eszmehit s nagy cél hevít,
Ki velem küzd látatlanul.

Mert egyre foly s magasra csap
A légi harc az eszmeért;
Szellemsereg, egy hősi had
Harcol a halhatatlanért.

Testvér! Csak hagyd a kishitűt!
Alant jár az, s röghöz tapad.
Nézz fölfelé! A fénybetűk
Fényes lelkedbe omlanak.