Bukás
| Bukás szerző: Komjáthy Jenő |
Átéltük, ami másnak sejtelem,
Kétes, ködös vágy, reszkető remény;
Átérezők a legmagasb gyönyört,
Hogy két világ egymásba folyt,
Két lélek egy a másba omlott,
Két szív egy dobbanásban egyesült.
Átélvezők a mennyek üdvét,
A tiszta szívek boldog tavaszát.
Oly boldogok valánk, miként az Isten,
És tiszták, mint az angyalok.
Magasvilági szellemek valánk,
Páros magányban vég nélkül csapongók,
Egymást ölelve szellemtesteinkkel;
Egymás szemébe végképp elmerülve
Egymáson át szemlélve mindent, -
S amit nem látánk, az nem is vala.
Magasvilági lényegek valánk,
Egymás körött keringő csillagok,
A többiektől gőgös messzeségben,
Önhitt gyönyörben, önzőn-öntelen
Szerettük minmagunkban egymást,
S viszont egymásban minmagunkat...
Oly boldogok valánk!
De boldogságunk megsokallta Isten
És rémes ébredést dobott szivünkbe,
Mely önfeledt álomban úszott
És gőgös, önző üdvösségbe fult.
Egyszerre elborult fölöttünk,
És érezők Azázel bősz lehét,
Tűzostorát dúló Molochnak.
Mély sikolyok vegyültek csókjainkba
S ölelésünkbe torz vonaglás.
A ragyogó képek közé rémek tolultak,
S alattunk megnyilott az örvény,
Üdvünket vádló, bús néppel tele.
Az Inség fázó rongyait mutatta,
A szűz Igazság megcsufolt fejét,
Tátongó mély sebét a szeretet.
Kiaszott kezét mifelénk emelte
Dülledt szemét miránk veté az Éhség.
Szép homlokával porba zúzva
Vonaglott iszonyún a Lángész;
Gyilok volt nagy szívébe verve
S haló szemével az Istent kereste.
S kegyetlenül a pellengérre vonva,
Vad vágyak becstelen tüzében,
Vergődve, meggyalázva láttuk
Az örök Szépséget magát.
És ekkor elfutott a szégyen;
És megvevé szivünk a bánat,
És szóltam én megháborult szivemben:
Legyünk mi is hát nyomorultak!
És te zokogtál megtörött szemekkel:
Sirassuk síró nyomorunkat!
És ajkainkon megfagyott a vágyhév,
És megmeredt az üdv szivünkben.
És gúnykacaj hasítá át a léget,
A boldog ég méhében megszakadt,
Összecsapott fejünk fölött az örvény
És minden összedőlt.