Budapest (Juhász Gyula, 1919)
szerző: Juhász Gyula
Megint mennek a vonatok Budapest felé. Nem túlságos sokan, nem túlságos gyorsan, de mennek. Viszik a lelkendező embereket, akik viszont zsírt visznek, hajat, vágyat, álmot, spekulációt, ki-ki maga mesterségét űzve, reményét űzve-fűzve.
Budapest: ez ma azt jelenti, amit réges-régen (jobb arra nem is emlékezni, mert nessun maggior dolore) Velence, Párizs, Berlin, Amerika jelentett. A lehetőségek világát. A fény városát, a világ szállodáját, az arany partokat, a távolt, a messzeséget, az ígéretet. No, ami azt illeti, Eldorádót egyelőre nem jelent. A visszanyert paradicsom fái kopaszok, tigrisei éhesek, sakálai üvöltenek és csalogányai nem énekelnek. Budapest ma csakugyan a Molnár Ferenc Éhes városa.
Valaha régen, mikor feléje közeledett a vonat és a Nyugati pályaudvar villanylángos portikusza felénk ragyogott, vidéki koldusok és álmodók felé, úgy éreztem, hogy a síneken a kerekek ritmusa is ezt kongatja, zengeti acélos ujjongással: Budapest, Budapest, Budapest! Most egyre-másra szidják csalódott emberek. Az idegen Budapestről beszélnek, mint aki hűtelen kedvesét emlegeti. Budapest aszfaltján nem virul a magyar érzés tulipánja - mondogatják. Budapest lelke léha - ismételgetik. És mind, de mind, törtetnek, loholnak rogyó inakkal, megrakott poggyásszal és ambícióval Budapest felé. Ki miniszternek, ki primadonnának. Esetleg kijárónak vagy kokottnak. Én nem kapaszkodom a vonatjukra. És én nem szidom Budapestet. Én már régen megérkeztem onnan.
Ők nem tudják, a nagy egyszerűek, a sancta simplicitas boldogtalan boldogai, hogy két Budapest van. Igen, két Budapest él, egymásról alig tudva, egymást lehetőleg elkerülve, egymástól meglehetős távolban, két Budapest, mint ahogy ezt Párizsról is megállapította a század elején egy komoly francia író, aki nem a bulvároknak írt, se a párizsi, se a pesti bulvároknak, hanem az örökkévalóságnak, ami, lehet, ma már csak ötven esztendő. Az egyik Budapest a reklámtól hangos, a kirakattól fényes, a külsőséges, a parvenü avenűs Budapest, a kokottok és politikusok, a csirkefogók és gavallérok városa, a másik a csöndes, komoly, termő és teremtő munkáé, a gyárak és laboratóriumok, a burok és könyvtárak fővárosa.
Az egyik Budapest Fedák Sári nevét rikoltozta, mikor a másik titkon és félhangon Ady Endre nevét ejtette ki lázas áhítattal. Az egyik Budapest a pesti kabarét teremtette meg, amely művészetnek alantas, mulatságnak keserves, a másik Budapest éjszakai csöndjében és magányában írók, művészek és tudósok új igéket, új szépségeket, új értékeket termeltek a világnak, amely nem akart tudni róluk. Én négy évig éltem a másik Budapesten, szegény vidéki magyarok között, szinte idegenül és száműzötten az egyik Budapest számára; utam az egyetemtől a múzeumig vitt, csak nagy néha néztem meg középkori társamat a magányban, Anonymust, vagy a bölcs és virágos Gül Baba budai sírját. Gyulai Pál háza előtt lábujjhegyen mentünk el, szegény vidéki magyarok Budapesten, Jókai Mór előtt földig emeltük kalapunkat és Beöthy Zsolttal az egyetem kupolatermében, ha a fiatalság ellenzéki érzésével néztünk is farkasszemet, a tekintetünkben benne volt az ifjú harcos tiszteletadása az öreg Toldi előtt.
Budapest különben, hitem szerint is, a jövő városa. A múltját, amennyiben volt, mintha tökéletesen elfeledte volna. Egy kissé, úgy látszik, szándékosan is. A jó öreg Múzeum körutat, amelyen egy márciusi délelőtt Petőfi szavalt és amelyen Jókai Mór koporsója elindult a nem ismert mesetartományba, egyszerűen és pogányul Mehmet-szultán útjára keresztelte egy háborús napon. A régi házakat szó nélkül bontogatták Pesten, és Krúdy Gyulának Budára kellett menekülnie, hogy régi pesti hangulatokat érezzen.
A vonatok pedig csak menjenek Budapest felé. Hátha kiszáll megint belőlük egy csomó szegény, lelkes, tüzes és komoly vidéki ifjú magyar, hogy új gazdagságot, lelket, tüzet adjon, új tavaszt és új dicsőséget hozzon Budapestnek, Magyarországnak, széles e világnak!