A lap feldolgozottságának foka

Budai harczjáték

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Budai harczjáték
szerző: Kisfaludy Károly

Ólomlábon jár az ellen,
Bús a bajnok élete,
Harczmoraj kell a magyarnak,
Hogy vidúljon érzete,
Igy szól Mátyás, és Budára
Összegyűjti híveit,
Játszi hadban feltünetni
A csatának képeit.

S a borostyán édes álma
Győzni a király előtt,
Sok vitéznek lángszivében
Olthatatlan vágyra nőtt:
S versenytűzre lobbadozva
Gyűlnek a várpiaczon,
Melyre a nap gazdag fénye
Számtalan nézőket von.

Ekkor Mátyás udvarába
Béköszönt cseh Holubár,
Nagy hatalmú a vivásban,
Hir-emelte bajnok már.
Mint egy árbocz úgy magaslik,
Izmos, vállas és kemény,
Néki láncsa, kard, parittya
Legvidámabb élemény.

Gőgje - oly nagy mint alakja -
Dísznyerésnek itt örül
S fityma dölyffel hánykolódva
Jár a bajnokok körül.
"Itt aczélom, küzdni szomjas,
Szembe most a ki vitéz;
Esküszöm! ma porba fürdik,
És az égre háttal néz."

És Kinizsi, a nagy lejtő
Rátekint és fölrobog,
Vállán párducz és kezében
Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hírnek,
Szótlan áll ki a vezér,
Bár feszülten ég erében
A hadrontó szittya vér.

Már a négyszeg pályatéren
A cseh nagy dárdát ragad.
A vezér is pörget egyet
Melyet el nem birna hat.
Mintha két vasbércz inogna
És hegyettök ülne sas,
Szárny-legyintve dördültökre -
Rémalakjok oly magas.

S im a fekete seregből
Egy szép dalia kivál,
S szél-nevelte karcsu ménen
A sorompón átalszáll;
Ez nem szálas termetére,
De hajlékony és sugár,
S még felette ifjukor leng,
Vassal fedve arcza bár.

Bízd reám e bajt, vezérem!
Ne csevegje a kevély,
Hogy több férfit, küzdni bátort,
Nem talált Kinizsinél.
Hadd erődet szunnyadozva,
Marni míg kel új agyar,
Rábélyegzem én is erre,
Mint ví s érez a magyar.

Igy a bajnok, és Kinizsi
Őt szemlélve kéjre gyúl,
S megzörrentve szörnyü pajzsát
Bizton enged s elvonúl.
Délczeg hőske! - méri a cseh -
Gyönge vagy, hozz társakat!
Tett után szólj! - a magyar mond -
Könnyű a nyíl s még is hat.

Harsog a jel, s Gúthi nádor
Mint biró helyére ül;
Minden ajkon elhal a szó,
Minden élet szembe gyűl.
És körösleg a fövényen
Nyargal most a két vitéz;
Hosszu dárda markaikban,
Mindenik lökésre kész.

Trombiták rivalnak ismét,
Összezúg a versenypár;
Pajzsa széthull a magyarnak,
Ugy rácsattant Holubár.
Nem rendül az, s új erővel
A kevély ellen robog,
S érczbuzgánynyal büszke mellén
Szinte fölcseng, ugy koczog.

Három ízben egybetörnek,
Habzik a cseh vaslován,
Míg körüle csak szökesve
A magyar néz rés után;
S egyet lelve, mint a villám
A habzó ellen feszűl,
S úgy döf rája: hogy lovastúl
Az hanyatt a porba dűl.

Diadalmat ünnepelni
Jönnek most a magyarok,
Őt emelni pajzsaikra
Nyíladoznak száz karok.
Jő Országh is, s kegygyel inti
Szellőztetni sisakát,
Hadd ismerje és becsülje
A király s hon bajnokát.

"Mint elsője szép hazámnak
Első védje is vagyok,
S kétszer élek nagy hirében,
Ha nevem tettel ragyog."
Ekként szól önérzetében
S fordul a gyűlt nép felé,
És a föltűzött sisakból
Mátyás képe tűn elé.

Meghökkenve érti a cseh
S szégyen-telve lábra kel;
S mily rátartva jött Budára,
Oly leverten illan el.
De örömzaj harsog itten,
S buzgón így az égbe száll:
Éljen Hunyad vére Mátyás,
A vitéz, a nagy király!