Buda halála/Második ének
Másnap az esztendő tavaszi reggele
Jó hún daliákra mámorosan kele;
Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:
Benn küzd vala köddel az elme világa.
Künn már az arany nap sugarát elönti,
Mint páva ha büszkén toluit berzenti;
Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.
Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,
Messzire a látás föl nem akad benne,
Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,
Csillan imitt-amott repeső bogárral.
Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,
Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül:
Az arany idő is neki halott-sárga,
Visszás neki Isten gyönyörű világa.
Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki amit tett, bánja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –
Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,
Reggeli szokásból, kora üdvözletre;
Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:
Okosan kérdezte ura egészségét.
Azután elkezdi, szót szóra felelvén:
„Terem a bölcs ige koros ember nyelvén:
De, ki állandóan be is váltja tettel,
Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.
„Tegnap a mérséket ételben italban
Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:
De ma fejed bánja, csikorogsz utána,
S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.
„Megkövetem arról királyi személyed,
Szabadon szólásom gonoszra ne véljed;
Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:
Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.
„Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén
A nagy csata megvolt, Cezumornál szintén:
Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;
Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.
„Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,
Gyűlöltem, a hunnak ha nevét is hallom;
Tűz-víz e világon nem oly eskütt ellen,
Mint vala hún és gót egymás faja ellen.
„Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harcot,
Völgyébe ledönténk sok barna hun arcot,
Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:
Még egyre világolt szász Detre acéla.
„Akkor megütének újfent Cezumornál,
Bendeguz alátört Hunbérc ködös ormán,
Nyila itt van most is, csontomba temetve:
Azóta nevem lön: vashomloku Detre.
„Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,
Vérem apadtáig, inam szakadtáig;
Végre kezét nyujtá, ő az acél marku;
Tetszett énnekem a becsületes alku.
„Nem adott el rabbá hadi szolgaképen,
Kótyára hunok közt nem ereszté népem:
Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,
Szolgálni tanáccsal engede és karral.
„S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –
Nc hisz' az is megvan, no hisz' az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.
„Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?
Míg birtam, erővel, – míg lehelek, szóval?
Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta
Vén Detre tanácsát; soha meg se' bánta.
„Néked is azt mondom (terhedre ne essék):
Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;
Mert valamint józan szavaid eletted:
Olyan vala tegnap az a másik tetted.
„Mértékre imbolygott a beszéded rudja,
De, amit cselekvél, dőre, hebehurgya;
Nyilad is ellőtted, vaktába', sebessen;
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.
„Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –
Az egy birodalom két főt hogy uraljon?
Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből?
Soha, soha nem költ józan okos észből!
„Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?
Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?
Két tőrnek is, úgy-e nem elég egy hüvely? –
Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?
„Tagot is embernek párjával az isten,
Ada csupán egy főt, urrá egész testen;
Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,
Méhraj is indul csak egy anya röptére.
„Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,
Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;
Neked irott könyv is hazudik rovásra,[1]
Hiú mesemondó az üdők tanácsa.
„Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté:
Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?
Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána
Egy helyet egyenkint megűltek utána.
„Így Apos, így Zombor s valamennyi előd
Zengő szavu dalban forog a nép előtt;
Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:
Egyedűl birá mind hunok országát az.
„De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)
Megfelezéd tegnap királyi személyed:
Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:
Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.
„Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:
De nyugtalan, ádáz, mint harci szilaj ló:
Az is megural, ha bátran töri féked;
De ha kezed gyönge, nekivadúl s véged.
„Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból –
Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;
Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,
Engeszteli önként becses marháival.
„Megfogyatád önkint hatalmad egészét,
Hogy a fele' árán megváltsd fele-részét:
Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód
Feljött az erős nap, halványodik a hold.
„Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:
De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt:
Ne adja tanulnod a temagad kárán:
De, ha áldozat kell, te leszesz a bárány.
„Engem a nagy vénség tart egyedül búra,
Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;
Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:
De, ami veszendő, nem fordithatom meg.” –
Így zárta beszédét fejedelmi Detre.
Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;
Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:
Verte vadul szívét az ijedség szárnya.
Végre süket hangon, mely kétfele vásott:
„Mit tegyek?... ím késő, – mondotta, – tanácsod;
Sok is a bánatra, de kevés a tettre.”
Most közelébb hajlott Berni okos Detre.
„Őrizd magad, úgymond, Etele hirétül:
Azzal Buda romlik, ha Etele épül,
S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,
Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.
„Őrizd magad attól, gyenge szived' lássa;
Félelem a gőgnek itató forrása,
Azzal veri szomját, növeli ártalmát;
Míg bátor eszesség letöri a szarvát.
„Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:
No hát ne legyen több, vigyázz elejénte.
Színig ugyan tartja folyamot is partja:
De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.
„Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:
Nehezen kél aki egyszer alul fekszik;
És hegy tetejéről a kő ha megindul,
Le az aljig oztán nem áll meg azontul.
„No hát eleinte szemesen ügyeljed,
Hogy el ne szorítsa közös ülőhelyed,
Mert savanyú lesz majd ülni kicsiny szélen,
S visszakapaszkodni földre-bukó félen.
„Atyafi jóságból, puha békességből,
Oda ne is engedj semmit a tiédből;
Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,
Félrerug a másik, noha nem akarja.
„Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal –
De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;
Viszi saját kénye, rohanó dagálya:
Mintha szelet fogván megered a gálya.
„Ím eleget mondék. Te fogadd tanácsom.
Tartok, nehogy itten Etele meglásson.
Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,
Mert messzire látó öreg időt éltem.”
Ily szóval az agg hős elmene dolgára,
Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;
S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,
Forgatván elejét és végit a szónak.
- Megjegyzés
- ↑ Maig élő mondás, annyi mint sokat és folyvást hazudni, mintha csak írva volna. Azért mertem a hún írásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni, dacára mai tréfás színezetének. A. J. megjegyzése.