Buda halála/Hetedik ének
Követje azonban keleti császárnak
Lőn tiszteletére Etele királynak;
Ura üdvözlését gyors paripán hozta,
Társaival útján Etelét nyomozta.
Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek,
Csergét,[1] különállót, a völgyben ütöttek;
Azután, Budáról se hallva, se kérdve,
Indultak Etelnek a tiszteletére.
Fényes ajándékot hoztak vala bőven,
Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,
Pénzt is egész terhet; rajta van az érték
Ahogy az erszénnyel fontszámra kimérték.
Sátorba nyitottak, engedelem nyervén;
Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;
Etele a szókat érti vala folyvást;
De azért kívánta, magyarázza tolmács.
„Én uram, a császár – amaz így beszéle –
Küldi ajándékát s üzenetit véle:
Izeni hűségét, tiszta barátságát,
Hívja szövetségre a hunok országát.
„Messzefutó hírét hallotta nevednek,
S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;
Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék
Szolgái előtted, kívánva szerencsét.
„Nem akar ő, mondja, veled élni hadban,
Akar ő szomszédi kegyes indulatban;
Vásárt Duna mentén városaiban nyit,
Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.
„Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja,
Testvére gyanánt lesz a hunok királya;
Ajándékban is ő lel gyakori módot;
Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot –
„Adaját megadná, (szavait cseréli,
Átszúrván Etele szemének az éli;)
Fegyvert birodalma részére ha fognál,
Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.
„Hallá közelebbről hada összes költét,
Mellyel a szomszédok füleit megtöltéd:
Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;
De követségünkben, halld, mit izen részül:
„Ország a tiéddel megy amott hosszába',
Jobbkézre melyet hágy a lefutó Száva:
Népe, az illirség, s ki lakik az helyen;
Felzendült uram és az ő urok ellen.
„Császár letapodná fejöket egy topban,
De hada másutt kell, mindenfele jobban;
S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,
Máglyára menendő van annyi eretnek.
„Ha hát – ez uramnak üzeneti hozzád –
Kész engedelemre pártosait hoznád:
Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;
Megbízva mi jöttünk ezen alku végett.” –
Követek szavát így Etele megérté;
Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;
S miután a szólnok választ ada nemmel,
Így feddi, keményen összekapott szemmel;
„Tudnia császárnak illő, s követének,
Valamíg a húnok fejedelmi élnek;
Senkise' hallá még Buda király holtát,
Legfelyül intézi hunok összes dolgát.
„No tehát őhozzá mentek ezen nyomban,
Ajándékkal is őt kéritek azonban;
Magam is ott lészek, ami engem illet,
Társa lévén, hű kard az oldala mellett.”
„Erre lehajolván a követek mélyen,
Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?
S miután a király engedte, joházva[2]
Csendesen így szólott halkal magyarázva:
„Buda királlyal – mond – ebbe' közünk semmi.
Császár Eteléhez parancsola menni.
Célt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;
Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.
„Ki fogóznék, úgymond; töveszagadt ághoz?
Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indához? –
Buda már volt, ami. Etele a »lészen«.
Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen.”
Etele az ily szót látszik vala unni,
Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;
Ellenes indúlat percenetig vívja;
Jőjenek – igy végzé – mikor ismét hívja. –
Maga pedig menvén Buda hőshöz által,
Jöttire a bátyja megfordula háttal,
S hogy szólani kezde, akkor is az görbén
A semmibe nézett, és monda kitörvén:
„De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel?
Gőgös Etel, látom, mily célra törekszel!
Követek dolgában mit tudok én tenni!...
Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.
„Oh! bár e világon élve ne is járnék,
Látni magam' fogytát, mint reggeli árnyék;
Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,
Kinek egy hörpentés a világ hatalma!
„Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén;
S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?
Ha! vagy az a más ült helyibe az énnek?
Lettem örökömben hazajáró lélek?
„De azért se! mondom. Én mondom: azért se!
Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:
Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy – vagy!...
Máskép szakad a húr: ami valál, az vagy.”
Felforra Etelnek hirtelen a vére,
Zúgó patakokban ömlött a fejére;
Mint malom örvényzett két füle, – s az ajka
Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:
„Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan,
Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!
Mintha nekem járni volna okom görbén,
Ha kaján elmével hitemet megtörném!
„Mi vagy te?... aszott fű pelyhe az út mellett,
Gyönge akaratom neki a lehellet!...
Akarom: volt, nincs... majd!” – Ezzel mene gyorsan.
Mint mikor az égnek villámtüze harsan.
Követeket mingyár' küldi Etellakra,
Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;
Küldi kalaúznak gyors ménü futárját;
Jó gondviselésben, alkura, ott várják.
Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon;
Köde haragjának esik az-nap folyton,
Estefelé tisztul. Kezd szállni magába,
Reggel mene önként Buda sátorába:
„Bátya! tüzes voltam, mert marcona voltál,
Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:
Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,
Hanem a beszédem halljad előbb végre.
„Igazságtalanúl, engem itélsz abban;
Hogy irántad volnék ravasz indulatban!
Követek hibáját magam is feddettem, –
Ők még se' akarván, én ide siettem.
„Császár, igaz, őket hozzád nem utalta,
Egyenest énhozzám jőni parancsolta:
Tán mivel én a had folyamát intézem; –
Akárhogy akármint: benne semmi részem.
„Ajándékot is ők valamennyit hoztak,
Én kétfele raktam jó-eleve aztat,
Sátromban azóta felezetten áll az:
Én voltam az osztó: te jövel és válassz.
„Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.[3]
De nem ennyi, testvér, e követség haszna,
Nem arany és a kő, mely becsesebb annál:
Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.
„Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban,
Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:
Omló birodalmat jobb védeni néppel,
Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.
„Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám,
Kényemre azontul fordítok a dolgán;
Ki az én erőmön szokta meg a járást,
Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.
„Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi!
Ugy van, de az ok nem köznép hiu tapsi:
Akarom, terjedjen húnok birodalma,
Gyökerit más földre bocsássa hatalma.
„Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,
Soha középszerben tespedve nem állhat;
Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy –
Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy.
„Császár dolgait én, kémek után; hallom:
Azért követekkel szerződni javallom;
Teszem is... de, bátya, ne az ellenedre!
Testvér, addsza kezed' józan feleletre!
„Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna:
Szorítom a császárt éventi adóra,
Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,
Zsákmánnyal is onnan kiki gazdagodnak.
„No hát, az okos szón engedve tanácsod,
Akaratom légyen a te megbízásod;
Ne mondja, ki látja: vér dacol a vérnek:
Etele és Buda együvé nem férnek.”
Így szóla, erővel, de azér' nyugottan.
Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,
Nem, mintha szavának értené a mélyét,
De mert maga fölött érezte személyét.
Azt látja, hogy öccse kínálja felesnek,
Hasznot is a harcból, gondolja, keresnek;
Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte;
Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.
Valaki már azt is meghozta fülébe,
Öccse hogyan mordult követek elébe.
Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,
Valamint a holt szén gerjed eleventül.
Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen,
Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;
Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:
S immár az Etele sátra felé mennek.
Kiket amint Gyöngyvér sátor alól ketten[4]
Megláta kijőni nyájas szeretetben,
Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra
S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.
Buda is megfordult, hogy visszatekintsen,
És monda nejének: „Jöszte velünk, kincsem;
Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél[5]
Rest asszony! pedig, ím, hármat alig lépnél.
„Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért,
Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,
Arany-ezüstér' nem, az egész világért:
De hiába esdünk ilyen boldogságért.
„Jer hát, Aladárral magadat múlassad
Ílda unalmát is mindennap oszlassad;
Hiszen akár együtt volnál vele mindég:
Te vagy a gazd'asszony, ő szeretett vendég.”
Indult a királyné Buda e szavára,
Menet mosolyogván kisebbik-urára, –
Bár esze megáll, oly csoda történt e nap:
Mert elpanaszolta Buda néki tennap.
Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben,
Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben.
Most, fia képéhez piros ábrázatját
Lehajtva, mutatta messziről az atyját.
Mint rózsabokorból riad a madárka,
Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;
A bokor ott guggol, keble marad tárván,
Kisded szökevényét hű fészkire várván.
S mint fürjike apró lábait a fűben;
Szaporázza léptét a fiú sürűbben,
Egyenest apjának szalad a szép gyermek,
Gondolja, no mingyárt az ölében termek.
De mikép pillangót lebegő csuklyával;
Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,
Sejti az a cselt már és félre csapódik,
Lába tekervényes szaladásra oldik.
Ángya pedig űzi hő gerjedelemben,
Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;
Ilda kacag tulról könnye szakadtáig,
S fájó nevetésben elfárad odáig.
Mire odaért, már biztos menedékből
Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;
Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;
Gyöngyvér komoly arccal rösteli a dolgot.
„Szállsz le hamar onnan! – Ilda fiát feddi –
Rossz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?
Megköveted mingyár' szerető nénédet!...”
Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.
Célját hogy elérte, nem bánja továbbá,
Hagyja magát tenni béketürő bábbá,
Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen
Borítani csókkal – hazavinni kézen.
Otthon egész estig gyönyörűn mulattak,
Ez nap örömére nagy lakozást laktak
Egyben ama két hős, meg a felesége; –
Buda és Etel közt így lett meg a béke.
- Megjegyzés
- ↑ Sátorféle. Perzsa szó, valamint a sátor is. Emlékíróinknál is fordul elő, ily összetételben: csergesátor. A. J. jegyzete.
- ↑ A fentebbi joh szótul, annyi, mintha szivedzik, szivedezik volna: azaz enyhül, engesztelődik. E származtatást méltóbbnak tartom, mint juhászodik; (mert a juhász szelíd ember!), annyival inkább, mert vidékemen a nép nem mondja: juhászodik, hanem juhádzik, vagy juházik, ami nyilván más eredetre utal. (A szekér juha is hihetően joha volt, belrésze.) A. J. jegyzete.
- ↑ Válasz. Nemcsak felelet (ez a régieknél: választ), vagy elválasztó valami, hanem választás is. (L. Szabó D. „Kisded szótár.”) A. J. jegyzete.
- ↑ Azaz: Kettőjüket. Így használva már a XVI. századbeli „Adhortatio mulierum” című gúnyversben. „Ha minket isten ketten (kettőnket) összebír.” A. J. jegyzete.
- ↑ Fiatabb nő az idősbnek öcs. Innen az öcsémasszony is. A. J. jegyzete.