Bucsuvétel a szerelmeskedéstől
| Bucsuvétel a szerelmeskedéstől szerző: Kis János |
Sokáig szenvedtem a gőgnek hatalmát,
Amor soká üzte rajtam diadalmát,
Égi geniusom sokáig gyászolta
Hogy legszebb napjait éltem tékozlotta.
Szivem, mellyet hivság álomba ringatott,
Bölcseség szavára soká nem hallgatott,
S kényére sétálván tündérek karjában,
A szerelem képzelt paradicsomában
Míg egy dísztelen tüz benne forrón lángolt,
Virtusra, szép hírre holt, érzéketlen, volt.
De végre eltünnek már álomképeim
Egy szép s dicső napot látnak már szemeim,
Melly szánakozva hint világító sugárt
A csalárd utra, hol veszni tért lábam járt.
Hol elébb fris forrást s virágos partokat
S myrtuserdőt láttam s rózsás lugasokat,
Most ott hegyek kopasz bércei állanak
S mély örvények felett sziklák borzasztanak.
Ifju, ki az öröm virágos nyomába,
Sietsz a hitetlen szerelem várába,
Jer, tanuld meg tőlem udvari pompáját,
S kerüld kérlek e hely boldogtalan táját!
Itt a mord Fúria fákláját forgatja,
A kétségbeesés bálványát siratja,
A féltékeny gyanú szemét kedvesére
Szegezi, kínjának gyászos kútfejére,
A vak hit lángolva dől annak karjába,
Ki őtet meríti gyalázat árjába.
A csüggedés nyögve lesi sorfák között
Nyugalmát, melly tőle végkép elköltözött:
S ha nappal erdőkben bujdosván óráit
Elálmodja, végig sírja éjszakáit.
A pajkos bujaság társait biztatja
S lydiai hanghoz táncait járatja.
Minden főn zöldellik uj myrtuskoszoru,
Bőven van a nectár; senki sem szomoru:
A siren nevetve nézi vakságokat
A virtus elpirul, s ott hagyja nyájokat.
Te kinek még el nem bódult itélete
Szólj, egy nemes lélek illyent kedvelhet-e,
Egy leány szemében boldogságát lesni,
Százszor megcsalódni, ujra tőrbe esni,
Napestig koldulni szépje szép szavait,
Állva s dicsekedve hordozni láncait,
Örök harcot vívni semmiért magában,
Hol örömtől égni, hol nyögni hiában,
Most remegni, majd rút lángra tüzesedni -
Lehet-e embernek illy mélyen sülyedni?
Holott dicső feje kevesebb munkával
Ékesülhet virtus szent koszorujával?
Holott szebb örömre bölcseség nyit utat,
S szabadság mezején rózsás ösvényt mutat?
Én az illy báboktól immár bucsut vészek,
A föld királynéi rabjok már nem lészek,
Siessen akárki kivülem vesztére,
Ki sorsát bizhatja egy leány kényére.
Legyen bálványáért magához mostoha;
Én többé láncomba nem dicsekszem soha.
Mennyet s poklot nékem nem oszt egy földi szép,
Erős isten, Amor, isten hozzád végkép.
Nyilad elszabadult szivemre már nem hat,
Győzött az okosság rajtad, vak indulat.
De kimért utadon mit tétovázsz menni,
Új probát hiában mért akarsz itt tenni,
Holott annyi jobbágy jármodat óhajtja
S annyi vak áldozat nyakát önkényt hajtja?
Ím ezer ifju áll oltáraid körül,
S bálványának kiki olvadozva örül,
S kész vért tékozolva vagy győzni vagy halni,
Ha szépjénél szebbet valaki mer vallni,
Ezer hajadonok koszorús fejekkel
Hatalmadat zengik nyögdécslő énekkel,
S kérnek minden erdőt, s minden patakokat,
Hogy harsogják s zúgják mindenütt lángjokat.
Vagy, ha nem kell az illy könnyü győzödelem,
Ha jobban mulattat szokatlan gyötrelem:
Menj ama meglettkor tisztes szűz leányhoz
Ötven hosszu nyárnak ért gabonájához,
Azon végy, ha tetszik, dicső diadalmat,
Fagyos ereibe gyujts édes fájdalmat;
Önts fénylő piros szint elhervadt képére,
S áraszsz örömzáport bágyadó szemére.
Ott terjeszd hiredet. De ne merd azt várni,
Hogy sértett szivem még igádban fog járni,
Jól esmérem alélt erőtlenségedet,
Triumfálva széljel tépem köteledet.
Érzem, mennyei tüz hevíti melyemet,
Fenmarasztja elmém örökre nevemet.
Venus Urania ismét karjába vesz,
S a lágy szerelmesből megérett férfi lesz.