Bucsú hangok
Míg elválnál tőlem, a ki ugy szeretlek,
S gyermek, de hű szívvel atyámnak nevezlek,
(Életem reményi’ jóltevő atyjának)
— Hallgasd bús szavát a bús fiu dalának!
Rövid volt az idő, melyet együtt éltem
Veled, de az alatt hosszúkat reméltem,
S e tündér remények, mint borostyán a fát,
Czélukat, szeretve, te benned karolták.
Hidegnek tetszettem szemeidben, — érzem,
— Visszatartóztatott gyermekes szemérem,
De szerelmem ölelt szellem karjaival,
Szívem mélyén hintett forró csókjaival.
Elméssz! — s fájó szívem csak az emlékezet
Fél-kedves mezején találkozik veled.
Akkor is bánattal tűnsz csak majd elébe,
— Édes, keserű is a multak emléke!
Midőn távol innen zajgó barátidnak
Örülő sorai nyilt karral fogadnak
— Emlékezz’ meg arról, a ki szintugy szeret,
A ki mellől a sors oly messzire vetett.
Vagy midőn, bajodban enyhülést keresve,
Atyai nézésed esnék gyermekedre,
— Jusson eszedbe, hogy egy, a ki távol van,
Éltét adná, hogy ha részt vehetne abban.
— De elég! lantomnak bánatos panaszsza
Sietős utadat tovább ne halaszsza,
— Áldásom kövessen, áldásom kisérjen,
Áldásom, balsorsot soha ne ismérjen.