Brazíliai regény
| Brazíliai regény szerző: Bálint György |
Néhány hónappal ezelőtt örömmel fedeztem fel a brazíliai költészetet, Rónai Pál magyar fordításain keresztül. Most egy brazíliai regény került a kezembe. A dél-amerikai állam budapesti követe tisztelt meg vele, abból az alkalomból, hogy Brazília most ünnepli szerzője születésének századik évfordulóját. Ez a centenárium nagy nemzeti ügy odaát, a napilapok oldalakon át méltatják a szerző, Machado de Assis jelentőségét. A regény, melynek Dom Casmurro a címe, valósággal intézménnyé vált már Brazíliában, állandóan hivatkoznak rá, idézik, gondolatokat merítenek belőle, mint a kínaiak Konfucius műveiből. Brazília fiatal ország, rövid a történelme, és alig vannak hagyományai. Egyik legkomolyabb hagyománya ez a könyv. Elolvastam francia fordítását, és gondolkodóba estem. A brazilok boldog emberek lehetnek, állapítottam meg kissé irigyen.
Boldogok lehetnek, hogy ilyen végtelenül fontos számukra az irodalom, méghozzá az úgynevezett tiszta irodalom. Nemzeti regényük abban különbözik a legtöbb nép nemzeti regényeitől, hogy nem foglalkozik nemzeti problémákkal. Sok jel amellett szól, hogy e nagy tropikus ország még nem jutott el a válságnak abba az állapotába, amikor a nemzet léte vagy legalábbis jóléte kérdésessé válik. A politika nyilván szenvedélyesen izgatja és szórakoztatja őket, mint általában a dél-amerikaiakat, de még nem vált sorskérdésükké. Általában nincsenek még sorskérdéseik. Ez különösen hat a magyar olvasóra, hiszen a mi irodalmunk mindig a tragikus létkérdések irodalma volt. „Egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált!” – kiáltja gyötrődve Vörösmarty, és ez a kérdés ott van minden magyar remekmű mélyén. A mi nemzeti regényeink a Falu jegyzője vagy a Magyarország 1514-ben. A mi nagy íróink, bármiről írtak is, bármilyen részletkérdéssel foglalkoztak, mindig felvetették a nagy kérdést is, a totális kérdést, az élet vagy halál kérdését, egy ezredévi szenvedés félelmetes perspektívájában. Ezért találjuk éppen mi olyan sajátságosnak a brazilok nemzeti könyvét, melyet ugyancsak a XIX. század szült, mely ugyancsak boldogtalan csengésű – de semmi nyomát nem árulja el a kollektív boldogtalanságnak.
A másik szempont, ami e távoli könyvben meglep, esztétikai természetű. A regény tudniillik kitűnő. Machado, a néger munkás és kreol mosónő fia, a múlt század nyolcvanas éveiben sok tekintetben megelőzte Proustot. Nyomokban már nála is megtaláljuk a prousti idő-relativitást, a lélek mélyén rendetlenül összehalmozott múlt átható elemzését. Kerete is emlékeztet egy kissé a Proustéra: egy ember „az elveszett időt” kutatja, kissé ötletszerűen keresgél a múlt élményanyagában, és közben félelmes emberismerettel, kegyetlen őszinteséggel leplezi le önmagát, hozzátartozóit, és általában az életet. A regény terjedelme – Proust hatalmas művével szemben – nem nagy. Egyetlen közepes terjedelmű kötet, de mégis nagyon sok van benne: nagyon sok meglepő, friss igazság a lélek mélyrétegeiből. Apró, éles, villanásszerű fejezetekből áll. Több benne az elmélkedés, mint az esemény, de mégsem vontatott. Azt hiszem, Machado sokat tanulhatott nagy kortársától, Dickenstől, és bölcs fölénnyel, gyakran humorral közöl fájdalmas és kiábrándító igazságokat. Szemlélete egy fokkal keserűbb, mint Dickensé: egy illúziót vesztett természettudós lemondó nyugalmával tér napirendre az emberi kapcsolatok gyarlóságai és hazugságai fölött. Könyvének háromnegyed részében egy gyermekidillt ír le, végtelenül gyengéd színekkel: az utolsó részben csendesen, hűvösen, szinte odavetve meséli el, hogy az idillből először boldog házasság, majd csalás és keserű kiábrándulás lett. Ritkán írták le egy élet teljes összeomlását ilyen hangsúlytalan és pátoszmentes erővel. Az előkelő és szemérmes tartózkodásnak ez a foka teljesen angolos: az európai olvasó igazán nem ezt várná egy brazíliai írótól.
És itt jutunk el e nagy nemzeti könyv harmadik sajátosságához: egyáltalán nem „brazíliai”, legalábbis nem a fogalom közkeletű értelmében. Nincs benne semmi egzotikum, hacsak az nem, hogy a cselédség néger, és hogy a hős egyik gyermekkori barátja leprás. De ezeknek az apróságoknak nincs semmi jelentőségük a könyvben – a négerek nem viselkednek „négeresen”, és a leprás fiú lelki elesettsége nem volna más akkor sem, ha történetesen tüdővészben vagy rákban szenvedne. Machado a maga brazilságát természetes adottságnak tekintette, és nem tartotta szükségesnek, hogy kérkedjen vele, és olcsó külsőségben juttassa érvényre. Nyilván volt benne valami alapvető és mély brazilság, amit azonban csak honfitársai fedezhetnek fel nála. Az idegen olvasó csupán azt látja, hogy nagyszerű, kulturált író volt, aki a szellem örök nyelvét beszélte, mindenki számára érthetően. Brazília méltán büszke erre a klasszikus könyvére, mert nagyon szép és tiszta hangon szólt bele a világirodalom koncertjébe. A legtöbb európai - köztük magam is - nem ismeri személyesen Brazíliát, és előreláthatóan nem is fogja megismerni. De ezért az ismeretséghiányért bőségesen kárpótolnak az ilyen véletlenül felfedezett, rejtett remekművek. Kárpótolnak és megnyugtatóan hatnak: bebizonyítják, hogy az európai szellem nem ismer földrajzi távolságokat, és egyszer talán, ha már Európából kiveszett, Amerikában folytatják majd fiatalabb és boldogabb népek.