Bradley Tamás visszaüt/Negyedik fejezet

← Harmadik fejezet

Bradley Tamás visszaüt
szerző: Rejtő Jenő

Ötödik fejezet →

Negyedik fejezet

Toglad sejk meghálálja a légionisták tettét, és ettől kis híján éhen halnak. Cseberből melegbe. Higgins ügyvezető igazgató lesz, és Krakauer sikerrel szerepel mint királynő. Kollégák csatlakoznak hozzájuk, majd új fényforrás tűnik fel a sivatagban.

1

A katonák ültek a vádi medrében egy szikla alatt, csak Kjörgson állt őrt a sejk mellett. Már türelmetlenül várták Bradley visszatérését, és örültek, mikor megpillantották lefelé jönni a hegy lejtőjén, fegyverrel a kezében.
- Nyugodtak lehetnek - mondta a fogoly Toglad -, teljesülni fog a kívánságuk. Ez tiszta alku volt. Remélem, a maguk részéről is.
- Ha visszatérnek a barátaink - felelte Bradley -, maga is elmehet.
- Azt láttam, hogy okosak, elszántak és ügyesek. De még nem tudom, vajon tisztességesek-e? - gondolkozott hangosan a sejk.
Stuck félrevonta Bradleyt.
- Azt tudod, hogy Toglad sejk ötvenezer frankot ér?
- Tudom.
- Ha visszatérnek a fiúk, elegendő egy sortűz, egy iramodás, és a sejk már velünk együtt az erődben van.
- Ez bizonyos.
- Tehát?...
- Tehát ha a fiúk sértetlenül visszatérnek, szabadon bocsátjuk Togladot.
- Ötvenezer...
- És ha egymillió?! Aki a sejket el akarja fogni, annak előbb velem kell végezni!
Stuck rosszkedvűen himbálta a felsőtestét.
- Hogy lehet valaki ilyen nyárspolgár...
Toglad a sivatagban kifejlődött finom hallásával egy szót sem veszített el a társalgásból. Még azt is hallotta, amikor Kjörgson csatlakozott távolabb beszélgető két bajtársához, és ezt mondta:
- Bradleynek igaza van!
- Nincs igaza! - erőszakoskodott Stuck. - Hiszen büntetést is kapunk. Ez szökés volt, és azonfelül, ami a legsúlyosabb: nem teljesítettük a parancsot! Viszont ha a sejket elfogjuk, nincs mitől tartanunk.
- Ez igaz... - dörmögte Kjörgson.
- A magam részéről - tűnődött Jarosics, aki hozzájuk lépett, mert elégségesnek tartotta, ha Havranek és Malpaga őrzik a sejket - unom a légiót. És ha már eljöttünk engedély nélkül, folytassuk az utat, és jussunk ki valamerre Afrikából.
Stuck dühösen nevetett.
- A Ghidi-sivatagon keresztül parancsolod? Vagy a háromezer méteres hegycsúcson át? Mi?! Ha kiszolgáltatjuk a sejket, akkor nem veszik tekintetbe a vétséget, és ötvenezer frank üti a markunkat! Ez az én véleményem!
- Igazad van - felelte csendesen Bradley. - De én változatlanul fenntartom, hogy amennyiben Higgins és a többiek visszatérnek, szabadon bocsátjuk a sejket. Aki megpróbál ebben megakadályozni, azt lelövöm, mint a veszett kutyát.
Egy óra múlva nyolc ember jött lefelé a hegyoldalból. Négy bennszülött és négy légionista. Bradley és másik öt katona lövésre kész fegyverrel álltak.
- Mondja nekik, hogy ne jöjjenek ide, csak a katonákat küldjék le.
- És mi biztosít arról, hogy akkor visszamehetek? - kérdezte a sejk.
- A szavunk. Kérem, kiáltson - tette hozzá nyugodtan Bradley -, mert ha közelebb jönnek emberei, akkor lelőjük őket.
A sejk kiáltott valamit a közeledők felé. Ezek megálltak, és intettek a foglyoknak, hogy menjenek tovább.
- Hát ez nagyszerű! - vigyorgott teli szájjal Higgins, mikor odaért.
- Ennyire hiányoztunk volna? Nem sajnáltátok a fáradságot?
A rókaképű Visszhang rosszkedvűen dünnyögött:
- Fáradságot... fáradságot!... Inkább arról beszélj, hogy micsoda strapa volt felmászni erre a hegyre. Adjatok egy cigarettát...
Megrázogatták egymás kezét. Haagen, a németalföldi paraszt, lomha, mély hangján csak értelmetlen szavakat motyogott. Sehogy sem tudta kifejezni, amit társai iránt érzett. Csak magában dörmögött. Graham, a költő, fél lábon ugrált örömében.
- Igazán megtartják, amit ígértek? - kérdezte hűvös kíváncsisággal a sejk, és megkötözött csuklóira nézett.
Stuck zavartan pislogott a skótra.
Bradley úgy fogta a kezében lógó puskáját, hogy mutatóujja a závárzat alá került.
- A sejk megtartotta, amit ígért, most rajtunk a sor. Szabadon bocsátjuk - jelentette ki határozottan, és egy villámgyors mozdulattal elvágta a fogoly kötelékét.
- Elmehet!
Toglad mosolyogva felállt, és a csuklóit dörzsölte.
- Maguk mihez kezdenek most? - kérdezte olyan nyugodtan társalogva, mintha kávéházban lennének.
- Azt hiszem - mondta Bradley a négy szabadult fogolynak -, legokosabb, ha ti visszamentek az erődbe. Rátok nem vár büntetés. Mi pedig szökünk valamerre...
- Marhaság - szólt Haagen. - Együtt vagyunk, és együtt maradunk!
- Nekünk is elég volt a légióból - kiáltott a költő -, fel a vidám ír haza felé! Hahó!
- Légy szíves, és ne ordíts - mondta idegesen a torreádor. - Nem tudom, merre akarsz menni, Bradley.
- Ha elég elszántak ahhoz, hogy bízzanak bennem, tudok egy hegyi utat, amelyen át gyorsan kijutnak a Nigerhez, és a folyón lefelé ilyen legények, mint maguk, játszva elérik Gambiát.
Csodálkozva összenéztek. A sejk, fehér fogsora között a cigarettával, mosolyogva kutatta az arckifejezésüket.
- Megértem - folytatta -, ha kissé bizalmatlanok, hiszen a hegyek között a hatalmamban vannak. De eddig megtartottuk egymással szemben a szavunkat, és azt hiszem, ezután sem lesz ok panaszra. Nos, én szavamra és hitemre mondom, hogy maguk a sziklák között a vendégeim, bántódásuk nem lesz, és megbízható vezetővel mindannyiukat a Nigerhez kísértetem.
Bradley vizsgálódva nézte a sejk arcát.
- És miért teszi ezt velünk?
- Mert jutalmat érdemelnek az ötvenezer frankért, amit elveszítenek, miután a szavuknak álltak.
- Én hiszek önnek, és elfogadom az ajánlatát - mondta határozottan Bradley.
- Akkor én is megyek - szólt Kjörgson. Krakauer a fejét vakarta, és a hegy felé nézett.
- Én is megyek... én is megyek... Ha újra visszamegyünk a hegyre, akkor miért kellett lejönni? Az ember reumás lesz... Igazán kár volt lejönni... Állapodjanak meg végre, hogy fel vagy le... Az ilyesmit idejében kell megbeszélni... Nem vagyok vasból.
Nagyon haragudott a megmentőire, de azért ő is megindult morogva, kedvetlenül a többiek után, felfelé az ösvényen.

2

A sejk valóban érdemesnek bizonyult a bizalmukra. Úgy bánt velük, mint vendégeivel, és ezt minden hegyi lakó tiszteletben tartotta. Sötét, ellenséges pillantással méregették a katonákat, ha megpihentek valamelyik hegyi faluban, de egy hangos szóval sem illették őket. Eléjük hordtak frissen főtt kusz-kuszt, juhsajtot és gyümölcsöt.
Az egyik hágónál elbúcsúzott tőlük a sejk. Egy vezetőt és két megrakott öszvért hagyott velük.
- Innen Abur vezeti magukat tovább. A két öszvéren bőségesen van élelem. Nehéz útjuk lesz, amíg átjutnak a Tizn-Tizka gerincén, de onnan már csak a mocsár és egy kis dzsungelrész következik, azután a Nigernél lesznek. A próféta kísérje útjukon. Szálem...
- Rendes fiú - jegyezte meg Graham, mikor továbbhaladtak.
Stuck szomorúan sóhajtott:
- Ötvenezer frankot dobtunk ki az ablakon.
Reggelre ezerötszáz méter magasan jártak, fáztak, és látszott a leheletük a jeges hegyi levegőben.
- Más nem hiányzott nekem - siránkozott Krakauer. - Van egy fagyott bütyköm. Máris viszket. Szép kis út, mondhatom. Előbb is megbeszélhették volna...
Abur előttük haladt a két öszvérrel. Látszott hogy minden követ ismer a vidéken. A sivatag már nem látszott lent. Füstszerű felhőrongyok terjengtek az alacsonyabb csúcsok körül, az élet lépésről lépésre kihalt mellettük. Már a ritkás törpefenyők is csak elvétve tűntek fel. Olykor egy-egy keselyű keringett a fagyott vidék roppant barna és acélszínű kőóriásai felett, más élőlényt nem láttak sehol.
Másnap már friss, magas hó ropogott a lábuk alatt. A kezüket hiába dugdosták köpenyük zsebébe, vörösre fagyottan feszült a bőr rajta.
Délben Abur megállt, és a távoli völgyre mutatott. Most nem éreztek hideget, náthát, fagyot, csillogó szemmel néztek le a vezető karja irányába.
Messze, messze, ahol az Egyenlítői-Afrika őserdőrengetegének végtelenbe terülő sötét tömege határolja a köves hammadákat és hullámos sivatagokat, egy tekergőző formájú, ezüstös vonal szelte át a dzsungelt. A Niger!

3

Végre lefelé vitt az útjuk. A havas, jeges fennsíkokkal megszakított, kihalt ösvény, amely gleccserrel csipkézett füstölgő kráternyílások között, a Dzsebel-Sagro beláthatatlan csúcserdejében kanyargott, mintha holdbéli tájon vezetne át.
Délben már itt-ott erőtlen fű ütögetett ki a vékony hóréteg alól. Estére meglátták az első pálmát, és éjfélkor már nyoma sem volt a hónak. Sűrű, dús ciprusok, tamariszkuszok, tömött mimózasövények, jószagú oleander- és babérfák között vezetett az útjuk.
- Innen már nem látjuk, merre van a Niger - jegyezte meg Stuck.
- Nem is fontos, hogy mi eligazodjunk - mondta Havranek -, a jó öreg Abur elvezet bennünket oda. A többi viszont már csak egyszerű tutajozás Gambiáig.
- Gambiáig... Gambiáig. Csekélység.
- Csak Timbuktun jussunk keresztül - jegyezte meg Higgins, akinek, mintha borzalmas kalandokon ment volna át a hegyek között, nagy csomókban őszült a haja. De nem törődött vele. Miután megszökött a légióból, nem helyezett súlyt a kozmetikára. - Timbuktu, sajnos nagy város a Niger mellett, és helyőrsége van, erre jó lesz gondolni, ha leúsztatunk.
Elérték a hegy lábát.
- Kössétek meg rongyokkal a nadrágotok végét, bokában, úgy, hogy a rongy a bakancs szárát is befedje - mondta Abur. Krakauer rosszat sejtve nézett rá.
- Ez azért fontos - mondta Abur -, mert a piócák mindenhová befurakodnak.
- Mocsárhoz érünk? - érdeklődött Bradley, aki útközben jóformán egy szót sem szólt.
- Igen. Ez a mocsár már az őserdőhöz tartozik. Valami okból elpusztult itt a dzsungel, és a sok-sok nedvesség a mélyből az ég felé párolog, amíg Allah a nap hevével száz meg száz év múlva nem aszalja sivataggá, mint a Ghidi-síkságot.
A kavicsos, sziklás talaj, amelyben a hegy folytatódott, mind puhább lett. Délben már tocsogott lábuk alatt a föld, furcsa alakú, méregzöld, sárgás és ibolyaszínű kúszónövények és barnás mohadombbal belepett rothadó fatörzsek között haladtak. Hatalmas mocsár volt, rendetlenül szétdobált, ormótlan kövekkel, nedvesen csillogó apró sártavacskákkal. Békák, kabócák, mocsárban élő madarak egyenletes, siketítő kelepelése és brekegése rezgett a levegőben.
Mint nagy, mozgó ponyvák, sűrű moszkitórajok döngtek itt is, ott is hatalmas darabon, barna tömegben. Most szerették volna, ha valamit magukkal hoznak a havas csúcsok fagyos légköréből ebbe a negyvenfokos hőségbe, a szemmel láthatóan gőzölgő, döglötthal-szagú mocsárba. Az arcukról szüntelenül csordogáló verejtékcsíkok összefolytak a moszkitócsípésekből kiserkenő vérrel. Az ingovány leheletétől fulladoztak, és fájt a fejük. Bokáig süppedő lábukat súlyos sártömeg húzta le.
Igazi nagy erőpróbája volt a hírhedt légionista menetelésnek ez az út Dzsebel-Sagro hegységen át, az Egyenlítő dzsungelébe torkolló dögletes mocsáron keresztül. És a piócák azért csak befurakodtak a rongy alá is. Némelyik mint elszakadt cipőmadzag fityegett azon a helyen, ahol a bakancsnak félrecsúszott a nyelve, és kilátszott a kapca. Időnként megálltak, és dohánylével ledörzsölték egymásról a piócákat. Amerre léptek, fantasztikus nagyságú varangyos békák ugrándoztak hangos loccsanással egy tócsába, és felijedt siklók, rőt színű, mérges vízikígyók vonaglottak a lábaik előtt.
És sehol pihenésre alkalmas száraz, tiszta hely. A nap merőlegesen áll az égen. A forróság szinte szétrepeszti a bűzhödt levegőt. Embermagasságnyira párolog a mocsárlé, ötven fok meleg van, és menni kell!
Most már az elátkozott Neftir-oázis rohamosztagosainak a szája is panaszra nyílik. Káromkodnak, Krakauernek megharapta valami a bokáját.
- A ménkű csapjon ebbe a mocsárba! - siránkozik panaszosan. - Ez azután finom hely, mondhatom.
A torreádor spanyolul káromkodik, és Higgins hörögve szívja a levegőt. A karmester arca zöld, a szeme alig látszik. Titokban megkéri Kjörgsont, hogy a belső zsebében levő tárcát juttassa el Strelitzbe, ide meg ide, mert ő valószínűleg nem éli meg a naplementét.
Délután két óra. Ötvenkét fok Celsius. Stuck, mint egy kidőlt tuskó, arcra bukik a mocsárban, méteres, nedves sarat fröccsentve fel.
- A keserves mindenségét... - tör ki Jarosicsból. Csak két menetelő száját nem hagyja el panasz: Bradley Tamásét és Aburét, a bennszülött vezetőét. Ezek talán nem is húsból és vérből való emberek, hanem akarat-, ideg- és izomautomaták. Odamennek Stuckhoz, kiemelik átázott, ernyedt, csöpögő testét a mocsárból, és egy közeli sziklára teszik. Rumot öntenek a szájába, masszírozzák a szívét, míg magához tér.
- Hagyjatok itt - lihegte Stuck. - Egy csöpp erő sincs a lábszáramban... Nem hiszem, hogy tovább bírom.
Bradley már tudta, hogy menetelés közben szelíd vagy szeretetteljes rábeszélés csak árt a hisztériás, összeomlott idegrendszernek. Ilyenkor csak a légió altisztjeinek szuggesztív, nyers modora válik be, akik elmondják ilyennek meg olyannak, sűrűn emlegetve a rongyos "úri csirkefogó" mindenségét az ájulni készülő katonának, és megfenyegetik, hogy rásóznak még egy hátizsákot, vagy odakötik a depószekérhez. Bradley tehát megbökte Stuckot a puskatussal, és rámordult:
- Eredj, mert rád ütök! En avant! Marchez ou crevez!
Híres jelszó a légióban: menj, vagy dögölj meg!
És Stuck ment.
A nap kissé ferdébb szögből pirosan izzik feléjük, és egy nagy, lomha madár vergődő siklót ragad fel csőrében a magasba.
Mennek.
- Halló! Hiszen ott van Dublin! Hazaértünk!
Graham, a költő, nevetve indul neki! Sapkája leröpül a fejéről, és vidáman hadonászik. Kjörgson félméteres tenyerei kapták nyakon, mielőtt belerohanhatott volna a halálos mélységű hínárba. Krakauer felszedte a sapkát, és újra a fejére tette.
A Visszhang örökké siránkozott, de végeredményben kitűnően bírta az utat, csak hol a bütykére panaszkodott, hol a mandulája dagadt be, hol a dereka nyilallt, de különben jól volt.
Ezzel szemben a költő kékült szájjal didergett, félrebeszélt, és forró volt, mint a tűz. Maláriás roham lepte meg. Belenyomtak három gramm kinint. Drazsírozott, fehér, szemcsés, hollandi gyógyszer volt, amit errefelé ostya helyett megnyálazott cigarettapapírban nyelnek le.
Stuckot Jarosics támogatta, Grahamet Krakauer és Kjörgson vonszolták a karjánál fogva, Bradley a legnehezebbet vállalta: a két öszvért vezette száron. A véresre csípett, makacs állatok kemény munkát adtak.
- Santa Madonna! - sziszegte a torreádor, miközben a foga segítségével bekötözte a karját, mert iszonyúan feldagadt egy skorpiócsípéstől. - A pokol jóval kellemesebb hely lehet. - Innen nem jutunk ki élve - mondta Higgins. Graham remegése alábbhagyott, de üvegesen fénylő, lázas szemekkel egyre ordított:
- Mondjátok meg az utókornak! A költő elesett a harcban! Mondjátok meg, és tudjátok meg ti is: én lord Byron vagyok!
- Lord Byron... lord Byron... motyogta Krakauer. - Még ilyenkor is henceg a szerkesztő úr... Ezt még az életemben nem láttam... Becsületszavamra.
Bradley félrehúzta Aburt:
- Mikor érjük el az erdőt? Nem bírják már soká.
Abur vállat vont:
- Ha így haladunk, estére. Ha kimerülnek, akkor később, vagy soha...
Bradley gyorsan lenyelt egy csomó kinint, mert végigszaladt rajta a hideg.
- És milyen út vezet a Nigerig?
- Semmilyen, uram. Ismerni kell egy-két vén fát, azután az óriás lombok között kivillanó nap vagy a csillagok állását. A Próféta nem adta meg nektek, fehérbőrűeknek, hogy a csillagok, a fák és a nap beszéljenek hozzátok. De én csukott szemmel is biztosan elvezetlek benneteket a Nigerig.
Alkony felé megpihenhettek egy kisebb bambuszfacsoport alatt, a mocsár egyik szigetén. A hatalmas, merev, bolyhos, keménypapírszerű levelek széles árnyékot adtak. Grahamet és Stuckot lemosták, a többiek is eltávolították magukról a piócákat, és bedörzsölték egyéb szesz híján rummal a moszkitócsípéseket. Malpaga karja feketéslila színű lett. Abur mélyen belevágott a késével a daganatba, hagyta folyni a vért, azután valami növényt tett a sebre, és átkötötte.
Megvárták, amíg a lebukó nap az őserdő fekete vonalát érintve parázsszínű, rezgő, csillogó foltokkal borította be a mocsarat, és elindultak. Egy gutaütött, lombtalan, kopasz faágon, amely mint valami föld alól magasba nyúló, hosszú csontkéz meredezett, fekete madarak gubbasztottak. A meleg nem enyhült az alkonnyal, csak fojtóbb, nyomasztóbb lett, és ezerféle fütyülő, huhogó, kereplő hang zengte változatlan ritmussal a mocsár örökös dalát, amely az emberi idegrendszerbe mint folytonosan rágcsáló szú ássa be magát.
Azután trópusi módon, minden átmenet nélkül, szinte lezuhant a nap, és maga után rántotta az égre az est csillagfoltos, sötét takaróját. Imbolygó fények lobbantak fel a mocsárban. Hosszúkás, táncoló lidércek és röpködő, sárga világú fénybogarak mint vágtató vonat kéményéből felcsapó szikracsomók fénylettek mindenfelé.
Szótlanul vonszolták magukat. És éjfélre elérték a dzsungelt. Valamennyien félig holtan, de élve és együtt. Csak az egyik öszvér süllyedt el sok élelmiszerrel, iszonyú ordítással a hínárban.
A mocsársáv és az őserdő közötti földsáv szikes, köves, naptól égett volt. Mint valami semleges zóna választotta el a lápot és az erdőt. Ezen a sík, forró, kopár földön biztonságosabbnak látszott a táborozás, mint az őserdő férgektől nyüzsgő, zsombékos talaján.
Viszont a szikes, száraz síkon a hangyánál, kukacnál, sőt a leopárdnál is veszélyesebb bestia él.
A szarvasvipera!
Tüzet gyújtottak a sátrak körül, mert az Egyenlítő őserdeje különösen itt a délnyugati részen bővelkedik veszélyes ragadozókban.
Miután a kinintől elmúlt a lázuk, valamennyien egészséges, mély álomba merültek, kivéve a sorsüldözött Krakauert, akire a kockavetés szerint az első kétórás őrség jutott. Úgy dobta vállára a puskáját, hogy szinte levitte vele a fejét.
- Kedves dolog... őrállás... Igazán jellemző... És pont a mocsárban... Előbb a hegyen... Már turista is voltam... Igazán érdemes volt ide eljönni... mondhatom...
Krakauer monológját azonban lassanként már úgy megszokták, mint vén halászok a tenger mormolását. Felesleges volt ellenőrizni, tartja-e az őrséget, mert még egy óra múlva is hallatszott egyhangú dünnyögése:
- őrség... Úri eljárás... Becsületszavamra...
Egy óra felé a vezető felkeltette Bradleyt:
- Uram! Sürgősen mondanom kell valamit...
Bradley csodálkozva felült.
- Én nemsokára meghalok. - Odamutatta az alsókarját. A holdfényben világosan látszott két apró vörös pont.
- Vipera volt... maradj! Ne próbálj segíteni. Nincs orvosság rá, és mondanom kell valamit. Elsősorban azonnal menjetek innen tovább... Ahol egy szarvasvipera van, ott több is lehet... és az emberi meleg idevonzza őket... Vissza nem mehettek... Próbáljatok... háttal a napnak haladni... Állatokat... figyeljetek... ha meglátjátok a patakot... ahol isznak... menjetek a víz után... Mind a Nigerbe ömlik... Jegyezd meg... állatok nyomát... minden patak a Nigerbe ömlik... Allah il All... Moh...
Bradley felugrott:
- Hej, katonák!
Egy másodperc alatt talpon voltak.
- Nagy tüzet gyújtani! Elkészíteni mindent induláshoz! Megyünk tovább! Viperák vannak itt...
A légionista először teljesíti a parancsot, és csak azután tudakozódik az oka felől. Egy perc múlva hatalmas máglya égett a tábor közepén, hogyha van még csúszómászó a közelben, elmeneküljön a tűztől. Azután szabályszerűen felszerelték a bardát, és csak akkor fogták körül Bradleyt, aki Abur fölé hajolt. De az már nem élt. Nem is élhetett. A szarvasvipera mérgétől percek alatt elbomlik a vér.
- Erre az eshetőségre nem gondoltunk - tűnődött szomorúan Bradley. - Azt hiszem, nagyon súlyos helyzetbe kerültünk. Ez a derék Abur még haldokolva is igyekezett teljesíteni a kötelességét. Adott néhány tanácsot. Ha sikerül egy erdei patakot találni, akkor a víz folyása mentén elérjük a Nigert.
Higgins egy faágat rágcsált barna fogaival. Időnként kiköpte a keserű háncsot. Ugyanis elfogyott a bagója.
- Mi lenne - szólt közbe -, ha visszafordulnánk?
- Te megtalálod a mocsáron keresztül ezt az utat? - mondta gúnyosan Stuck.
- Nem, nem - nyilvánította ki Haagen is, ami nyilvánvaló volt. - Nem tudunk a mocsáron és a hegyláncon még egyszer átmenni.
- Még egyszer átmenni... Még egyszer átmenni... Más nem hiányzik... Mindig csak kellemetlensége van az embernek...
- Hát akkor előre! - kiáltotta Bradley.
Hajnalodott. Krétaszínű vonal húzódott az ég alján, a mocsár szélétől a Dzsebel-Sagro szürkén kibontakozó hófödte hegyláncáig.
Eltemették Aburt, és rossz előérzettel nekivágtak az őserdőnek.
- Még egyszer átmenni... jól adják... becsületszavamra... Előbb tetszettek volna megbeszélni. Nem az utolsó pillanatra hagyni mindent...
Elnyelte őket a halálos, ősi sűrűség.

4

Nehezen haladtak előre. Puskaaggyal kellett széttörni a kemény, összegubancolódott cserjéket és léggyökereket. Dolgozott a rohamkés, hogy keresztüljussanak a liánok és kúszórotang hálózatán. Mintha ebben a sűrűségben évszázadok óta nem fordult volna meg ember. Ez azonban csak látszat. Az őserdő olyan gyorsan szövi be élettel a feldúlt helyet, olyan rövid idő alatt képződik új, erős hálózata a kúszónövényeknek, hogy napok alatt ismét áthatolhatatlan sűrűségű lesz. Csak az elefántok vándorútjain marad meg a széles, letaposott ösvény, ahol a súlyos, nagy testek mint eleven tankok törnek át mindent, és aszfaltszerűvé tiporják a laza humuszt.
Folyóvíz sehol! Minden mérföldért kemény kézitusát kellett folytatni a sűrűséggel. Mintha ezer és ezer karom húzná vissza őket, úgy kapaszkodtak beléjük tüskék, cserjék, indák. Vadul csapkodva, vagdalkozva haladtak előre, bosszúálló növényi karmok cafatokra szaggatták a ruhájukat, véresre marták bőrüket.
Vadnak sem akadtak a nyomára. Pedig rikoltó, hörgő, füttyentő, kopácsoló és huhogó hangzavar verte fel naphosszat az erdőt.
Az öszvér kidőlt. Ott kellett hagyni egy kegyelemdöféssel az erdőben. Elosztották a terhét egymás között.
- Pihenjünk - mondta Bradley, és keze fejével letörölte a homlokáról csorgó verejtéket.
- Azt hiszem - szólt Stuck, miközben a bardát lecsavarta -, hogy örökké megpihenünk itt.
- Ostoba vagy! - förmedt rá Higgins. - Menni és menni. Addig van remény.
- Marchez ou crevez! - nevetett gúnyosan a költő, akit ismét vacogtatott a láz. - Köszönöm. Köpök az egészre!
- Senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy menjen - mondta Bradley hidegen. - A gyöngék és gyávák maradjanak.
- De hát hogy jutunk ki innen - siránkozott a karmester. - Hiszen ezer és tízezer kilométer csak erdő, csak erdő - kiáltotta kétségbeesetten hadonászva, minden egyes "erdőnél" úgy lendítve a kezét, mintha a dobosnak adna jelt, hogy üssön a cintányérra.
- Lehet, hogy eddig is a helyes irányba mentünk - szólt közbe megnyugtatóan Malpaga -, és akkor holnap elérjük a Nigert. Micsoda siránkozó, gyáva társaság! Caramba!
- Caramba... Caramba... Finom beszéd egy dzsungelben... Megválogathatná a sértegetéseit...
Aludtak. Végre elcsendesedtek valamennyien. Csak Krakauer nyögött fel még egyszer álmában: "Caramba... Becsületszavamra..."
Egy hiúz gúnyos, kacagásszerű hangja felelt rá a távolból, és nyomban utána egy derékban átroppantott, vergődő gazella sikoltozása verte fel a dzsungelt. Kjörgson, aki őrt állt, mozdulatlanul, kifejezéstelenül nézett a homályba vesző dzsungel mélyén farkasszemet a láthatatlan halállal.
Hatalmas puffanással egy óriási arékadió hullott le mellette egy pálmáról, amelyen néhány majom éppen útban volt a fakoronák között.

5

Reggel némi izomlázzal, de kissé több hittel vágtak neki újra a sűrűnek. Délfelé elértek egy elefántcsapást. Itt valamivel kényelmesebben folytatták az utat. Az elefántcsapás nem sok reménnyel bíztatott. Ki tudja, hány évtizedes nyom, és milyen hosszú-hosszú utakon kanyarog, amíg vízhez ér?
A föld televényszagú, fojtó párái, a fák között megszorult sirokkószerű, nyomasztó hőség kikezdte az elcsigázott idegeket. Asszonyosan ingerlékenyek és kötekedők lettek.
- Én mondtam, hogy ostobaság az egész - mondta Stuck lihegve. - Megmondtam előre.
- Na és?! - horkant fel Jarosics. - Azért okosabbnak képzeled magad?
- Csak azért mondtad - szólt furcsa nevetéssel Graham, a költő -, mert szeretted volna eladni a sejket! Haha!
Puff! Stuck belevágott az írbe. A következő pillanatban lesújtott rá a rohamkés, de mielőtt a mellkasába hatolt volna, Bradley megragadta Graham csuklóját.
- Csak hagyd! Csak hagyd! - rikácsolta Stuck, szintén kihúzva az oldalfegyvert, és félre akarta lökni Bradleyt, aki Grahammel küszködött. Haagen visszarántotta Stuckot, mire a német őt vágta fejbe. Azután egymás nyakát szorongatva hemperegtek. Graham kiszabadította magát Bradley kezéből, és vaktában lőtt oda, ahol Stuck dulakodott Haagennel. A verekedés úgy terjedt, mint száraz mezőn egy lángra lobbant fűszál tüze.
Malpaga közben Kjörgsonnal akaszkodott össze, Havraneket, aki szét akarta választani őket, valaki fejbe vágta egy kővel, hogy elájult.
Krakauer hirtelen minden látható ok nélkül, mint aki megőrült, odaugrott az emberek közé, és magas fejhangon sikoltotta:
- Állj!
Csodálkozva néztek rá, egy másodpercre megfeledkezve a küzdelemről.
- Aki tovább verekszik, azt lelövöm!... Így nem lehet viselkedni egy dzsungelben! Fuj!...
A néhány másodpercnyi szünet alatt engedett az idegek feszült húrja. Morogva igazgatták ruháikat, köpködték a vért, és rázták a földet magukról.
- Fiúk! - mondta Bradley. - Mindenki uralkodjék magán. Úgy lesz, ahogy a Visszhang mondta: aki verekedést kezd, az golyót kap. En... avant... Marchez ou crevez!...
Nagyon meleg volt.
Az őserdő megszámlálhatatlan rovarja, szúnyogja kínozta őket. Ruhájuk rongyokban lógott, így testüket valósággal ellepték a legyek és bogarak, különösen mikor az erdő mocsarasabb részéhez értek. Az ingovány kis terjedelmű volt ugyan, mert szemben velük vagy ötvenméternyire bozótos, kemény talaj következett ismét, de úgy látszik, e néhány méterre lecsuszamlott a magasabb erdő aljáról minden sár, mert Jarosics egyszer csak derékig süppedt a tőzegbe, amint előrelépett.
Épphogy megmenthették, miközben álláig merült a hínárba.
- Az istennyila... - káromkodott Higgins. Malpaga nagyot csapott puskatusával egy húsz méter széles fatörzsre:
- Itt gebedünk meg mind!
Jarosicsról valahogy lekaparták a súlyos sárdarabokat, és nehéz munkával megtisztították a fájdalomtól félőrült embert a rátapadó megszámlálhatatlan piócától. Bradley a fatörzset nézte. A torreádor puskája feléig beleszaladt az ütés nyomán a kéreg mögé. Az őserdő fáinak nagy része már évszázadok óta nem él, korhadt, kirohad a belseje, és csak a törzse körül élősködő kúszórotangok tartják állva.
Ez a húszméteres vastag törzs teljesen elkorhadt. A puskaagy ütései alatt betört a kérge. Magasan a föld felé emelkedő gyökerei mint erőtlen saskarmok, száradtan, élettelenül kapaszkodtak a talajba.
Bradley is rácsapott a puskájával.
- Kidöntjük ezt a fát!
Kjörgson keserűen kacagott:
- Megőrültél? Tíz ember baltával két nap alatt ha megbirkózik vele.
- Fél óra alatt kényelmesen kidöntjük - felelte Bradley, és újra rácsapott a kéregre. A puskája félig eltűnt a fában.
- Hiszen ez kirohadt belülről! - kiáltotta Haagen ámultan.
- Hát azért - bólintott rá Bradley. - Kivágjuk puskatussal is. Elroncsoljuk az alját, és akkor a törzs súlyánál fogva magával rántja az indákat, amelyek a koronájánál fogják. Miután eldőlt, szép széles híd vezet majd a mocsáron át.
Kjörgson a magasba nézett:
- Magával fog rántani néhány fát.
- Az bizonyos.
- És ha közénk zuhan valamelyik?
- Akkor meghalunk. Gyerünk!
A puskaagyak döngve csapkodták a fát. Egy órán belül a fa az ingovány felőli részen teljesen levált az aljáról. Valamennyien nekifeszültek az oldalának ellenkező irányból. A fa lassan megmozdult, majd dőlt... dőlt, de néhány másodpercig függve maradt az erős kúszónövény-hálózaton, amely a koronáját befonta. Azután mintha tízmillió nyílvessző süvöltene egyre növekvő, zizegő zajjal. Kókuszok hullottak alá, ezer meg ezer madár rikácsolt, sikoltozott, majmok visongtak, távoli hatalmas ragadozók feleltek rá bömbölve. Iszonyú reccsenéssel vágódott le az óriásfa. A mocsár undok sara, mintha gránát dobná fel, szökőárba csavarodott, és szertefröccsent a magasban. Azután csend lett.
Most nyitották csak ki a szemüket. Még néhány gally, egy-egy szirom vagy lassan szállongó levél hullott alá, és a mocsáron végigfeküdt a roppant, mohos törzs.
Megindultak a törzsön. Néha betöredezett alattuk, és ami még kellemetlenebb volt, igen mélyen süppedt a mocsárba, sőt úgy látszott, egyre lejjebb merül, mert az innenső vége, ahol eltörték, már a tőzeges részre hullott, és húzta le a fát.
Mikor közepén jártak a hínárnak, a fatörzs vége már teljesen elmerült, és az a rész, amelyen haladtak, szinte egy vonalba került a sárral.
- Kár itt mindenért! - szitkozódott Jarosics.
- Kitartás - biztatta őket Bradley. - Elérjük a partot. És ha lemerülünk, sincs baj, itt már nem olyan mély.
- Nem olyan mély... nem olyan mély... majd éppen én fogom kipróbálni... Becsületszavamra... Mérőón lesz az emberből... Nem olyan mély... nagyon szeretem az ilyen megjegyzéseket...
A húszméteres híd néhány centiméternyi imbolygó ösvénnyé zsugorodott, ahogy a fa lassan mindjobban bemerült. Azért Bradleynek lett igaza: szárazra értek.
Fogytán volt már mindenből a készletük. Teljesen reménytelennek látszott a helyzet. De azért folytatták közelharcukat a dzsungellel, egyre csüggedtebben, egyre erőtlenebbül.
De végre!
Kora délután lehetett. Ritkultak a fák, sárga fény özönlött be a vadon kriptaszagú, nedves, nyirkos, sötét mélyére. Látszott megint az ég. Nem merőlegesen és toronymagasságban felettük, ahogy eddig, hanem szemben, elszórt törzsek között, alacsonyan! És valami furcsa, egyhangú moraj közeledett.
Víz! Patak!...
Mint valami megvadult csorda rohantak cserjéken, bozótokon át. Errefelé minden víz a Nigerbe ömlik!
Most az egyszer nem csalódtak. Kis patak kanyargott ezüstösen a vadonban.
Most már vidáman, szinte serényen haladtak, rekedt torkukból felnyekergett a légió indulója:
T'en t'auras du boudin.
T'en t'auras du boudin.
Rongyos, halálosan lefogyott kísértetek különös csoportja volt ez a kis társaság a dzsungelben, amint bizonytalan hangon, szinte vidáman mentek, jóformán meztelenül, de puskával a vállukon.
Késő délutánig követték a kanyargó kis patakot úttalan utakon, vadul összegubancolódott növényzet között, minden méterért elkeseredetten harcolva.
Azután hatalmas tisztásra bukkantak ki. Az erdő talajában valami régi, történelem előtti katasztrófa nyomán szakadékszerű mély bevágás tátongott. Ide zuhant le vörös agyagsellőkön harsogva, porrá törve a patak. A sellőkről a szakadék mélyére hullott.
És ott eltűnt egy kis barlangban! Ahová nem követhették!
Nyitott szájjal, kidülledt szemmel álltak ott a rongyos múmiák. Egyikük sem szólt. Ez több volt, mint a halál. Itt pusztulófélben levő embereket ugratott a sors! Ebbe a packázásba bele kell őrülni!
De nem szóltak semmit, csak álltak, szédelegve, ernyedt, siralmas arcokkal, omlani készülő, remegő térdeiken kissé megroggyant a testük.
- Nom du nom... - suttogta döbbenten Higgins -, az ördög játszik velünk.
Lent még követhették volna a patakot, de a kis föld alatti barlangban eredménytelenül elzárkózott a lehetőség, hogy eljussanak általa a Nigerhez. Pedig a kis patak oda vezet.
De a föld alatt!
Hatalmas dörrenést visszhangzott megsokszorozva az erdő.
Graham, a költő, főbe lőtte magát. Mialatt senki sem figyelt rá, óvatosan lehúzta a cipőjét, állát a puska csövére támasztotta, és hüvelykujjával rátiport a ravaszra. Csontszilánkok röpködtek szét, és apró agyvelődarabkák rezegtek néhány közeli falevélen...
Havranek kezéből idejében kicsavarták a puskát. Krakauer fegyverezte le, dühösen és idegeskedve.
- Mit gondol, kérem!... Mi ez itt, kávéház?! Ha agyon akarja lőni magát, menjen haza!... Az ilyen dolgokat jobb, ha egészben elhagyjuk... Nézze meg az ember!... Agyonlőni... Finom dolog, mondhatom...
Egyedül Graham találta meg a helyes utat. A szikláról lehajított test alkonyatra a Nigerhez ért, éjfélre elhagyta Timbuktut, és másnap ott volt a célnál, Gambiában! A törvényszéki orvostani intézetben csodálkozva nézték a messziről jött, feloszló tetemet. Egy méter kilencven magas volt, és mindössze negyvenhat kiló.

6

A forróság megrekedt és felhalmozódott az erdő alján annyira, hogy ötven fok is lehetett. Már csak vonszolták magukat. Azután hirtelen vaksötét lett, és egy csattanással sűrű trópusi zápor zuhant rájuk, vastag vízfüggöny takart el mindent, az óriási kardlevelek mint eleven esőcsatornák ontották a vizet. A meleg azonban nem csökkent. A zápor, ahogy jött, úgy vonult el, mintegy vezényszóra.
Az erdő még jobban megtelt gőzszerű, sűrű párával, fojtóan, vastagon.
- Megpróbálok felkapaszkodni egy fára - mondta Bradley.
Ruha és fehérnemű már csak foszlányokban volt a testükön. Múmiaszerűen lesoványodtak, és végső kimerülés tünetei mutatkoztak rajtuk. Havraneket úgy kellett vonszolni, ütlegelve, taszigálva, mert ott akart maradni az erdőben. ő nem megy tovább. A többiek hagyták volna, csak Bradley és Higgins húzták kezénél fogva, talpra állították, lökdösték. Krakauer segített nekik.
- Gyerünk... csak gyerünk... Ahogy ezt a karnagy úr elképzeli... Itt maga nem dirigál!
A fánál, ahol Bradley megállt, egy léggyökér függött le a törzs mellett. Ezen kapaszkodott fel, lábával a fához tapadva.
Addig kúszott, amíg erejéből tellett. Remélte, hogy valamerre másik folyót lát felcsillanni, amely elvezeti őket a Nigerhez. Nem sokáig nézelődött, gyorsan lejött.
- Bal felé, talán félórányira, szabálytalan szürke foltokat láttam. Nem vehettem ki tisztán a sűrűségtől, de lehet, hogy valami törzs táborozik ott. Ha így van, akkor megmenekültünk!
- Vagy megesznek mindannyiunkat! - jegyezte meg keserűen a torreádor.
- Az is lehet. Gyerünk!
Letértek az elefántcsapásról, és újra puskaaggyal, oldalfegyverrel dolgozták előre magukat a sűrűben. Nemsokára fáradság nélkül haladhattak tovább. Mindenfelé eltépett indák, széttört cserjék, legázolt kúszónövények könnyítették meg az utat.
Bradley diadalmasan kiáltott fel:
- Erre emberek jártak! Azután kibukkantak egy árnyékos, tágas erdőrészletre.
Sötét félhomály borult a tisztásra.
A külső részen két tipróláncos teherautó állt. Az őserdőben!
Szerteszét főzőedények, kisebb ládák, papírhulladékok, mintha csak néhány percre távoztak volna az emberek.
- Hogy került ide a két autó?
- Onnan jöttek - mutatott Bradley a kocsik mögé. Széles darabon kidöntött fák mentén út vezetett a dzsungelben. Már nemegyszer hatoltak be ilyen módon a vadonba modern tipróláncos autókkal. Fokonként utat vágnak fejszével a célig.
Hirtelen Havranek rémült kiáltása hallatszott. Néhány barlangszerűen képződött, összeérő lomb mélyén ponyvasátor állt. Jókora bungalow, kívülről is erős kötelekkel lerögzítve. Ennek a bejáratát lebbentette fel a karmester. Nem tudott szólni a köréje sereglőkhöz, csak mutatott a sátor felé. Valamennyien visszahőköltek egy pillanatra attól, amit láttak. Szép sorjában, egymás mellett, lapos nyugágyakon tizenkét csontváz hevert. Az egyik félig ülő helyzetben volt, mellette a földön pipa. Csontfején a trópusi sisak is megmaradt. A ruhanemű foszladozott róluk, de mégsem lehettek itt régen, ez látszott a holmikról. Egy kis asztalkán orvosságos üvegek álltak és sztetoszkóp. Valószínű, hogy európai utasok betegedtek meg ezen a helyen, és miután végzett velük a kór, az erdő milliárd és milliárd termesze gyorsabban csontvázzá preparálta őket, mint valami anatómiai intézet alkalmazottai.
Ismernek hangyafajokat, amelyek, ha a vándorútjukon ellepik az alvó embert, nemcsak végeznek vele, de hihetetlen tömegükkel órák alatt minden atomnyi húst elpusztítanak róla. A csontvázról tehát nem lehet arra következtetni az őserdőben, hogy mióta fekszik ott a halott.
- Valami expedíció lehetett - mormolta Stuck.
- De miért nem falták fel a vadállatok a testüket? - tűnődött Kjörgson.
- Mert a ragadozó nem eszi a dögöt, apróbb állatok pedig elmenekülhettek az emberlakta zajos hely közeléből - magyarázta Bradley. - Annyi bizonyos, hogy ezek vissza akartak térni civilizáltabb vidékre, tehát az ő felszerelésükkel mi is visszatérhetünk.
A sátorban csak apróbb használati tárgyak voltak: evőeszköz, szamovár, könyv és hasonló.
Kimentek a két teherautóhoz. Mikor felhajtották az elsőről a ponyvát, megoldódott a rejtély.
- Filmesek! - kiáltotta a torreádor.
Az első, ami feltűnt, egy állványra szerelt felvevőgép volt.
Néhány ólmozott, lapos dobozon látszott, hogy filmtekercsek lehetnek benne. A két autóban különben megtalálták a kitűnő kis expedíció teljes felszerelését ónozott vagy légmentesen elzárt dobozokban. Elektromos hűtőszerkezet, konzerv, vadászfegyver, muníció, akkumulátor, jegyzetek, okmányok, reflektor, pontos térkép és iránytű. Az autót, mint valami lugast, benőtte a folyondár.
A szabadban is megtalálták a filmesek nyomát. A sátor közelében egy felállított megafont jóformán teljesen befutott a növényzet. A földön néhány emberi csont, széttépett ruhadarabok. Itt egy ragadozó lecsapott valakire, akit nem a betegség pusztított el.
A csontváz Söpkéz volt!
A "Dalol a vadon" felvételeit készítő Transatlantique filmkonzorcium járt szerencsétlenül ezen a helyen. A Transatlantique közepes tőkével, mint betéti társaság, korlátolt felelősség mellett elhatározta, hogy rendszeresen készít rövid őserdei filmeket. Így kerültek a dzsungelbe, kitűnően felszerelt autóikkal Max Kempish producer, dr. Meister főrendező, egy hangmérnök, egy dzsungelszínész, három műszaki és a szükséges segédszemélyzet.
Talán még sohasem volt olyan pánik az őserdőben, mint amilyent a "Dalol a vadon" című film elkészítésére érkező filmesek idéztek elő. Söpkéz volt ekkor az őserdő legfélelmetesebb vadja. Mikor a philadelphiai állathangutánzó először bődült bele a megafonba, tigrisek és oroszlánok riadtan menekültek, a párducok vackaikba bújtak, a rinocéroszok addig maradtak víz alatt, amíg csak a tüdejük bírta, és az óriásgorilla hetekig rohant üldözési mániában, míg egy távoli dombon kimerülten roskadt össze, kezében egy segédrendező bal lábával.
Hogy később mégis elfogyasztották a konzorciumot, ezt nem az állatok, hanem a filmesek mohósága idézte elő. Mindenféle gyümölcsöt ettek össze, többek között bizonyára valami ismeretlen mérges növény termését is, és az egész társulat megbetegedett.
Egy ideig csak az mentette meg őket a lappangó vadaktól, hogy Söpkéz ott ült a megafon előtt és bőgött. Bőgött, mint oroszlán, bőgött, mint bengáli tigris, és bőgött Philadelphia után. Amíg Söpkéz bőgött, addig a vadak távol maradtak. Távol maradtak annak dacára, hogy Söpkéz az Észak-Amerikában tenyésző szakállas ősbölény hangján is bömbölt, de távol maradtak volna talán akkor is, ha Söpkéz a New York Times vezércikkét bömböli el. Söpkéz azonban berekedt. Akkor már csak ő élt társai közül. A legvadabb oroszlán bőgései hisztérikus női sikolyként szakadtak szét kifáradt torkából a megafonban, míg végül a prédájára lecsapó bengáli tigris vérfagyasztó üvöltése egy kivénült szpíker suttogásává enyhült...
A vadak ekkor elfogyasztották a betéti társaság utolsó tagját.
A légionisták sorra vettek mindent, ami az autókon volt. Azt nyomban elhatározták, hogy a jelmezeket itt hagyják. Megállapították, hogy a filmesekkel hölgy is lehetett, mert egy apró aranykoronát és női díszruhát is találtak. A jelmezben Szép Helénát játszották egy marokkói színielőadáson, és itt a "dzsungel tündérét" alakították volna benne. Elsősorban jóllaktak, miután minden eszköz rendelkezésükre állt ehhez, azután megtisztálkodtak, majd szép, de egyszerű végtisztességgel elföldelték az áldozatokat, és ők foglalták el helyettük a bungalow-t.
Másnap kiderült, hogy a kis társaságnak elsőrangú felszerelése volt. Azonkívül a francia gyarmatügyi minisztérium utazási engedélye, mellette a marokkói kormányzóság igazolása, valamint felhívás a hatóság katonai és rendőri közegeihez, hogy a filmeseket lehetőleg támogassák munkájukban.
Minden kocsihoz száz liter benzin, különleges, légmentesen zárható tartályban, és megfelelő mennyiségű olaj.
Bradley diadalmasan nézett társaira.
- Megmenekültünk, fiúk. Ez a benzin elégséges a legközelebbi helységig, ahol ismét lehet benzint felvenni. És hogy hol van ez a hely, azt megtudjuk, ha elindulunk a kidöntött fák között visszafelé.
- Ez sem szükséges - mondta Stuck, és felemelt egy celofánnal védett térképet, amit az autó belsejében heverő holmik közül kotort elő. - Ceruzával jelölték az utat idáig. Nincs messze innen az őserdő határa.
- A Nigert látod?
- Igen. Valamivel távolabb vagyunk tőle, mint mikor elindultunk a Ghidi-sivatagból.
- Hát... hát hová érünk ezen az úton? - kérdezte Havranek, az ösvény felé lendítve a karját, mintha koronával jelzett szünetet vezényelne.
Stuck rövid vizsgálódás után csendesen felelt:
- A Ghidi-sivatagba. A Szahara délnyugati részébe. Ahonnan elindultunk!

7

Szóval hatalmas félkörben, óriási erőfeszítések árán ismét a Neftir helyőrséghez vezet az útjuk.
- Ördög és pokol!
Szitkok röpködtek a levegőben.
- Nem értem, miért dühöngtök? - kérdezte Bradley. - Mióta a Szahara fennáll, légionisták ilyen elsőrangú módon még nem menekültek. Tipróláncos autón, expedíciós felszereléssel.
- Micsoda marhaságokat mondasz?! - dühösködött a torreádor. - Hiszen minden oázisnál katonai helyőrségbe ütközünk, és akárhol lecsaphat ránk a sivatagban egy század szpáhi.
- Na és? Itt a gyarmatügyi minisztérium és a kormányzó engedélye. Civil ruhánk van, és mindenki magához vesz egy személyazonossági írást. Én vagyok dr. Meister, a rendező, Higgins az ügyvezető igazgató...
Tíz perc múlva derékig meztelenül, olajoskannákkal, szerszámokkal szorgoskodtak a kocsik körül. Néhányan a gazzal benőtt utat próbálták megtisztítani. Egykettőre kitisztogatták a port. Már az első kísérletre kifogástalanul dolgoztak a motorok.
- Szegény Graham! - mondta Jarosics. - Csak egy kissé bírta volna még. Milyen kár... Valamennyien megszabadulunk, és ő meghalt.
- Így jár az, aki agyonlövi magát - dörmögte leszűrve a tanulságot Krakauer.
Félelmes harsogással verte fel az őserdő csendjét a két ormótlan tank. Az áttételek mint szárazon küszködő krokodilok siklottak előre, maguk alá gyűrve az útjukba akadó gyökeret, dudvát, és a hajnal első sugarai éppen szétterültek a sivatag felett, mikor az őserdő utolsó dombján meredt ég felé a tipróláncos kocsi két elálló talpa, hogy átlendülve a lejtőn, előreboruljon az emelkedés oldalán.
Azután megnyílt előttük a Szahara, és csörömpölve, zakatolva vágtak neki a homokdűnéknek.

8

Vidáman ment minden. Magukhoz vették az iratokat, ki-ki egy megfelelőt választva. Higgins az ügyvezető igazgató útlevelét tette zsebre, Krakauer a titkárét, és a többiek valamilyen műszaki, segédrendezői vagy operatőri okmányt vettek magukhoz.
Gyöngyélet volt: autón utazni a Szaharában. Ilyet légionista ritkán élvez. Az egyik kocsit Bradley vezette, a másikat Stuck. A többiek whiskyt ittak, énekeltek, és a ponyva árnyékában paradicsomi életet éltek.
Mindez csak addig tartott, amíg az örökké anyagias Stuck hátra nem szólt a volán mellől:
- Azt hiszem, baj lesz. Itt mindent találhatunk, csak készpénzt nem. Benzint rabolni pedig nem tudunk az oázisokban.
- Az áldóját! - kiáltott Jarosics. - Ez végzetes lehet.
- Tudtam! Tudtam! - siránkozott Krakauer. - Mióta beálltam a légióba, egyik kellemetlenség a másik után...
A legközelebbi oázisnál már a két hatalmas autóban alig lötyögött valami a száz liter benzinből. Igen sok bennszülött sereglett az autók köré. Bradley megpróbált csereüzletet kötni, de nem volt mivel. A whiskyt megitták ezek a gazemberek, mást meg nem fogadott el csereárunak a benzinkút kezelője.
Alkonyodott. A gyors lehűlés földszagú párákat sodort feléjük a erdőből. Dideregve ültek a ponyva alatt, rosszkedvűen és tépelődve. Közben az oázis csendőrjárőrének vezetője elkérte írásaikat. Minden személytől külön. Azután a minisztérium és a kormányzóság engedélyeit. Rendben találta a dolgot. Azon nem csodálkozott, hogy igen soványak. Mind így jön vissza onnan. A csendőr nem tudott tanácsot adni arra nézve, hogy mi módon tehetnének szert benzinre.
- De hát csak nem maradhatunk itt örökké?
- Miért? Egész barátságos hely - mondta a csendőr.
Elhatározták, hogy az éjszakát mindenesetre itt töltik.
Reggelre volt benzin. A kút tulajdonosa nem kért tőlük egy fillért sem, csak sürgette őket, hogy menjenek tovább mennél hamarabb.

9

Az eset előzményei az éjféli órákba nyúlnak vissza. A benzinkutas dohányozva ült törvényes tulajdona mellett, nehogy az idegeneknek eszükbe jusson jogtalan módon megfosztani őt árujától.
Szép teliholdas éjszaka volt. Dermedt fény feküdt a mozdulatlan dombhullámokon. Rahib ben Ualed, a tulajdonos, az élet hiábavaló dolgain tűnődött, amelyek között a leghiábavalóbb szerinte az volt, ha valaki pénz nélkül akar tankolni egy oázisban. A mozdulatlan, sötét pálmákról gyermekkori mesék jutottak eszébe a Szahara szellemeiről. Valahol egy teve bőgött, és tompa puffanással érett kókuszdió pottyant le a magasból. Azután megint igen nagy csend lett.
Ekkor lépett ki a bokrok közül Szép Heléna!
Apró aranykorona volt a feje tetején, és sleppes selyemuszályszerű női peplum, amihez nem valami stílszerűen illeszkedtek a jókora, kitiport bakancsok. Szép Heléna vörös volt, rövid hajú, kissé ferde orrú, de mindenképpen szokatlan és ijesztő jelenség egy szaharai oázisban.
Rahib ben Ualed szájából kihullott a cigaretta, és zsibbadtan meredt a kísérteties királynői jelenségre. Tisztában volt vele, hogy a gonosz Ghut, a sivatagban süvöltő harmattán szelleme kísért, és neki most meg kell halnia. De nem egészen így történt.
- Ember! - szólalt meg a királynő síri hangon. - én vagyok a halál angyala... Becsületszavamra. A két autó utasai átkot és pusztulást hoznak rád. Ha a hajnal első világosságánál még itt vannak az oázisban, mindannyian meg fogtok halni. Ezért a túlvilág nevében mondom: ne piszkoskodj, öreg uzsorás, és intézkedj, hogy benzint kapjanak az idegenek. Mert ha nem, akkor holnap délelőtt tíz és tizenegy között a számum betemet minden élőlényt, aki itt jelen van... Jó éjszakát és légy átkozott!
Ezzel a kísértet ismét távozott a sűrűbe, és egy tompa puffanással eltűnt. Szerencsére a benzinkutas nem látta, hogy a puffanást mi idézte elő. Krakauer megbotlott a sleppben, és teljes hosszában elvágódott.
Lehet, hogy a benzinkutas gyanút fogott volna, ha szerencséjükre nem söpör végig egy váratlan passzátszélroham a homokdombok között, hatalmas portölcsért zúdítva az oázisra. Ez ugyan sokszor előfordult már, de most nyilvánvalóan a gonosz szellem idézte elő figyelmeztetésül.
- Uraim! Uraim! - ébresztgette a filmeseket a benzinkutas. - Kaptok benzint! De csak ha nyomban továbbmentek...
Fél óra múlva zörögve gurult a két tipróláncos kocsi észak felé.
- Ezt megúsztuk! - lelkesedett Stuck.
- Megúsztuk... megúsztuk... Most már primadonna lettem... Finom foglalkozás... Úgy éljek... legközelebb majd táncolni is kell.

10

Simán jutottak most már előre. A legközelebbi oázis lényegesen modernebb volt az előzőnél. Itt már konzervért kaptak benzint, sőt cigarettát is. Mindössze néhány kilométer választotta el őket az Atlasz folytatásaképpen elrögösödött szikes tereptől, amely már a Szahara vége, Marokkó kezdete, és nagy városok közelében fekszik.
Bradley Marokkóban a húgánál akart elrejtőzni. A többiek is tervezgettek, valamennyien reméltek most már.
Délben az egyik autó tiprólánca leesett. Úgy hevert ott a porban, mint valami özönvíz előtti gigantikus őse a mai bicikliláncnak. Ennek a szereléséhez már egyikük sem értett. Nem tehettek mást, hátrahagyták a felesleges holmikkal együtt az autót, és valamennyien a másikra ültek át.
Dél felé néhány hatalmas homokpadot kerültek meg. Az egyik emelkedés mögül váratlanul vagy húsz, kísértetiesen rongyos, szürke portól lepett fegyveres bukkant fel.
- Állj! - kiáltotta egy kétméteres, szokatlanul széles vállú óriás, aki, úgy látszik, a vezetőjük volt. Stuck fékezett, de tovább járatta a motort.
- Mit akarnak?
- Majd mi kérdezünk - mondta most egy magas homlokú, napbarnított, kis zömök ember, előrelépve az óriás mellett. - Kik vagytok és hová mentek?
- Filmesek vagyunk, a dzsungelben néhány felvételt készítettünk, és Marokkó felé igyekszünk.
- Hányan vannak a ponyva alatt?
- Két öreg filmíró a családjával.
- Hajtsd hátra a ponyvát!
Ez nyomban megtörtént. A légionisták önkéntelenül hátraléptek. Egy csomó puskacső meredt feléjük, tudj'isten, honnan, a kormánynál ülő Stuck is fegyvert fogott rájuk. ők szabadon álltak, és a kocsiban levők az autó oldalával fedezték magukat. Két sortűz, és mielőtt felemelhetik fegyverüket, végeznek velük.
- Hármat számolok - mondta egy éles hang az autóból -, addig tegyétek le a puskáitokat, de nagyon óvatosan, mert egy meggondolatlan mozdulat, és halomra lövünk mindnyájatokat.
- Mindnyájatokat... mindnyájatokat... - mormolta egy kísérteties hang.
A köpcös az óriásra nézett. Az meg a társaira.
- Azt hiszem - szólt a köpcös -, öngyilkosság lenne a harc.
- Mi lesz?! - ismételte türelmetlenül az iménti hang.
Lerakták a fegyvereiket.
Fehér ruhás, kissé horgas orrú, magas ember szállt le az autóról, és nyugodtan odament hozzájuk.
- Ki a vezetőtők?
- Én vagyok - mondta a köpcös. - A nevem dr. Morton. Maga ki?
- Bradley Tamás. Filmesek vagyunk, és Marokkóba tartunk. Megbízhatnak bennünk, nem jelentjük fel magukat. Szóljanak, ha szükségük van valamire, kaphatnak konzervet, cigarettát és hűtött ivóvizet. Innen már könnyű út vezet Marokkóig.
Dr. Morton nyugodtan nézte az előtte állót. Azután így szólt:
- Melyik helyőrségből szöktetek meg?

11

Most az egyszer Bradley is meglepődött.
- Mit mond?
- Mióta szokták szökött légionisták magázni egymást? Azt kérdezem, hogy honnan szöktetek meg, és hol hagytátok a hullákat?
Bradley összeráncolta a homlokát:
- Honnan veszi ezeket?
- Ne nevettesd ki magad! Nem tudod, bolond ember, hogy ez a fajtájú Lebel gyorstüzelő, amit itt tartasz a kezedben, csakis a francia idegenlégió számára készül? Az pedig nem valószínű, hogy filmesek vegyék el légionáriustól a fegyvert. Sokkal valószínűbb, hogy a légionista lelövi a filmest, és elveszi a civil ruháját.
- Egész rendes fickók - mondta Kjörgson a kocsiról. - Nekem például tetszik ez a kicsi.
- Rendben van - mondta Bradley. - Jól következtettél! Kaptok tehát konzervet, sőt polgári ruhát is, van itt elég. Ezt már az előbb felajánlottam.
- Nem egészen igazságos a dolog, pajtás - felelte vidáman dr. Morton. - Az autót is meg kell osztani velünk. Fele-fele.
- Hogy a fenébe ne! - kiáltotta Stuck. - Mi is alig férünk el benne.
- Hát majd kiszálltok.
- Úgy éljek, maga nem normális - szólt közbe idegesen Krakauer. - Ha maga rávesz engem arra, hogy én ebből az autóból kiszálljak, térdig emelem a kalapomat!... Becsületszavamra ilyet még nem hallottam!... A fele autót!... Majd felszeleteljük magának a kocsit!
- Itt nincs vitának helye! - mondta dr. Morton. - Szökött légionisták vagyunk, és megosztozunk mindenen. Egy óráig mi ülünk a kocsiban, egy óráig ti. Ez a helyes.
- Azt hiszem, igaza van a köpcösnek - mondta bizonytalanul Jarosics.
- Igen - bólintott Bradley. - Természetes, hogy együtt megyünk tovább. És miután ők gyalog jöttek, az első óra az övéké. Kiszállni, fiúk!
- Nyert - mondta siralmasan Krakauer, miközben felcihelődött. - Szavamra, mióta beálltam a légióba, nincs egy nyugodt percem... Még ilyet nem láttam.
A húsz rongyos katona beült a ponyvák alá, az autó továbbment, és a többiek követték. Az első kútnál, mielőtt felcserélték a helyeket, a húsz szökevény megmosdott, rendbe hozta magát és civil ruhába öltözött. Ki egy munkásoverallt, ki egy fehér szmokingot vett fel, ahogy jött. A Bill nevezetű légionista bokáján és csuklóján a leghosszabb ruha is vagy húsz centiméterrel rövidebb volt, és félő volt, hogy a kabát szétreped a hátán.
- Bilincstörő ez a barom - mondta Morton -, és ha nem tért volna át a bilincsről az emberi fejekre, akkor ma is világhírű artista lenne. Puszta ököllel szikladarabokat zúz porrá.
- Te mi voltál civilben? - adta fel a légióban szokatlanul neveletlen kérdést Bradley.
A köpcös nevetett.
- Nem fogod elhinni. Misszionárius angol Guineában. Jó pap voltam. Az volt a baj, hogy nagyon is szerettem a bennszülötteket. Egy kegyetlen barom portugál kereskedő részeg volt, és agyonkorbácsolt valami jelentéktelen vétségért egy négert. Mikor odaérkeztem, már haldokolt a szerencsétlen. Nagyon ráförmedtem a portugálra, és ez a pimasz annyira be volt rúgva, hogy rám ütött a korbáccsal. Megfeledkeztem magamról és nekimentem. Pokoli verekedés lett, és leütöttem. Valahogy rosszul esett a földre, bevágta egy kőbe a fejét és meghalt. Gazember volt, de nem lett volna szabad ezt tennem... Ha jelentem a korbácsolást, szigorúan megbüntetik, így pedig nekem kellett menekülnöm. Nagyon elcsigázottan értem ide a franciákhoz, szégyelltem bevallani, hogy misszionárius voltam, a tettem után nem is éreztem többé alkalmasnak magam erre a hivatásra. Végül beálltam a légióba... Továbbmentek. Nemsokára feltűnt a távolból az első hegylánc. A sivatag elmaradt mögöttük. De ez a terméketlen terület elhagyatottabb volt a Szaharánál is. Jól ismerték a vidéket: három nap járóföldre sem találnak itt emberlakta helyre.
Alkonyodott.
Egyszer csak a bilincstörő felkiáltott:
- Úgy látszik, ott ég valami...
A távolban, egy lágy vonalú domb mögül különös rőt és zöldes fény sugárzott elő.
- Mi a csoda! - kiáltotta az egyik. - Nemrég jártam erre, sok kilométernyire nincs a környéken sem erdő, sem kunyhó.
De a fény csak erősebb lett, ahogy közeledtek.
Mint valami különös sivatagi csoda. Talán a nap kél fel ellenkező irányból? Aggódó szorongással nézték a rejtelmes, természetellenes sugárzást. Azután valami furcsa, zakatoló hang is hallatszott.
- Ne álljunk meg? - kérdezte bátortalanul Stuck.
- Előre! Lesz, ami lesz! - mondta Bradley.
- Zene... - hebegte Havranek, és megmozdult a karja.
Ahogy közeledtek, egyszer csak kibukkant a domb mögül a fényforrás. Hatalmas, zöld neonbetűk voltak, vörös keretben!
Az világított messze az éjszakába!

DINING ROOM
Beszélünk németül!
Tudunk angolul!
Megértjük a délfranciát!
SZALONORKESZTER ÉS JAZZBAND!

És a zakatolás vidám jazzmuzsikává erősödött!
A légionisták jobban megijedtek, mintha északi fényt láttak volna.