Bradley Tamás visszaüt/Első fejezet

← Tartalomjegyzék

Bradley Tamás visszaüt
szerző: Rejtő Jenő

Második fejezet →

Első fejezet

Bradley feláldozza magát valakiért, akit nem ismer. Egy őrnagy szerint a halál ellen is van orvosság. A térzene miatt letépik a becsületrendet, és az orvosság nem használt.

1

- Küldje ide azt az embert!
Az őrmester tisztelgett:
- Tout de suite, mon commandant.
Az őrnagy elgondolkozva hajolt a térkép fölé. Távoli ágyúdörgés hallatszott állandóan, amelyből tisztán különvált az aknavető mélyebben zengő robbanása.
Az őrmester egy közlegénnyel tért vissza.
- A kilences számú közlegény a meknesi huszonhetes pelotonból szolgálattételre jelentkezik, mon commandant.
- Elmehet, őrmester.
Az altiszt lelépett.
- Gyere közelebb - mondta nyájasan az őrnagy, és végignézte tetőtől talpig a katonát.
A hosszú állóharc meglátszott a legényen. Rongyos zubbonyának színét elvette a rárakódott mész és a por. Sovány, borostás arcán az éhség és kimerültség sötét mélyedései beárnyalták a halálosan fehér, horpadt bőrt.
De a leromlott külső sem ronthatta el teljesen ennek az embernek a megjelenését. Az üregükbe süppedő, zöld fényű szemek értelmes, hűvös nyugalommal tekintettek az őrnagyra. A magas homlok, az előreugró görög orr bátor, jellemes egyéniségre vallott.
- Neved?
- Bradley Tamás.
- Te vállalkoztál arra, hogy előremenj, mint megfigyelő, és összeköttetést létesíts az üteggel?
- Oui, mon commandant.
- Tisztában vagy a feladatoddal?
- Meg kell közelítenem a kabil árkokat annyira, hogy a lövegek becsapódását lássam. Tartanom kell a telefon-összeköttetést az üteggel, és a megfigyeléseimet jelenteni.
Az őrnagy figyelmesen nézte a legényt.
- Pihenj!
A puska agya döngve hullott a kilépő bakancs mellé.
- Van egy kérdés, amelyet nem szoktunk feltenni a légióban, tehát csak akkor felelj rá, ha akarsz: mi voltál civilben?
Szünet.
- Alázatosan jelentem, élek az engedelemmel, és megtagadom a választ.
A tiszt újra a térkép fölé hajolt.
- Te a tizennégyes közlegény helyett jelentkeztél. Büntetésből kapta a megbízást. Részeges, garázda ember. Meglopta egy bajtársát. A légióban könnyen osztják a halált, de mindig van esély rá, hogy aki szerencsés, az megússza a szolgálatot. Tisztában vagy azzal, hogy itt nincs esély?
- Tisztában vagyok, mon commandant...
- Akkor hát miért váltod meg egy gazember életét? A barátod?
- Nem.
- Mióta ismered?
- Amióta az őrmester kijelölte erre a szolgálatra, és én ajánlkoztam helyette.
- Meg akarsz halni?
- Igen - felelte nyugodtan, értelmesen és csengő hangon.
Az őrnagy a térkép fölé hajolt, és egy körzővel játszott.
- Elmehetsz.

2

Két hete feküdtek a köves hammada piszkos futóárkaiban. Úgy látszott, hogy végképp megáll a harc. A kabilok is kitűnően kiépítették az állásaikat. A mocsár mögött húzódó, jól takart árkokat nem tudta szétrombolni a francia tüzérség. Lehetetlenség volt a sima terepen megfigyelőket kiküldeni. A pompás riff lövészek minden vakmerő kísérletezőt nyomban lelőttek. A francia katonai akadémiát végzett Ibn ben Gukra európai hadianyaggal és kitűnő katonai szakértőkkel rendelkezett, és modernül kiképzett, elsőrangú serege volt.
A gyarmati katonaságnak mindenáron döntést kellett kikényszeríteni, mielőtt az esős évszak beáll. Az esti általános támadást, amennyire lehetett, ügyesen készítették elő. Az alkony homályában sorra vonultak fel a vonal mögött összevont csapatok, és elfoglalták kijelölt helyüket az árkokban. A motoros osztagokat készenlétbe helyezték, kézigránátokat, töltényeket osztottak szét, és a kék "kepiket" rohamsisakkal cserélték fel.
- Fél órán belül eléred a mocsár szélét - mondta az őrmester a 9-esnek, aki karjára csavart dróttal, kezében kis dobozzal állt vele szemben az árokban. - Igyekszel a becsapódásokat megfigyelni, és közölsz mindent telefonon.
Az őrmester kinézett a homoksánc mögül, és a két kezét Bradley hátára tette. Körülöttük nyugtalan, halk, fojtott utasítások hallatszottak, és legörnyedt katonai küldöncök igyekeztek futva az árok szabadon hagyott oldala mellett.
- Vigyázz... - suttogta az őrmester.
A 9-es megfogta az árok peremét. Mindenfelé távoli villanások látszottak, és egy-egy tompa dörrenés érkezett utánuk. Trópusi gyorsasággal szállt le a sötét éjszaka. Egy távoli ároknál tüzelni kezdtek. A kabilok viszonozták.
- Indulj... - súgta az őrmester és előretolta Bradleyt.
A földhányás mellett gyorsan felhúzódzkodott és máris hason kúszott a drótakadály felé. Tudta, hogy hol van az a hely, ahol átcsúszhat a tüskés drót alatt.
Az árokban az őrmester mellett egy legény ügyelt a drótra, amely egy hengerről tekergőzött le, és a másik vége Bradleynél volt.
- Állj...
A hengert forgató katona várt. A huzal megfeszült.
- Engedj...
Forgott a korong...
- Hány méter?
- Hetven... - mondta a másik katona, aki mérte a huzalt.
Az őrmester megelégedetten bólintott. De száz méternél már kissé csodálkozott.
- Száztíz...
A kabil állás megelevenedett. Sűrű lövések hangzottak, és egy gépfegyver is megszólalt.
- Észrevették! - dünnyögte az őrmester, és idegesen szívta a fogát.
- Százhatvan...
- Tisztára bolond!
Egy világítóbomba esett a síkság közepére, és sápadt izzással ragyogta be a terméketlen, sziklás vidéket.
A 9-es, szerencséjére, kívül esett a fénykörön.
Száznyolcvan méternél nem húzott több drótot. Úgy látszik, megállt. Az őrmester füléhez tette a kagylót.
- Lorien őrmester... Lorien őrmester... - mondta halkan a kagylóba.
Várt.
- Lorien őrmester... - ismételte. - Lorien őrmester...
Végre néhány sercegő, furcsa zörej után suttogás hallatszott a kagylóból:
- Kilences közlegény... Jól hallani, amit mondok?
- Igen. Hol van?
- A Taurirt del Uarzaszt délkeleti lejtőjével szemben a mocsárban, egy szikla mögött. Jobbra tőlem hatalmas, mohos fatörzs fekszik.
- Tudom már. Szemben magával gépfegyverfészeknek kell lenni a gránitszirt oldalán - suttogta az őrmester, és felvett egy másik kagylót, hogy a tüzérséggel beszéljen.
- Megfigyelő van a Taurirt del Uarzaszt délkeleti lejtőjével szemben, a magányos szikla mögött. Jobbra tőle mohos fatörzs...
Altisztek siettek a szakaszaikhoz. Az árok megélénkült.
Pontban éjfélkor eldördült valamennyi francia ágyú, és megindult az általános támadás előkészítése.
Bradley a kő mögött lapult nyakig sárosan a mocsárban, fülén a kagylóval. Jól látta a kabilok burnuszait. A francia gránátok messze az árok mögött estek le.
- Hosszú... - suttogta a kagylóba. - Legalább ötven méter.
A becsapódások a hegyoldal felől a hegy lábához értek.
- Még mindig hosszú...
Most egymás után hat-nyolc lövés a mocsárba csapott be, toronymagasságnyira fröccsentve a hínárt. Bradley a szikla mögött másodpercekig lapult arcra borulva, azután újra a kagylóba suttogott:
- Rövid... Legalább harminc méter... és kissé nyugat felé...
De most már a kabilok is tudták, hogy megfigyelő van valahol. Vaktában lőtték a terepet ágyúval és gépfegyverrel. Erős gyalogsági tűz árasztotta el a síkságot golyóval.
Most az volt a szerencséje Bradleynek, hogy ennyire előre jött. Sokkal távolabb keresték a megfigyelőt. Azért a lövedékek által felcsapott kövek, szétfröccsenő repeszdarabok ott röpködtek körülötte. Sokszor percekig nem látott semmit, csak feküdt arcra borulva.
- Még mindig rövid! Az irány jó...
Most megtalálták!
Egy reflektor fénye a kőre tűzött, és észrevették, hogy mozog valaki. Doboltak a puska és gépfegyvergolyók a kövön, egy srapnel robbant vijjogva a közelben.
A francia tüzérség is pokolian dolgozott, de nem találta el az árkot. A fülsiketítő hangzavarban most már Bradley felesleges óvatosság nélkül ordította a kagylóba:
- Még mindig rövid! - üvöltött -, még mindig rövid!
Jobbra-balra tőle sűrűn csapódtak le a lövedékek. Percek kérdése volt, hogy sziklástól, mindenestől felrepüljön, vagy lekaszálja egy nagyobb repeszdarab. A saját hangját sem hallotta a sűrű robbanások végítéleti zengésétől. Világítóbomba robbant. Nappali fény borította a síkot, és most jól látták mind a két oldalon, hogy Bradley egy másodpercre felemelkedett! Erős ütést érzett, de minden erejét összeszedve belekiáltotta a kagylóba:
- Kicsit rövid! Nem több nyolc méternél!
Azután lebukott a szikla mögé, de nem veszítette el az eszméletét.
Most bevágott az árokba!
Egymás után négy gránát robbant! Karok, fejek, szuronyok emelkedtek egy magasba törő láng- és füstsávval a levegőbe. Bradley a könyökére támaszkodva, elhomályosuló öntudattal ordította:
- Telitalálat! Teli...
Az utolsó szótag helyett egy hörgés buggyant ki a száján. Tántorogva felállt, és egymás után két kézigránátot dobott a gépfegyvert fedező gránitszikla mögé.
Csak egy halom kavics maradt az állás helyén. Éles fájdalom futott végig a testén, feléje rohant a mocskos, nedves föld, és az arcába csapódott...
Füst, láng és sárfelhő borított el mindent. A megsemmisítő zárótűz egyetlen állandó dördülésbe olvadt össze. Özönlő füst, cikázó tűz és végítéleti sivítás, búgás, robaj pokoli kakofóniája zengett.
Azután a francia árkokból kétezer szurony nyomult fel egyszerre...

3

Hajnalig tartott a támadás.
Mikor feljött a nap, még füstölgött a sík, de már csend volt. A francia csapatok egy része a menekülő kabilokat üldözte, a többieknek takarodót fújtak, ki-ki a századát kereste, és az egészségügyi osztagok vették át a csatateret.
Hosszú sorban vitték a hordágyakat hevenyészve bekötött sebesültekkel.
Az őrnagy egy vöröskeresztes osztaggal a 9-es közlegény földi maradványait kereste, ha ugyan fellelhető belőle még annyi, hogy ráismerjen.
Egyszerre meglepetten felkiáltott. Szembe jött vele Bradley! Kissé bizonytalan léptekkel, sárral, porral belepve, foszlányokra szakadt ruhában, de a görög orr... a homlok... a zöldes tekintet...
Kétségtelen, hogy ő az! A 9-es!
- Ember!
Bradley megkísérelt egy vigyázzállást.
- Alázatosan jelentem, mon...
Elvágódott.
Az őrnagy letérdelt az orvos mellé.
Csodálatos eset volt. A combját felhasította egy szilánk, és egy golyó a kulcscsont felett a vállába fúródott, azonfelül néhány horzsolás, de veszélyes sebe egy sincs a 9-esnek. Csak a kimerültsége verte le a lábáról.
Két hét múlva, mikor Marokkóban az egész helyőrség előtt Ribeaux tábornok a 9-es közlegény mellére tűzte a légió becsületrendjét, már a golyó helye is begyógyult. Az őrnagy a tábornok mellett állt és Bradleyt figyelte.
Közömbösen nézett valahová a távoli égen vonuló felhők felé. Nem önti el az arcát az öröm pirossága, egy vonása sem rezdül, mikor a vezénylő tiszt "Gardez vous"-t kiált, az arcvonal tiszteleg, felharsan a trombita, és feje felett háromszor meglengetik a Becsület és Hűség trikolórját.
Semmi...
Bizonyos, hogy ezt az embert nem érdekli a dicsőség.
- Két hónapra ide Marokkóba helyeztettelek át - mondta a legénynek, mikor jelentkezett nála az irodában. - Előterjesztettelek altiszti vizsgára is.
- Köszönöm, mon commandant.
- Van valami kívánságod?
- Van, őrnagy úr. Szeretnék bevonulni a századomhoz.
- Szóval nem kell a szabadság. Vissza akarsz menni a frontra?
- Oui, mon commandant.
- Hm... - néhány lépést tett az íróasztala előtt. - Hát most mégis itt maradsz. Parancs. Érted?
- Igenis.
- Azután meghalhatsz, ha úgy tetszik. - Felkattintotta a tárcáját. - Gyújts rá...
Bradley kivett egy cigarettát.
- Nézd - folytatta az őrnagy -, néha az ember úgy érzi, hogy mindennek vége, és eldobja az életet magától. Pedig ha két-három hónapig várna, már nem is lenne olyan elviselhetetlen az élet. Ezért kényszerítlek akaratod ellenére garnizonszolgálatra. Tehát két hónap múlva jelentkezel, és ha még mindig a halált választod, nem gátollak többé semmiben. Megértettél?
- Igenis.
- Minden jót, Bradley Tamás. Rompez.

4

Bradley tehát Marokkóban maradt. Az őrnagy pedig sehogyan sem bírt szabadulni gondolatban ettől a hűvös tekintetű, értelmes embertől, aki konokan és megfontoltan a halált hívja. Egy napon az őrnagy az európai negyedben sétált, és csodálkozva látta, hogy a 9-es közlegény egy finoman öltözött, úri külsejű, feltűnően szép leánnyal megy.
A lányon meglátszott, hogy a jobb körökhöz tartozik. Önkéntelenül követte őket. Micsoda furcsa tragédiát hurcol magával itt Afrikában ez a légionárius?
Alkonyodott. A Jardin Public árnyas fái közé értek, és amikor elbúcsúztak egymástól, a leány hirtelen hozzáhajolt, és megcsókolta a katonát.
Hm... Talán mégis beválik majd az elmélete: az öngyilkosság legjobb ellenszere az idő.
No és a szerelem...

5

A kormányzóság bálján egy rokonszenves angol főúrral, lord Flatherryvel találkozott az őrnagy. Lord Flatherry, ha csak tehette, Afrikában tartózkodott. Szenvedélyes oroszlánvadász volt. Marokkói tartózkodása alatt a szultán látta vendégül. Az őrnagy is jó viszonyban volt a lorddal, és örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy a bálterem egy csendesebb sarkában elbeszélgessenek.
- Értesültem róla, hogy milyen nagyszerű eredményt ért el csapatával a kabilok leverésénél - mondta a lord.
Az őrnagynak nyomban a 9-es közlegényre kellett gondolnia.
- Igen - felelte elkomolyodva -, kissé rám mosolygott Mars isten. Mert hiába, a háború annyiban hasonlít a kártyához, hogy szerencse nélkül kárba vész minden erőfeszítés.
- Ahhoz kell a legkülönb katonai képesség, hogy az ember felismerje és kihasználja a szerencsés alkalmat.
Az őrnagy viszonozni akarta az udvariasságot.
- No és angolok is kellenek hozzá. Egy angol legénynek döntő szerepe volt a győzelemben.
A lord tekintete felvillant.
- Á! Egy angol?
- Igen. A kilences közlegény, Bradley Tamás.
Mi ez?
A lord arca jéghideg kifejezésbe dermedt. Azután mintha kísértetet látna, suttogta:
- Bradley Tamás?
- Igen.
- Hogy néz ki az az ember?
- Görög orrú, zöldes tekintetű, jóvágású férfi.
Nagy szünet.
- Talán ismeri, Sir?
A lord habozott. De képtelen volt arra, hogy hazudjon.
- Igen... Az... egy szörnyű tettet követett el.
- Rabolt? - kérdezte hökkenten a tiszt.
- Még szörnyűbbet.
- Gyilkolt?
- Kérem... Tegye meg nekem: ne beszéljünk erről az emberről. Csak annyit mondok: vigyázzon rá! Attól minden kitelik.
- Ugyan - mosolygott az őrnagy -, mintaszerű katona, csendes és szolgálatkész.
- Nono... azért csak vigyázzon.
Utóbb kiderült, hogy a lordnak igaza volt.

6

Ki sejthette volna, hogy miféle rejtett tűz lappang a hűvös, fényes tekintet mögött?
Marokkó főterén a "Clique"-nek nevezett légionista zenekar játszik délutánonként, és a helybeli polgárok itt sétálnak, üldögélnek a kellemes alkonyi órákban.
Lehet, hogy a katonák néha odaszóltak tréfásan a sétáló leányoknak, és ezek valószínűleg kedvezően fogadták, mert néhány epés polgár panaszt emelt a légionisták ellen, és egy még epésebb francia gyarmati főfelügyelő úgy intézkedett, hogy hat órától kilencig ezentúl csak civilek mehessenek a parkba.
Kivéve a zenekar tagjait.
Alkonyatkor a díszbe öltözött légionáriusok megrökönyödve álltak a Jardin Public bejáratánál. Négy arab csendőr, a rendeletre hivatkozva nem eresztette be őket.
Néhányan morogtak. Ekkor ért oda Bradley.
- Légionisták nem léphetnek a parkba - mondta nyersen a goumier.
- Micsoda?
- Ahogy hallotta.
Bradley szeme furcsa fénnyel villant meg.
- Én bemegyek - mondta csendesen, és egyet lépett -, mi ültettük a virágokat, a mi zenekarunk játszik, mi védjük a várost...
A csendőr megfogta a zubbonyát:
- Hallja...
Bradley pillantása a goumier nyakáról lelógó szép zöld zsinórra tapadt. A következő pillanatban a zsinór a kezében volt, és egyet csavart rajta. A goumier fuldokolva lógott a kezén, amíg el nem lökte. A másik egyenesen feléje döfött a szuronnyal, de Bradley elkapta a puskát, nagyot rántott rajta, hogy a támadója elvágódott, azután hátrafordult, és harsányan kiáltotta a köréje sereglő katonáknak:
- Bajtársak! Bemegyünk a térre! A mon commandement... En avant... Marche!
A feltápászkodó csendőrök meglapulva nézték a térre benyomuló katonákat. A civilek riadtan futottak szét.
A katonák senkit sem bántottak. Megálltak a zenekar előtt, átkarolták egymás vállát, és a Clique kísérete mellett elénekelték a La Carmagnolát.
A park kerítésén kívül álló szpáhi és szenegáli katonák megéljenezték őket.
A gyarmati főfelügyelő rémülten telefonált a helyőrség parancsnokának:
- Ezredes úr! A légionisták a tilalom ellenére bevonultak a parkba!
- Úgy - jegyezte meg hűvösen az ezredes. - És mit csinálnak?
- Énekelnek.
Csend.
- Igen? Amelyik takarodóra nem lesz itt, azt megbüntetem.
De takarodóra valamennyien a kaszárnyában voltak. A főfelügyelő feljelentésére Bradleyt haditörvényszék elé állították, és megbüntették. Az ezredes letépte melléről a becsületrendet.
Éppolyan közömbösen állt ott, mint mikor feltűzték. Ráadásul egy hónap kaszárnyaáristomot kapott.
Az őrnagy most már sejtette, hogy ez az ember viaszálarcban jár, de nagyon is érző, sőt fájó és felsebzett szív rejtőzik látszólagos nyugalma mögött.
A két hónap elteltével ismét maga elé hívatta Bradleyt:
- Nos? Még mindig meg akarsz halni?
- Oui, mon commandant - felelte udvariasan, nyugodtan és fegyelmezetten.