Bozót
A száradó füvön, ahol a bódító
vad nap felé tekint a vérvörös kígyó,
a szörnyű fenevad már bóbiskolni kezd,
hatalmas gyomra lóg, és karmokat mereszt.
Szájából perzselő lehellet láza száll:
rózsálló nyelve lóg, nyelvén ezüst a nyál;
szügyén, mely lángoló, mint egy rakott kohó,
rángó jóllét böfög, s pofája oly mohó.
Körötte tompa csönd, nehéz, vihar-teli.
A sunnyogó párduc gerincét íveli;
az óriáskígyó lapos és pikkelyes
fejével a fügék közt valamit keres;
tündöklik, zizzen a fényes kőrisbogár,
a csíkos tigris úr fejénél szálldogál,
mint lángoló verő, iszonyú láng füröszt,
s kék ég alatt pihen, az összesült fű közt.
De már az árny terül a mély erdők felül.
A tigris áthevült forrongó vére hül;
szél libben a füvön; zizeg a gyenge nesz;
ocsúdik, széttekint, mordul, fület hegyez.
A puszta néma még. A tükrös csermelyen,
hol a lótusz virul merengve csendesen,
nem látni dámvadat, remegve habozót,
gazellák léptitől se reszket a bozót.
Az éhség marja fel mozgó sovány hasát:
és összekuporul, halálos némaság;
nyújtózik, vánszorog, kapálja a talajt,
ösvényt szagol, amely kivisz a síkra majd,
ásít és talpra áll, untatja a magány,
és gyászosan vonít a csúnya éjszakán.