Botond apánk Bizancban
szerző: Juhász Gyula
Botond apánk zömök, konok magyar volt,
Turáni vére még lobogva lángolt,
Országokon által vígan barangolt.
Szerette a színes, hímes világot,
Bár napkelet volt ringató bölcsője,
De lelke dús és bús Nyugatra pártolt.
A németet rajongva vágta, ölte
S a Rajna nektárját buzgón kiitta.
Temérdek szolgát küldözött előre.
Nótásszavú volt s barna arcú szittya,
Kemény kaland volt néki ez az élet
És lángborát mély áhítattal itta.
Megtette, amit egyszer eltökéllett,
Asszonyt ölelni és ellent levágni:
Így jó a világ és így szép az élet!
Szeretett ő nagy messze földre járni,
A Dómok drága kincsét megcsodálta
(És nem röstelte az iszákba vágni.)
De vérét sem kímélte vad csatákba.
Az unalom: csak ez volt öldösője,
Az unalom a halál nyirkos ágya.
Darumadár nem vár a kora őszre,
Botond apánk is fényes Délre tartott,
A harc turulja szállongott fölötte.
Meglátogatta a pompás Bizancot,
Hol isten a császár, a népe szolga,
Vágyott kalandot, tornát, harci sarcot.
De zárva volt az aranyszárnyú porta
S a kurjantását nem hallotta senki,
De bárdcsapását minden meghallotta!
Bement bosszús Botond, nem félt bemenni,
Szemét az új, szűz csudákon feledte,
Bizanc a minden és a többi semmi!
Itt selymesebb a színes szoknya selyme,
Aranyosabb a glória a képen,
Itt szebb a nőtest és a férfielme.
Hej, ez a Bizanc az elveszett éden,
Botond apánkat a hideg kirázta
Csodát csodáló gyermek gyönyörében.
Mit vinne el a büszke, dús Bizancból?
Nem aranyat, az Nyugaton is sárga,
Nem boritalt, az Keleten is lángol.
Egy sugarat egy asszony mosolyából.