Botond és bárdja

A Wikiforrásból
← Lehel kürteTaksony
(III. vezér 947-972)

szerző: Garay János
Botond és bárdja

Botond vezér haragját mondom tinektek el,
Konstantinápoly ellen, melyet szivén visel,
Hogy a magyar hitébe új ágat oltani
S göröggel hitcserére merészlé bújtani.

„Mivé levénk, mivé lőn ősinknek istene,
Hogy új vallásra térjünk Hadúrnak ellene?
Hadúr szerette népét ne bujtsa senki fel,
Árpádnak istenére! ezt megtorolni kell.”

Szólott nemes haraggal az üstökös vezér,
A büszke hadvezérek karjaiban forr a vér,
S ha láttatok helyéből erdőt indulni meg,
Úgy indult a görögre a hős magyar sereg.

Ment, mint haragborított égen megy a vihar,
Konstantinápoly ellen a haddúló magyar.
Előttök óriásként, ki egy világra ront,
Taksony híres vezére, a nagybárdú Botond.

Érvén pedig hadával a büszke vár alá,
„Föl, görögök császára! – imezt kiáltozá –
Föl, bársony pamlagodról, csatára föl velünk,
Lássuk, mivel roszabb, mint tiétek, istenünk.

Vitéz és nyilt mezőben, te furfang, csalfa úr,
Elégtételt kívánunk s kivan dicső Hadúr!”
S mondván a szörnyű bárddal megsújtja a kaput –
A hang halálbugásként a várba zúgva jut.

De a görög császárba száll gyáva félelem,
Bezárkózik várába népével néptelen ;
Megbízik a kapún, mely ölekre tornyosúl,
S vastag, nehéz súlyával tíz sarkvason fordúl.

S másodszor is vasával a nagybárdú Botond
Roppant kemény erővel az érckapúra ront;
S zárától sarkaig reng az óriási érc,
Mikép földinduláskor végiglen reng a bérc.

De a görög császárban van gyáva félelem,
Zártan marad várában népével néptelen;
Üllőin izzó tűznél szilárd acél helyett
Engesztelő váltságul békés aranyt veret.

És harmadik csapása Botondnak megriad;
Az óriási érc rá egy félölet hasad;
S bedugja a nyiláson nagy vakmerőn fejét,
Bezúgja riadólag, hogy hangzik szerteszét:

„Elő vakandokok hát, ha vagytok férfiak!”
De férfiak nem voltak már a görög hadak;
A császárok császára irtózva fordul el,
Gyöngyöt s aranyt a nép gyűjt rémült cselédivel.

S im a kitolt cselédség díszöltözetbe’ jő,
Aranyrakott vedrekkel hajlongva görbedő;
Előttök hattyúszépen tizenkét szende lány,
Közöttök hószakállal két szónokaggastyán.

„Hadúré a dicsőség – hódolva szólanak –
Vallástokat bírjátok, vitéz, dicső hadak!
Ily hősi, harci néppel csatát nem víhatunk!”
– S Botond elébe hullnak – „Mi győzőttek vagyunk!”

S a kincset elfogadja a nagybárdú vezér,
De lángoló haragtól karjaiban forr a vér;
Rájok riad, miképen szokása, zordonúl:
„Gyávák s pulyák ha vagytok harcolni bajnokúl,

Alattomos cselekkel távol maradjatok;
Mert szent és sérthetetlen a népszomszédi jog!
S jogát meg tudja védni, s meg fogja védni – mond –
A harcszokott magyar nép s a nagybárdú Botond!”

S haraggal visszafordul, honnét elindula,
Harcára méltó népet hogy nem talál vala;
Bárdját veté vállára, – s csak most pillantja meg,
Hogy diadalmas élén csorbák sem estenek.