Botond

Botond szerző: Czuczor Gergely

              ELSŐ ÉNEK

Múzsa, imádottam! hadi dalt jer zengni Botondról;
Mondsza, miért lobbant, s lőn a görögökre haragja
Kérlelhetetlenné? Szüve föltett szándoka mellett
Állhatatos volt ő, s hadait nem hagyta pihenni
Dúlván ellenein, míglen rést törhete végre
Nagy sulyu fegyvere a fényes császári Bizáncba,
S bársonyos agg követek hódulva borúltak elébe.

Hol hüvös árnyak alatt csörgvén közelíti Drinápolyt
Arda patak, bérces Rhodopétól, éji keletre,
Hosszas harcok után szállt megnyugtatni vitézeit
A nagybárdu Botond. Bégyűjtött kincse tömérdek,
Trácia, Bolgárföld, s a tengerparti görögség
Nyújtották az erős vívónak sarcos adóul,
S nők, testvérek, atyák vitték váltságbeli díjért
Tőle rokonjaikat, mert foglyot utála hadában.
Csak tőled nem válhata meg, rhodopéi virágszál,
Szép Polydóra! neked távol kell hagyni hazádat,
S a magyarok földét honodúl ismerned ezentúl.
Ó ne könyezz, tágíts remegő hókebleden, ékes
Helleni szűz! harcban vad ugyan, de fogadni szerelmet
És viszonozni tud a magyarok fő harci vezére.

Béke ölébe siet most ő sok bajnak utána,
S várja, derék haditestéhez míg összegyülöngnek
A széledt daliák. Ardának völgye naponnan
Több csapatoktól zúg. Már Béld, az előhadak őre,
Visszamenőre fuvá kürtét, és vitte tömérdek
Díjait a harcnak, s Polydórát vitte sietvést.
Tódult öt napig a sok hős, hatodikra napestén
A nagybárdu Botond szólott a völgyi sereghez:
"Társi csatáimnak, fő és alrendü vitézek!
A harcvágy kihozott bennünket messze hazából
S fegyvereinkre Hadúr áldást ada; most, nosza vídám
Tábori zengzettel s áldozván töltsük az éjet
S hajnal fénye után tábort indítva haladjunk."
Szóla Botond, s vigadók zengése viszonzva követte
Buzdító szavait. Tágítani vállnyommasztó
S mellre feszült páncélaikon mindannyin örülnek,
A had főbbje Botond pedig ült a hadnagyi karral
Tábori színe alatt komolyan, míg nem jöve Szende,
A dalló gyermek, kit kedvele békenapokban,
S kedvele harcok alatt. Szereté a gyenge fiú is
Harcos urát, s nyájas bizalommal símula hozzá,
S a kiderült hadfő arcát illetve szelíden
Mond vala nékie: "Szép fiu, én kis drága cselédem,
Vaj nem zengesz-e dalt, melytől vendégim örömre
Keljenek, és melytől eloszoljon gondja uradnak?
Lészen aranyszállal kitüzött dolmányka jutalmad,
S tengeri tarka madár legfényesb tollaiból szőtt
Forgó kalpagodon, s lesz öved derekadra ragyogló."

S a kis dallos imígy zengé gyermekdedi dalját:
"Éneket énekelek, s dallok dalt, hajh! de szomorgót
A görög asszonyról, kit Béld, a szűtelen, elvitt.
Légy szomorú nekem éj, s távozzék csillag az égről,
Illatját ne bocsássa virág, vagy az éjjeli szellő
Fújja ki völgyünkből, s a zengő berki madárkák
Mind némuljanak el, mert nincs a fátyolos asszony,
Jó apa, sátrod alatt. Míg őt nem látom, örömszó
Nem zeneg ajkaimról, mert kedvesem ő nekem, és én
Kedves előtte, igen kedves vagyok. Íme mi jelből
Mondhatom ezt, tudd meg. Mikor őt mint foglyot az őrök
Tábori színed alá vezeték, engem lele benne.
Láttad volna miként remegett, mint síra szegényke.
Fátyola nedves lőn, s kezeit tördelte zokogván;
Én szomorú magam is mondék: Szép nénike, mit sírsz,
S tördeled ujjaidat? Kegyes úrnak kedvese vagy te,
Szép Magyarországban fogsz lenni nagy asszonya soknak.
Aztán kis kacagányomat a kerevetre terítém,
Hogy lágyabb legyen és magasabb, s szólottam esengve
Jobbja után nyúlván: Jer nénike, szép görög asszony!
Ülj ide, s nyúgodjál; vagy forró szomjad epeszt, és
Friss víz kell-e talán? megyek a forrásra legottan
S kis paizs öblében, mint a gyöngy, tiszta folyásút
Hozni fogok, vagy felfutok a bokrosba; parancsolj,
S megszedem, enfontam kosaram piros édes eperrel.
Elszaladék s paizs öblében hoztam vala néki
Friss forrási vizet, s kosaramban szép piros epret.
A hozományt szivesen nyújtám neki, ő pedig érte
A fátyolt el félre voná, megcsókola és sírt.
Ó apa, mily sürüen s melegen hullatta könnyűit.
Zápor hulla reám, mégis mint lángola képem!
Fájdalmára szívem megesék, s oly jó vala sírnom,
Mint az öröm, soha még nem sírt szemem annyira édes
Cseppeket; ő látá; ismét megcsókola forrón.
Ázott orcámat nem szűnt simogatni fehérlő
Gömbölyeg ujjaival, kérlelt, lecsatolta kezéről
Gyöngyös arany perecét, s nékem nyujtotta, tüjét is
Melle ruhájából kivoná, foglalta nyakamba
Véle elébb levetett mentémet, s ajkai szebben
Szóltak, mint citerám legtisztább zengzetü húrja.
Ah te kegyetlen Béld, mért vitted tőlem el őtet?
Vagy néked, szép fényes apám, nincs annyi hatalmad,
Hogy színünkbe hozasd? mert elveszek érte különben.
A csörgő patakocskának partjára menendek
Még ezen éjjel s ott leborúlván meghalok érte.
Elküldöd fegyvernöködet majd kelteni engem
S én nem ocsódom fel; magad is bár eljövesz értem,
Mert te szeretsz engem, füleim szavaidra bezárom.
Ám de suhogva felém ha jövend a szép görög asszony,
Nem várom, hogy mondja: Szivem, kis Szende ocsódjál!
Felriadok tüstént, s fog szűnni örökre halálom."
A komoly arcu Botond a gyermeki egyszerü daltól
Kedvre derült, s hallák a harci vezérek örömmel.
Csak Bödölény, a hadnagyság fiatalbika, látszott
Ráncba vonott képpel, de ügyelve fülelni szavára.
A boldogtalan, ő ezelőtt már ége titokban
Szép Polydóra után és most zabolátlan erővel
Vitte az indulat őt. A nemzeti büszke sajátság,
A becsület, s hűség meghűltenek ifju szivében;
Mindent tenni serény, hogy célját érje szerelme.

Lángol az áldozatok tüze még, s foly vígan az éjjel,
Ő pedig elválik komoran, s gyűjt oldala mellé
Tíz meghitt bátor daliát, s megy Béldnek utána.
Mint rohanó zivatar ment ő vágtatva s eléré
Timca folyó partján Béldet, s mond néki csalárdul:
"Halld meg, előhadnagy, mit izen neked általam íme
A nagybárdu Botond: Örvendetes áldomással
Arda patak völgyén diadalmimat ülni tökélém,
És Polydóra kezét fényszerrel venni magamnak;
Hozza el őt Bödölény s te pihentesd népedet addig."
S ment Bödölény Polydórával, de nem Arda patakhoz;
Tarta keletdélnek, mély völgyek s sziklatetőkön
Bújdosván négy nap, míglen Burgashoz elére.
Hol Theophán, Lacapén császárnak harci vezére
Romladozott seregét nyugtatta. Zajongnak az őrök
Talpra riasztólag Bödölény jöttére, de távol
Jelt int a szökevény, s bántatlan eresztik elébe
Harci vezéröknek, s ő szól Theophánhoz imígyen:
"Ó Theophán, Bödölényt, befogadj, mint hívedet engem,
S érdemem annyi leszen, vélem, Polydóra leányod
Megmentőjének, hogy terjed rája kegyelmed.
Számkiüzött vagyok én már úgyis, vissza hazámtól
Szégyen tartóztat, mellyet háríta leányod
Megmentése reám. Többé nem futnak előmbe
Üdvezlő rokonim, s nem mondják: Meghoza Isten!
Átok ülendi nevem s szájról szájakra menendő
Csúfság tárgya leszek. Ha van, ah görög Isten az égben,
És mint védi Hadúr magyarait, véd titeket ő is,
Oltalmába ajánlj, fogadom görögökben utolsó
Nem lészen Bödölény harcott, sem békenaponnan."
S hő szive mélyéből Theophán szólt néki örömmel:
"Vesd, jó lelkü vitéz, vesd el bús gondodat, értem
És Polydórámért elhagytad örökre hazádat,
Tőlem vedd s Polydórámtól nemes érdemid árát."
Örvendett Bödölény, s kezdette felejteni gondját,
S már elhitte, kezén vagyon a kívánta szerencse
S hogy kedvét lelhesse, kiért elpártola harcos
Honnositól, daliás szabatú magyar öltözetéből
Vetkőzék, s kezdett görögül öltözni selyembe.
A csinos üstökből sodorított fürtöket alkot,
S illatozó kenetek gőzétől párlog alakja.
A görögök hada, mert Bödölénytől halla Botondnak
Honbamenő szándéka felől, megvídula s tábort
Járván gond nélkül, másodnap elére Bizáncba.

A puha népeknek kezdett félelmök oszolni
A seregek jöttén, pezsgettek tőlök az utcák
És az utak, menvén a roskadt tábor elébe.
Gyásztünemény nekik ez, de hamar szebb kellemü látvány
Vonzza figyelmöket, a leples rhodopéi leányzó,
Ki Bödölény és atyja között lépdelve közelget.
A deli szűz vajjon ki lehet? Kiváncsilag egymást
Kérdezik a közelebb állók s elterjede szárnyas
Ajkakon a hír és repesett Polydóra nevével.
Mint tavasz újultan döngnek, szállongnak az első
Zsenge virág körülött a kaptárhagyta rajocskák,
Illatozó mézet lehelő kelyhének örülvén:
A deli hölgy körül úgy sürgött, s örvende szivében
A görög ifjúság, mert nagy vala híre Bizáncban
A rhodopéi nemes szűznek, s most minden ajakról,
Minden körben az ő neve hangzott, s vágytanak érte
Fényes származatú fő-fő patricius ifjak.
A gyönyörökbe merűlt városnak népe pediglen
Búfeledőleg ment ismét folytatni kevéssé
Félbeszakadt örömeit s éjent tobzódva csapongni.


              MÁSODIK ÉNEK

A hadi nép megtérte után egy hajnala virradt
A puha városnak. Tódult a bástyatetőkre
Szívni szabad levegőt a nép, és mámora gőzét
Szélnek eresztni. Kijött rablelkű udvari szolgák
Serge között Lacapén maga is, császára Bizáncnak,
S íme minő jelenet! Burgastól láta gomolygni
Fényes vára felé fellegport, s fellegi porból
Villogató dárdák hegyeit, s bús éji homálykint
Dárdahozó tenger hadakat tódulni nyeregben.
Elborzad, kebelét sejtések férgei marják
És Theophánhoz szól: "Theophán, fő harci vezérem,
Vajmi gonoszt látok, szemeim vagy csalnak-e engem!
Mondsza, kik a hadak ott, s miokért váramba sietnek?"
Kezdte gyanítni legott Theophán, mert féle Botondtól,
Hogy magyarok jőnek, s megbánta, de bánata késő,
Hogy Bödölény s Polydóra felől Lacapénnak adott hírt.
Csillámlott mégis kebelének gyönge reménye,
S mintha magát önkényt meg akarná csalni, viszonza:
"Nagy császár, ne epedj gondoktól, serged utólja,
Ami közelget amott, és nem magyar; elmene immár
A nagybárdu Botond, s nem fogja fenyíteni várad."
Ám hamar elhiul a csalatás, mert szerte csapongni
Már az elődúlók látszatnak s hosszu karéjjal
Körbe kerítőleg délben megszállja Bizáncot
A nagybárdu Botond. Zavar és jaj harsog az utcák
Térein, és kétség a gyáva lakókat emészti.
Három nap tölt el szoruló aggságban, okáról
A bekerítésnek nem tudván senki bizonyszót.
Hágcsókat, kosokat láttak készülni csak addig
S tábori gépelyeket hurcolgattatni falakhoz.
Aggódik Theophán aközben, s járja Bizáncnak
Védfalait, bátrabb daliáit kéri fejenkint.
Kéri az ifjaknak seregét: lennének egyetlen
Gyermeke kedvéért - ha talán, mint véli, miatta
Fordult vissza Botond - s magokért harcolni serények.
S jött önajánlattal Notaras, fejedelmi rokonság,
Kit Lacapén huga szült, a szép Eudoxia, s bátor,
Küzdni merő lélek bélyegzé harci veszélyben.
Jött az erős Polyphron, a dicsvágy gyermeke, s többen
Akiket egybefüzött velök a kor s ifju barátság,
S összeszövetkezvén viszonyos veszedelmet igértek
S állani bajviadalt holtig Polydóra ügyében;
Mely mire válandik, várták mind nyugtalan ésszel.
Jött negyedik reggel, s a burgasi érckapu mellé
Ért el Opor követűl, s bebocsátót zörgete rajta.
Iszonyatos nagy műv, tíz sarkon fordula, s kétszer
Annyi erős kapuőr bajjal tárhatta ki szárnyát.
Konstantin fényes kapu nagy palotája fogadta
A magyarok követét, s Lacapénnak mond vala bátran:
"Halljad meg szóló szavamat, császára keletnek,
Engem, Oport küld a magyarok fő harci vezére
A nagybárdu Botond, s ez igét mondatja teneked:
Nagy birodalmadban nyilik egy rhodopéi virágszál,
Amelynek maga ő egyedűl örvendeni, s által-
Tenni hazánkba kiván, mert lelke ragad vala hozzá:
S az Polydóra, kies Rhodopénak szűze; hatalmas
Karjaival hadi törvényként már bírta is őtet,
De csellel Bödölény, hadainknak s nemzete csúfja
Elvé, s néped közt - mert hol lappangana másutt? -
Van menedéke. Tehát, ha vagyon jól tudva előtted
Hol rejtőzik az orv, orságát add ki azonnal:
Vagy, ha titok nálad, s nem tudsz szót benne, hová lőn,
Kémekkel járasd be legott e vári vidéket
És harmadnap alatt váró kezeinkre kerítsed."
Hűledez a császár, s választ kételkedik adni,
Mert nyelvét leköté a gyöngék gyáva sajátja
A félelm, s Theophán, mint bátrabb, szóla helyette:
"Orvnemzet küldötte követ, menj, s mondsza Botondnak
A rhodopéi virág, kit ohajt, Polydóra, leányom,
S nem magyar ölbe való; vagy nem tud lelni honában
Hölgyre, vagy ott vadak élnek csak hozzája hasonlók?
Menj, s vidd válaszomat: takarúljon messze Bizánctól
Mert nem három nap, de megül örök évre falánál,
Míg nem csontjait a zápor tengerbe mosandja."
Így Theophán, de Opor többé nem szólala néki,
S néma boszús arccal mosolyodván fordula vissza.
S kísérőihez így szólott mentében: "Ül átok,
Társaim e váron, s készűl gyászolni veszélyét,
Mert feje nincs, s ha ki van, jár bérszolgája tanácsán."
S a zárbolton hogy kimenének, szörnyü csikorgva
Sarkaiban mozdúlt a nagy kapu, s dörrene rájok.

A válaszszavakon fellobbant, s kezdte Bizáncot
Víni Botond dühösen mindünnen; karja mióta
Harcnak örűl, soha még nem vítt vala rettentőbben.
Zúzza köröskörül a rontó kosok orra ropogva
A bástyák köveit, s nyilazók fedezőben utánok
A falak ormairól Lacapén daliáit ijeszték,
S aki elég bátor helytállani rajta, lefordúl
A fene vesszőktől, s a harc ádázkodik estig,
S éjszaka hős Notaras Theophánt szólítja: "Hiába
Küzdünk, harci vezér, valamíg választva falakkal
Egymástól maradunk. A tengeri rézkapu alján
Én kirohanni fogok, szabadon harcolni mezőben."
És kiütött éjnek derekán bősz farkasi dühhel.
A tengerparton figyelő Szopor ellen ereszté
Elsőben daliái felét, s ő néma felével
Hátra, hogy a futamot felfogván árba szorítsa.
De cseleit Szopor észbe vevé, s félholdu karéjban
Messze kinyúlasztá hadait, hogy meg ne kerűlje
A görög és Notarasra csapott. Nem puha karokkal
Vitt ez, s megsértette Szoport dárdája bokában,
És paripája belét csúsztában fúrta keresztűl;
A barom ott lerogyott a sárga homokba urastul,
Ez de hamar föl lábra kap, és baljába szorítván
Rézpaizsát, jobbal Notarasra feszíti dzsidáját,
És sebet üt combján, szúr újra, leökleli fényes
Ércezetű sisakát, szaladásnak látja eredni.
A nyomorúlt téveszte irányt a még komor éjben
S a vak félelem őt szemközt hajtotta Botondnak,
Vág s döf ugyan, de miként a haldoklói vonaglás,
Lankadtabb minden vágása, leroggyan az ékes
Drága nyeregből, és kínokban hörgi ki lelkét.

Reggellett, de nem enyhítőn a púha Bizáncnak.
Szenderedés nélkül szorulásban tölt el az éjjel,
S a hajnal csak azért keltett az egekre ragyogva
Tündöklő napfényt, hogy félelmöknek epesztő
Arcvonatait lássák egymáson s dúlja vadabbúl
Borzalom a görögöt. Notarasnak, s mely vesze lábig
A kirohant hadnak bús estét nyögve siratják.
Megzavarodva tolong a nép császára lakához,
És gyáván ígérkezik a magyaroknak adóval
És hogy ajánlatukat Lacapén ne vehesse hiúnak,
Gyöngyöt, ezüstöt, aranyt, testök s mezők ékeit össze
Gyűjtögetik, s viszik a császár küszöbére lerakni.
Dél vala, s ím jöttek Lacapén küldötti Botondhoz:
"Harci vezér, mondván, téged fejedelme keletnek
Üdvezel, és ígéri neked, maga s népe Bizáncnak,
Hogyha megengedvén békén térsz vissza hadaddal,
Nyújt aranyat három nem ütött vékával adóul,
S fog daliáidnak hópénzben nyujtani kettőt."

A nagybárdu Botond mond fölgerjedve viszontag:
"Ősz fürtű követek, s ha dologban szürküle így meg,
Nem puha kéjekben homloktok, tisztes öreg nép!
Halljátok szavamat, s pontig császártok elébe
Adjátok: Polydóráért foglalta Bizáncot
Körbe Botond: Polydórának kiadása birandja
Hát egyedűl, s nem más őtet békére. Adóúl
Amit ajánl, azzal hadaimnak tartozik úgyis.
S nektek mondva legyen, sem ti, sem mások akárkik,
Többé sátramhoz közelítni ne merjenek, engem
Kérve, ha csak hölgyem nem lesz, Polydóra, közöttük."
Mentek az ősz követek, s a válasz híre kiterjedt
A zavarult nép közt, s nőttön növe gyáva szivökben
A félelm. Veszteg nyugodott, és alkonyos estig
Vára Botond Polydóráért, s noha forra haragja
Máris szertelenűl, várt mégis reggelig ismét.
Ekkoron elfojtott mérgének lángja kilobbant,
S nagy sulyu bárdjával jobbjában monda: "Görög nép,
Rút kifajúlt nemzet! ha leányon váltani békét
S ezreket így nem akarsz vele megszabadítni veszélytől,
Ezrek vesszenek ím hát benned, s hogyha kilankadt
Minden erőd, lelked; feleid holttestein által
Hozzad előmbe szüzed, s öregid görnyedve tömérdek
Kincseidet hordják nőmnek jegyajándoki fejben."

Mint mikor a toluló habokat feltartja sokáig
A fölemelt nagy gát, tajtékot túrnak elébe,
Örvényes körben sodródván, s végre szakasztást
Ejtvén tízszerezett rohanással dőlve omolnak:
Úgy nagybárdú Botond, miután elnyomta haragját.
Annál rettenetesb dühhel pattant ki Bizáncra,
Inte haragjával, s ottan rohanóra recsegtek
A jeladó kürtök. Kosokat lóbálgat ezer kar
Mindenik oldalról, s porrá gyötrődik alattok
A külfal. Más része tolong a bástyatetőkre,
Lő repülő nyilakat, s öldöklők dárdavetései.
Jő Theophán is elő, s noha lelkét tépdeli aggság,
S félelem állja szivét, de szavában, s arca vonásin
Tettet erős bátorságot, s biztatja vitézit.

Legbátrabb köztök, s méltó a régi görög nép
Honszerető daliái közé tétetni, Polyphron.
Lángol is ő bátor keblében az ősi dicső név.
Thermophilék s Marathón emlékei benne hasonló
Tettre tüzet gerjesztgetnek, s meghalni csatában
Ő elszánja magát. Hajlékony teste magas szál,
Karcsu, hamar fordúlni tudó, s csapkodni nagy üggyel
A viadalmakban karját oktatta gyakorlás.
Ily üggyel szívvel fölfegyverkezve Polyphron,
Vitte szelő kardját jobbjában, s vitte baloldalt
Döntő dárdáját a kőfal-oromra sietvést,
S szembeszökik bátran, s harcot kezd víni Botonddal.
Mint cimeres nagy szarvu kosok, mikor összeütődnek
Homlokkal, s egymást nyomkodják hátra viszonzva:
A nyáj megrezzen, s melyhez már kezde harapni,
A fűtől elkapja fejét, s vezetőire bámúl:
Úgy feledé viadalmát, és függeszte figyelmet
A magyarok s görögök bajvívó serge, Botondot
Küzdni Polyphronnal hallván. Gyors mozdulatokkal
A görög erre vonul, majd villant kardot amonnan,
Mint kőszál megtartja Botond az előre kijegyzett
Állóhelyt, s onnan vagdalkozik a görög ellen.
Hasztalanúl futos ez, s vagdal mindünnen, acélja
Vagy levegőt, vagy hogyha talál, csak kardhoz ütődik.
Állását nem hagyja Botond, s mellőzi vasával
A körülötte vivó vágásit, míglen az elfúlt
Hosszu heves futosásában, s lélegzőn kisség
Visszavonult. Ekkor kirohant Polyphronra, s acélát
Döfte szivébe Botond mélyen, tántorgva hanyatlott
A görög és hullott a bástyagödörbe ropogván.
Szájról szájra repűl a bátor hősnek eleste,
S gyászos jajt, zokogást viszonoznak búsan az utcák,
Mert Polyphron vesze el, s kiben állna reménye Bizáncnak,
Távol vándorol a görögök legerősbike, Alkid.
A puha nők futnak, s tépdelvén szélnek eresztik
Szép hajfodraikat, remeg a hófürtös öreg nép,
S adja tanácsúl mind: meg kell kérlelni Botondot.

Lángszekerén a nap befutó már a körös ösvényt,
Hogy Lacapén nyaraló palotáján, mely közel épült
A magas érckapuhoz, megnyílt az aranykaros erkély
S békejelűl zászló feltűzve reája fehérlett.
S íme tizenkét hölgy, havazó kebelekkel igézők,
A szárnyakra csapott ajtókon jőnek előre,
Euphemiosz pedig, a császárnak hírnöke, felhág
A körüloszlopozott palotának lapfödelére,
S ejt ilyen szavakat szemközt fordulva Botondnak:
"Harci vezér, döntő magyarok legerősbike, halld meg,
Császárunk mit ajánl neked: e szűz tiszta szemérmü
Udvari hölgyekből választhatsz, hogyha Bizáncot
Víni szünöl, s az igért kincset megadandja tetézve."
A nagybárdu Botond pedig így harsog neki vissza:
"Mondd császárodnak, hogy kincseket adni tetézve
Fog daliáimnak, nőül pedig énnekem adja
A rhodopéi szüzet, s ennek jegyajándokot illőt
Fő születéséhez, s hozzám fog nyújtani méltót,
S kikkel ajánlkozik, a szűzkart, Polydóra, nejemnek
Udvari hölgyeiül viszem el. Válasszatok immár:
Tenni kivánatomat, vagy harcot víni, veszélyest."


              HARMADIK ÉNEK

A várost zavar, és kétes bú fogja; tanácstól
Konstantin palotája pezseg; százféle javaslat
Fordul elő, s más száz az adottat mondja gonosznak.
Bársonyos Antippos fölkel végtére az ingó
Szóvitatások után és mond Theophánra tekintvén:
"Mit használ nagy erőt késztetni magunkra tovább is,
Hogyha tehetségünk nincsen megtörni haragját
A fölgerjedtnek? Gyászos hideg álmot alusznak
Már Notaras s Polyphron, seregink leghősbei, s ezrek
Kül s belül a falakon sebeikre bomlva feküsznek.
Élő harcosaink léledznek szinte sebekben,
Melyeket a síkon vettek még, vagy falaink közt
Ejtett a magyarok mérges nyilvesszeje rajtok.
Hát ne huzódozzunk, essék Polydóra Botondnak
Áldozatul inkább, hogysem mindannyi görögség.
S nem fő ember-e a magyaroknak harci vezére?
S nem méltó-e nemes vérből kelt helleni szűzhöz?
Mondom azért, oda kell Polydórát adni; szerelme
Meglágyítja talán a durvább bajnoki lelket,
S a deli hölgy férjét népünkhöz kérleli nyájas
Esdekléseivel, s az igaz szent hitre vezérli
A babonás hitüet, mert lelke ragad vala hozzá."
Szólt öreg Antippos, s fogadá fennszóval igéjét
A gyűlés. Sürüen tódúlt s elfogta körösleg
A palotát s tornácaiban gömbölyge tolongván
A végzésre nagyon vágyó nép, és mikor ejté
Antippos szavait, felzengvén tapsola néki,
S a rhodopéi szüzet kiadatni viszonzva kiáltá.
A császár is szinte hajúlt a bársonyos őszök
S a felzúdúlt nép méltó kérésire. Mégis
Vonta magát Theophán s forrt Antipposzra haragja.
Hogy nyilván kifogást nem tőn szava ellen, ijeszté
A közrivadalom, szólt hát, elnyomva keservét:
"Tiszteletes nekem, ó császár, kívánatod, és a
Nép akaratjának méltó helyt adni: de mégis
Mint atya, vagy mi szavat mondék én? magtalan agg férj,
Végbucsu nélkül, s hogy szótlan megváljak egyetlen
Lányomtól, vad szív legyen az, mely tudja kivánni.
Míg lebeg a borus ég fejeinken, váltani végső
Szót vele lelkem ohajt, s ha különben mentni Bizáncot
Nem lehet, áldozatúl essék hát érte leányom."
Így Theophán, elment gondoktól nyomva. Lehúnyt a
Lángsugars napfény, s nyugodalmat nem hagya néki,
S már a félföldet leplezte homállyal az éjszak,
Őt a gondolatok most is virrasztni parancslák
Magzata sorsa miatt. Bödölénnyel közli tanácsát
Végre, s az ifju magyar szökevényhez mond: "Bödölény, ó
Vissza miért hoztad nékem bánatra leányom,
Hogy kétszer fosszon meg tőle utálta szivemnek,
A vad lelkü Botond? vagy szert jer benne találni,
Mint szabadúlhasson, mert hajnal keltekor ő már
Nem lesz enyém többé, s járul magyaroknak adóban."
Érze magában erőt Bödölény és monda reménylve:
"Hogyha halandónak hiszed a vad lelkü Botondot,
És ha hiszed, hogy nincsen erő, mely másik erőtől
El ne nyomathassék, mi okért agg annyira lelked?
Víni Botonddal kell s erejét kockázni veszélyre.
Nyerjen egyen diadalt, vagy kettőn, hármon is ámbár,
Vagy még többeken is, mert gőgből szállani kész ő
Párviadalra, de majd végtére lelankad az ádáz,
S én megyek, esküszöm íme neked, vele küzdeni első."
Hévvel szólt Bödölény, melyet gerjeszte szerelme
Szép Polydóra iránt, s a bús atya monda kevéssé
Felvidorúlva: "Nemes magyar, én egy gyámolom, őröm!
Hogyha egekben még nincs elvégezve leányom
Sorsa, tebenned van bizodalmam, benned az egyben,
Hogy rabként tőlem ne vitessék messze hazába.
Víj hát érte, kezét veszed úgy viadalmi jutalmúl."
Űzte az éj sürüjét a hajnali szürkület immár,
S ment Theophán s Bödölény Lacapénhoz, közleni véle
A heves elszánást. A nép sokasága jelen volt
Már ekkor, s az ajánlt viadalt tapsolva fogadta.
A császár mielőtt Bödölényt a harcra bocsátná,
A patriciusok rendébe avatta be hősét.
Ünnepileg bársonygallért függeszte, nagy árút
Válla köré, s az aranyláncot Phemonoe leánya
Adta nyakába, s Achill nevezetre cserélte nevét föl.

Ment Bödölény, vagy Achill már, mint éhvette oroszlán,
Ontani vért vágyván. Daliás szép termete vonzott
Sok figyelő szemeket, s a népben gyújta reményes
Várakozást bátor pillantata. Mentek utána
A bámész görögök, s nézték vizsgálva szokatlan
Fegyvereit: magas ércpaizsát a horgas acéllal,
S a láncról függő buzogány csörgése füleikben
Borzadozón hangzott. Bödölény míg így megy, azonban
Íme kevert zaj hang közelít a tengeri város
Tág utcái felől, s futosók örvendve kiáltják:
Honn vagyon Alkídes, honn van mentője Bizáncnak!
S jött a hírlelt hős, iszonyú szál termetü férfi,
A körülállókat hóntól felmúlja, vad, ádáz,
Országról országra bolyong bírkózni vadakkal,
Bátor, milyen volt hajdankoron atlasi hősöd,
Régi görög nemzet! Buzogány a fegyvere, s hordoz
Vállon oroszlánbőrt. Magyarok holttestein által
Törve jutott ő most a fényes várba, s elérvén
A harcolni menő Bödölényhez, monda dörögve:
"Félre magyar, míg él görög, és van hőse Bizáncnak,
Aki helyette csatát víjon, szökevényre bolondság
Bízni hazánknak ügyét; ki csalárdul csalta meg önnön
Honfiait, görögért fog-e az megküzdeni híven?
És téged, Theophán, mi fonák ész, vagy keserű szűd,
Vagy váratlan öröm tuda úgy téveszteni tanácsban,
Hogy Polydórádat vágyván megmentni magyartól
Díjra magyarnak adod, szökevény honhagyta magyarnak?
Félre tehát Bödölény. Alkid megy víni Botonddal."
Sértették Bödölény kebelét a becstelenítő
S ócsárolva vetett hangok; de felindula főképp
Rajta, hogy a szeretett nőért tiltotta csatától
Alkídes, s szólott szaporán kard- s dárdaragadva:
"Éktelen, és otromba vitéz, te akarsz-e csatázni
Szép Polydóráért, csoda-rút, s fene vad barom inkább,
Mint ember? vagy véled-e, hogy felsírva gyerekként
Elszalad a magyar, és borzadván búvik előled,
Mint kísértet elől? Több ilyet láttanak ők már."
Szembe szökellenek a vágytársak. Karddal előbbed
Kezd Bödölény, s közel éri szivét a szörnyü görögnek
A fényesre kifent hegyes él, de ütötte kezéből
Alkíd, s messzerepült fütyülő töredéke, maroklárt
Hagyván csak Bödölény markában; gyorsan elugrott
A magyar érte, s előfogván dárdája hatalmát
Visszarohan, s az oroszlánbőrt átfúrja hegyével
Alkídes bal válla felett; buzogánya sulyával
Ez közepette nyelét úgy ketté törte, hogy egy rész
A kacagányba akadt, s Bödölény csak csonka dorongot
Tart vala; nyúl ő is csörgő buzgánya nyeléhez
Végre közelb állván Alkídest sérti csipőben
Izmos ügyességgel; de utolsó volt ez ütése,
Mert Alkíd hármas görcsű buzogánya találta
Arcban, s földre borúlt paizsát fölvette fejére
Ótalomúl, s a szörnyü görög rá sújtja keményen,
S a fedező rézzel lelapítá csontit agyának.
"Rajta magyar, mondván, menj már megvíni Botonddal,
Menj, ments meg minket s díjúl nyersz helléni hölgyet."
Aztán monda kezét fölemelvén égre: "Hasonlón
Vesszenek a magyarok minden bőszájú vitézi."
A hamar ingékony köznépek örülve fogadták
A diadalmas hőst. Theophán pedig aggá buvában,
És Polydóra szivét keserű fájdalmak epeszték,
Mert Bödölényhez igen forróan hajla szerelme,
S félt, mert már ocsmány Alkídes régen esengett
Érte nejül vágyván őt bírni, s az agg atya már most
Rettege, hogyha nyerend diadalt nagybárdu Botondon
A vad szörnyeteg, ezt kell megtisztelnie vőül,
S kétes ohajtások zavarodtan váltva kerengtek
Nyugtalan elméjén Polydórát féltve Botonddal.
Mert Alkíd mene már, s a burgasi nagy kapu felnyílt
Hosszu csikorgással, s csikorogva becsattana ismét
Általmente után. A tábor messze kiterjedt
Hősei látták őt mindnyájan, s összetolongva
Nézni siettenek a szörnyet s ő szóla dörögve:
"Héj magyarok! kik víni Bizánc várára gyűlétek,
Jőjjön, kedve kinek van, vélem szállani szembe,
Ketten jőjjenek ám, s mindketten tős, igaz ősü
És nem korcs magyarok: mert korccsal már vala harcom,
S a vár térpiacán Bödölényt fetrengeni hagytam.
Hogyha ti győzendtek, Polydórát s véle adóban
A görögök kincsét nyeritek; ha pediglen erőt vesz
Rajtatok Alkídes, mentek takarodva Bizánctól."
Bámult a tábor, s egyebet nem láta sokáig
Senki csak Alkídeszt. Kezdek lassudadon aztán
Hozzámérni sajátmagokat, s önfegyvereikhez
A háromgörcsös viadalszert, s elvesze kedvök
A kitünő nagy erőt látván testében, izomján.

Csak maga méri vitéz szemmel, s főz ellene harcot
A nagybárdu Botond, s így szól lelkében előbbed
Buzgólkodva: "Hadúr, ég és föld istene, fényes
Dárdavető magyarok védője, nagy ostora rossznak!
Hogyha mikor csörgő patakok zöld partjain égett
Áldozatim gyönyörű illattal szálltak egedbe;
Hallgass meg, szikrát adj csak jobbomba szünetlen
Égő lángodból, hogy meg ne gyalázza nevünket
A görög Alkídes; legszebbik tiszta fehér mén
Esni fog áldozatul tőlem hűs csermelyi völgyben."
Szóla magában, s ím kis felhő leple borítá
A hév nyári napot, de hamar kisugárola ismég,
És fényesben, mint azelőtt, sugarazta Botondot
Visszaragyoglóag jól fent bárdjára tüzelvén.
A fő harci vezér e jelből sejte szerencsét,
S bízva Hadúrban ment bátran, ragyogatva kezében
Fegyvere nagy súlyát s arcúl Alkídnak igyen szólt:
"Hős ember, te magyart, s kettőt harcolni noszoltál.
Íme magam jövök én hozzád, mint tős, igaz ősü,
Régi, valódi magyar, magyarok legutóbbika s nem korcs.
Híva Botondnak anyám, s feleim nagybárdu Botondnak.
Ámde, vitéz, néked, menj elsőbb vissza, tanácslom,
S más kettőt hozz el ki veled, hogy szélnek adandó
Lelkedet elfoghassa egyik; sirt ásson aszandó
Testednek másik, léssz hollók étke különben;
Teszem adózóvá magyaroknak mert ma Bizáncot."
A nagybárdu vezér, miután így szóla, hatalmas
Léptekkel sietett az igért viadalra. Füleknek
Éktelen érzéssel csikorogtanak összecsapódván
A két bajvívó nagy fegyveri, s hulla salakpor
A meleg ércekről. Sújtotta Botondra magasról
A szálasb Alkíd buzogányát; bárdja fokával
Tartóztatta Botond az ütést, mely szörnyü halálos
Lenne legott bármely zömök erdei barna bikának.
Alkíd hosszu kezét s buzogányát messze kinyújtja
S hátravonúlt derekát lehetetlen sérteni; vág hát
Csak fegyverre Botond, ezt megtördelni, vagy ütni
Ellene markából próbálja, de rontni ki tudná
A görcsös buzogányt? Alkídot elejteni csellel
Vélte tehát jónak, s nem lőn leleménye hiúvá.
Tudniillik, valamintha nehéz lélegzete fogyna,
Hátrálók módjára vonúlt, de szünetlenül arccal
Vívó társának, s fedezőül bárdja fokával
Fogta fel Alkídnak sújtásit, míglen ez egybe
Szedvén minden erőt a földig akarta leverni
A fölemelt bárdot: de midőn rácsattana görcsös
Fegyvere, hagyta Botond sebesen süllyedni alatta
Somfogatú bárdját, s az erőtűl messze kihajlott
Bajnok utána nehéz testével dőle rohanvást,
S a viadalhelynek homokát feltúrta előre
Siklott karjaival. Bárdját hamar éllel emelvén
Láta Botond hozzá, s nyakszirten szelte fejét el.
A kínban hörögő derekát föl messze vetette,
S a véres homokon járt melle pihegve sokáig.


              NEGYEDIK ÉNEK

Mint mikoron valamely felváron barna sötétes
Förgeteg ül, s a menny haragos tüze sújt le falához:
Elszállonganak a tornyoknak gyáva galambjai;
Vagy ha sötét erdők sürüjében dárdavetéssel
Ejt agyaras kant a vadüző; síttára szaladnak
Félénk vadjai a völgyeknek messze zugokba:
Alkíd húnyta után oly megrémülve oszolt el
A falak ormairól a párviadalra kitódúlt
Városi nép, s állott pusztán és őrehagyottan
A Burgasra nyiló kapunak bástyája körösleg.
Harsog azonközben kifakadt diadalmi örömtől
A tábor, s Alkíd tetemét szemlélni tolongnak.
A nagybárdu Botond pedig őt megfosztva oroszlán-
Bőrétől s buzogányától, diadalmi jelekkel
Ékeskedve nyomós léptekkel mene feléje
A magas érckapunak. Követék nagy tábori zajjal
A hősök, vágyván a fényes várba rohanni.
Ám mázsás reteszek tartották záron előttök
A kaput, és nem volt görög őr feltárni közelben.
Már kezdettenek a daliák gerjedni haragra
Ismét, s néki törött karral vontatni menének
Döntögető kosokat; hogy emelvén nagyfoku bárdját
Rádördíte Botond az erős érclapra, csikorgva
Megrendűlt az egész, zárjától sarkig inogván
Sújta megint hozzá, s lágyúlva behorpada mélyen
A fok alatt s körülött; s hogy sújtott harmadik ízben
Elpattanva kidőlt az erős kapu lapja középett
S rés lőn rajta, minőn hét évü fi bé s kisimúlhat.
Mint mikor a gátban szakadást fúr, keskenyet elsőbb
A dagadó folyamár; ottan torlódva gyülöngnek
A habok össze reá, tágul a hézag odábbad,
S a szoruló hig elem sebtest zúdúlva tör által
Rajta, mi feltartná, nem lévén semmi erőszak:
A kiütött kapurés szint akkép tágula szertébb
A buzogányok alatt, melyekkel izennen ütötték
Azt az erős daliák, s elválván szárnyai, tártak
A rohanóknak utat be az ékes váru Bizáncba.

Néma s üres már az; mindünnen tárva hagyottan
Állanak a pompás utcák palotái, nem ötlik
Arcul sem fegyverviselő, sem esengni kegyelmért
Nem jőnek gyámoltalanok! tengerre sietvén
Gályák s görbe hajók öblébe vonúlva keresték
Ők menedékhelyöket. De Botond, hogy járata tábort
Szófia nagy piacáig, Oport Lacapénhez ereszté
És Alkíd fegyverkezetét, diadalmi tanúul,
A takaró vadbőrt, s buzogányt hordatta utána.
Jőni Oport látván Lacapén, a gályapadokra
Álla ki ő s a bársonyosok, s hírnökje Botondnak
A kikötő partról be az ősz tengerre kiáltá:
"Császár, s ti hajléka-hagyott valamennyi görög had!
Láttátok tinnenmagatok nagybárdu vezérünk
Harcát, s Alkídest milyképp ejtette homokba:
Ím az oroszlánbőr, s buzogány győzelme tanúja.
A magyarok turulos zászlói kitűzve lobognak
Tornyaitokról már, s táborhely vári piactok.
Hát, nosza, hozzátok hódúlva Botondnak elébe
Szép Polydórát, és jegyajándoki kincset adóstul
S udvari hölgyeiűl a kétszer hat szüzet adván.
Béke, bocsánat s kegy, ha siettek hajlani, nektek;
Bosszu, harag, romlás a meghódúlni makacsra."
Szóla Opor büszkén, s szomorú csend hallgata mélyen
A gályák padain, s hullám lebegette hajókon.
A fogadott szóban mégis bizakodva kiszálltak
Mint hódúlni menők, Lacapén s a bársonyos őszök.
Bús zokogásokkal követé a görbe hajókról
Mentöket a szomorú népraj; majd félre tekintvén
A tengerre veté szemeit; s a bárkafödélre,
Melyre kiállva körülnézett Polydóra, s utószor
Karjain atyjának görögöktől vesz vala búcsut.
Lankadozón hajtotta fejét nemzője szüvéhez,
Hollófürtei habmellére lefolyva lebegtek
A havazó recefátyol alatt, s a néphez emelvén
Gyöngéded kezeit rebegő szép ajkakon: "Isten
Légyen, nyögdele, mind veletek, jólelkü görög nép,
Drága szülőföldem, s te atyám, légy boldog örökre!"
Szólani szűnt többé, s miután elnéze körösleg
Atyja vezérkarján csüggvén, a partra kiszálla.
Könnybe borúlt arccal nézék a gályapadokról
A bucsuvett hölgyet honföldii, néztek utána,
Föl-fölemelkedvén, míg el nem fogta szemeiktől
Őt a távolság, s a tengeri védfalak orma.
Ekkor az ifjak igyen szólának szégyenes ajkon
Fájdalmas szűből: "Haj! az ég mért alkota nálunk
Szűz-remeket, vagy erőt vajjon mért tilta karunktól
S nincsen elég kebelünk őtet megvédni magunknak?"
Mint járatlan utak vadonán éjnyomta zarándok,
A nyájas holdat látván közelítni nyugothoz,
Búnak ered, s lehunyó sugarait kíséri szemével,
Míg a kellemfény nem tűnt el mélyen előle!
Ekkor epedve leűl, s néz a komor éjbe sötéten:
A görög ifjukar úgy függött Polydóra haladtán,
S amikoron túl a falak ormain elvesze tőlök,
Búsan mentenek a gályák öblébe vonúlni.
Ám a csillagkar kellemteli asszonya fényét
A másik félföld kerekén emelinteni kezdvén
Fölkel az ösvényén megakadt ottanbeli vándor
S a bájos fénynek megy vidám kedvvel elébe:
Úgy örvende Botond Polydórát jőni tekintvén.
Haj! be különb ő most ama zordon képü vitéztől,
Aki vivott Alkíddal imént s beütötte vasával
A kapu ércszárnyát. Nincs most markában ijesztő
Bárdja, nyomán viszi azt fegyvernöke s görbed alatta;
Nyílt sisak őrzi fejét, csak kard ragyog oldala mellűl
S nyájas kedvre derült homlokkal hős erejének
Töltében mégis járúl üdvözleni hölgyét.
Őt hogy szemlélék közelebb a bársonyos őszök,
Szóltanak egymáshoz bámúlva, s kegyelmi reménnyel:
"Vaj, kit imént látánk, ez-e a nagybárdu Botond? vad
Volt irtózatos ő: kegyes arca, tekintete ennek.
Vagy természet az a diadalmas büszke örömben,
Hogy céljára ha jut, hősét bájolja szelíddé?
Ilyenek, ó ilyek lehetének, régi görög nép,
Bajnokaid, harcban rettentők, s ilyek egyébkor.
Most viadalra levénk gyávák, s tőn béke puhákká."
S léptek alázattal mélyen hódúlni Botondnak.
Ő pedig inte nekik fölkelni s emelte tulajdon
Karjaival Lacapént, fényes fejedelmi személyét
Tisztelvén, s Meriost sietett lábára segélni,
Mert nagyon agg vala már s elgyöngült térdi remegtek.
S a fő harci vezér Theophán, hogy járula hozzá,
Vőn szüvet a kegyes arcu vitézt szemlélve s igyen szólt:
"Harci vezér, s mivel úgy tetszék az egekben, egyetlen
Lányom férje, dicső vőm, áll Polydóra előtted.
Nagy Magyarországban légy szószólója görögnek
Érte, s szerelméért, s engedd nyúgodni Bizáncot."
A diadalmi vezér pedig így szólt nyájas ajakkal:
"Agg hős, kedves ipam, lelkem volt forrva leányod
Szépségéhez, azért tagadásán gerjede bennem
Ellenetek haragom, melyet felválta barátság,
Mert az enyém már ő." S így szólván hévvel ölelte
Ősz Theophánt, s jobbját nyújtá Polydóra kezének.
Kegy vala és szerelem nyájas pillantata s monda:
"Szép meny! tilts könyüket szemeidtől s bánatot oszlass,
Nem dobog e mellben vad szű, viszonérzetü keblen
Horda szülőm engem s szerelemmel ringata karján;
Tündér honba jövesz te velem, kies ifju hazába,
Édes öröm s nyugalom vár ott férjednek ölében
S a keserű bánat távol fog szállani tőled."
Mint a gyönge virág, ha az est harmatja betölté
Illatadó kelyhét, lehajúl nedvgyöngye sulyától:
Ám ha kel a hajnal, lassúdadon enyhül azonnal,
Felnyilik ékesben, s bájillatot áldoz az égnek,
Mert lenyomó gyöngyét a menny fénylángja feloldá:
Úgy oszlott a könnyboru el Polydóra szemeiről,
A kegyes arcu magyar hadfőt hogy nyájas igékkel
Szólani hallá, és jobbját illette szelíden.
A komor aldaliák öldöklő képe kifejlett
S a deli nőn függvén szemeiknek néma figyelme
Tágula markaikban vagy fegyverök, és feledőleg
A viadalban vett sebeket, s takarítni ragadmányt,
Álltának örvendvén a kellemes asszonyalaknak.
És mikoron lebegő léptekkel mozdula helyből
S indula véle Botond, s kik adattak néki, az ékes
Udvari társhölgyek, nagy örömharsogva követték
A kedves nyomokat, s tódúltak utána tömötten.
Tíz terhelt öszvér jegyajándoki kinccsel azonban
S más tiz adóaranyat viselők, ballagtak utánok.

Általeredtek már a réses nagy kapu boltján,
S a fő harci vezér hadiszínét látta ragyogni
Szép Polydóra, midőn a kedves Szende pihegve
Gyermeki lejtéssel sietett a jöttek elébe.
Kis lant ingadozott balján, friss völgyi virágból
Fűzött illatozó koszorú zöldelle kezében,
S monda vidám kedvvel lejtvén a hölgynek előtte:
"Nénike, üdvöz légy, üdvöz légy szép görög asszony,
Ah szólj, merre valál? mi sokáig vártalak én már,
Sírtam is éretted, teli sírtam többszörös ízben
Szemtakaró kezeim, mert én szép néni, szeretlek,
Látsza, füzért is adok, s koszorút hűs völgyi virágból,
Messze, sokat jártam, tövisek szurdaltak is értök.
Vedd el nénike, vagy jőjj a sátorba leülni
Ott fürtidbe tüzöm, s kebeledbe leültetem őket."
Kegymosolyogva vevé a nyájas gyermekajánlást
A hölgy és kihevűlt arcát simogatta kezével,
S helyzé fürteit, a széltől bontottakat, össze.
A fürgenc fiu szóla tovább odalejtve Botondhoz:
"Nemde apám, szép fényes uram, ha elérjük ezentúl
Szép Magyarországot, leszek én apródja lakodban
A görög asszonynak; majd akkor, nemde, nyerítő
Kis paripát is adatsz, kardot már adnod ugyis kell;
Mert megigéréd, hogy mihelyest nagyságra fölérem
Bárdod markolatát, kötsz akkor kardot övemhez.
Mérkőztem vele már minap, és fél ujjnyi különbség
Volt már csak köztünk." Igy szólván Szende nyulonga
Jó ura képéhez, hogy megcirogassa hizelgvén,
S a fő harci vezér vállát illetve kezével,
A fiunak szólott: "Szendém, szép drága cselédem,
Lészen kis paripád, mely fog hordozni nyerítve,
S kardod, aranyhüvelyes; de hogy apród légy te lakomban
A görög asszonynál, az függ őtőle, ha választ."
Ekkoran ismét a szép nőhöz símula, jobbal
Fogta kezét, s ballal félig szétfogta recézett
Arcfödelét, s kéré fölnézve szemébe esennen:
"A zöldes koszorúra, s azon szép völgyi virágra,
Melyet adék, kérlek jó nénike, szép görög asszony,
Végy apródodnak; leszek én gyors, hű szivü szolgád.
Hajnal előtt kelek én mindig, s ébreszteni menvén
Udvari nőidet, ó, mondandom, keljetek immár,
Hogyha hiv asszonyotok, meglégyen izébe parancsa.
Termed előküszöbén fogok aztán őrhelyet állni,
Amikoron honn léssz, ha pedig széleszteni elmét
Esteli alkonyaton kimenendsz, kísérni nyomodban
S menni fogok véled járván kedvedre, vezetlek,
Ahol legkiesebb váraiknak völgyi ligetje,
A csermelyhez alá szállunk, hol puha gyepágyak;
Zöldelnek magas illatozó hárssornak alatta,
Fürkészek neked ott fészekbeli ifjú madárkát
S tűzögetek fürteidbe füzért a völgyi virágból.
Akkor majd citerám vígan fog zengeni, dallok
Édes örömhangon, s regelek tündéri regéket."

Igy ejté kérelmi szavát kis Szende s enyelgvén
Szép Polydórának honvágyát lassan enyészté,
Míg azalatt a sarcaranyon vigan osztakozának
A daliák, s hadibútraikat fölszedve nyomúltak
Több csapatokban odább Haemus magas ormai ellen
Ifju honukba, holott deli hölgyek vágytanak értök
S a jutalom-vett hős többé rettenteni megszűnt
A görögöt. De maradt emlékben örökre Bizáncott
A nagybárdu Botond s a burgasi érckapu rése.