Bossert és Dibelius
szerző: Ambrus Zoltán
I.
Csak igen kevés francia foglalkozott olyan odaadóan a német irodalommal és irodalomtörténettel, mint Bossert Adolf, a kinek főmunkái: Goethe, előfutárjai és kortársai, - Goethe és Schiller, - A német irodalom a középkorban. Ez a Bossert Adolf 1832-ben született, sokáig az idegen irodalmak tanára volt, aztán nagyobb állást kapott a francia közoktatásügyi minisztériumban. Azóta a Bossert Adolf név két nagyobb munka címlapján szerepelt; az egyik: A német irodalom története, a másik: két kötet tanulmány a németek legkiválóbbjairól (Kant, Goethe, Schiller, Beethoven, Humboldt, Jean Paul, Curtius Ernő, Strauss Dávid, Nietzsche, Fontane stb.) A legújabb lexikonok sem említik, hogy volna még egy másik, fiatalabb Bossert Adolf is, a ki ugyancsak a német irodalomtörténettel foglalkoznék; így csak erre a nyolcvanöt éves öregúrra gondolhatunk, mikor azokat a sorokat olvassuk, melyekben a Hamburger Fremdenblatt Bossert Adolfot megleckézteti.
Bossert Adolf ugyanis a háború harmadik évében könyvet adott ki Herder életéről és munkásságáról s e könyv bevezetésében és végszavában a szerző mintha mentegetőznék honfitársai előtt. Így szól hozzájuk, német bírálója szerint:
- Herder a német humanizmus nagy képviselője; egész munkásságát a humanizmus szóval kell jellemezni. Ez pedig egyet jelent a kultúrával, az elme és erkölcs kultúrájával. A humanizmus célja: azt fejleszteni ki az emberben ami örök sajátsága s a mi független az egyes személyek vagy a népek különös vonásaitól. A humanizmus a szó legfennköltebb értelmében átfogja az egész világot; a humanizmus a nemzeti önzés megtagadása; a humanizmus az a közös munka, melyben minden népnek és minden kiválasztott léleknek, tartozzék bármely néphez, részt kell vennie. Ebből nyilvánvaló, hogy Herdert a mai porosz militarizmustól örvény választja el. A szerző tehát nem tudja elhinni, hogy - akármilyen válságok közt élünk - ma nem volna időszerű az olyan munka kiadása, mely Herdert francia nyelven dicsőíti; úgy véli, a történelemnek - bármilyen múló események közepett - meg kell maradnia hozzáférhetetlen fenségében.
A Hamburger Fremdenblatt megjegyzi, hogy a háború kitörése óta Bossert nem egyszer tiltakozott olyan alkalmakkor, mikor egyik-másik honfitársa vad dolgokat tulajdonított a német klasszikusoknak vagy eltorzítva idézte ezek tanítását. Azt is megemlíti, hogy Herderről német biográfusai se szólnak nagyobb elismeréssel, mint ez a francia. De csak annál inkább megütközik azon, hogy még az olyan, tárgyilagosságra született, tudós francia is, mint amilyen Bossert, szükségesnek találja, irodalomtörténeti munkájának előszavában, kikelni a porosz militarizmus ellen, noha annak, amit az entente ezen a címen szokott hangoztatni, semmi köze a tudományossághoz. És kitanítja Herder francia élet íróját, hogy a tudósnak soha sem szabad megalázkodnia a sovinizmus előtt, akkor se, mikor ez a legnagyobb terrort fejti ki. Udvariasan mondja meg a véleményét, de nem fojthatja el a felsőbbség inkább szánakozó, mint gúnyos mosolyát. És sorai közül ki-kibujkál az a hivalkodás, hogy német tudóssal nem eshetnék meg ilyesmi. Emez nem volna arra kapható, hogy mentegetőzzék, csak azért, mert olyan nagyságot dicsér, a ki valamelyik ellenséges ország büszkesége. Igaz, hogy nem is kénytelen vele, mert nem olyan közönségnek szól, mely erre kényszerítené, hanem olyannak, mely józan, tárgyilagos, érdeklődő, tudományosan gondolkodó marad a háború legnagyobb viharai közt is. Mindezt a Hamburger Fremdenblatt nem prédikálja, csak érezteti, néhány mondattal s az ezek közt meghúzódó iróniával, mely olyan finom, hogy szinte franciás.
II.
Maradjunk egy kissé hamburgi írásoknál s forduljunk Dibelius Vilmoshoz, Hamburg egyik legnevesebb professzorához, a ki ugyanolyan odaadó szeretettel foglalkozott az angol irodalommal és irodalomtörténettel, mint Bossert a némettel. Ez a Dibelius tanár most negyvenegy éves, tehát abban a korban van, mikor az embert még semmiféle terrorral szemben nem fogják el a nyolcvanöt évesek aggodalmai; főmunkáinak egyike az angol regényírás művészetéről szól, másika: tanulmánygyűjtemény az angol irodalomról és kultúráról.
Milyen álláspontra kellett helyezkednie a háború kitörésekor annak a német írónak, a ki eddig minden érdeklődésével az angol kultúrán csüngött, «a német anglistá»-nak (hogy a Dibelius tanár szavát használjuk)? - megtudhatjuk, tőle, magától, ha elolvassuk azt a brosúráját, melyet 1914 októberében adott ki. (Deutsche Vorträge Hamburgischer Professoren: Wilhelm Dibelius: England und Wir. Hamburg, Friederichsen.)
Dibelius tanár, mint a többi utólagos próféta, nagy erejű érvek segítségével bizonyítja be, hogy Anglia háborúja, akármilyen meglepőnek tűnt fel egyesek előtt, csak természetes és kikerülhetetlen következése volt az angol jellem néhány olyan sajátságának, amelyet a sokaság nem figyelt meg eléggé. Ma már minden újságolvasó jól ismeri ezt az egész ideológiát, még se fölösleges megtudni, mit mond erről a legilletékesebb szakértő. Ne hagyjuk tehát figyelmen kívül Dibelius tanárnak ezt a kis értekezését, a mely nem térít el messzire tárgyunktól.
- Németországban - mondja - a kereskedő, a tudós, a katona mindig csak úgy érhetett el valamit, ha a nagy versenyben kiválónak mutatkozott és ha a maga terén a legnagyobb erőkifejtéssel állott elő, a melyre képes volt; Angliában a tudós meg a pap e nélkül is dúsan javadalmazott álláshoz juthatott, de ezt csak a nemességtől kaphatta. Csoda-e, ha a tizennyolcadik század óta az angolság legtipikusabb alakja a «snob» lett, a ki az előkelőket bálványozza és majmolja? Ahol mindenki gazdag lehet, mihelyt tűntet vele, hogy meg van elégedve a fennálló renddel: ott lassanként kiszáradnak az idealizmus forrásai és senki se oly elbizakodott, senki se oly arrogáns, mint a parvenü, aki felmászott az uborkafára... A puritanizmus, ma is, mint Cromwell idejében, azt képzeli, hogy ő kiválasztott nép, mely erkölcsileg soha se tévedhet... meg van győződve róla, hogy az igazság és a jog mindig az ő oldalán van, akár az aranytulajdonos asantikkal kerül szembe, akár olyan magas műveltségi fokon álló néppel, a milyen a német vagy a francia... Az angolban nagyra nőtt az a rettenetes szatócs-szellem, mely minden új dolognak, a kultúra minden új vívmányának csak a pénzügyi hasznát kérdezi, mely a műveltséget és a művészetet csak akkor értékeli, ha ennek a piacon jelentékeny árfolyama van. Innen ered, hogy az angol hihetetlenül tudatlan a külföldet illetőleg, hogy mindazt, ami nem angol, csekélyértékűnek vagy használhatatlannak tartja, tehát elutasítja, és hogy, amikor küzdelembe bocsátkozik a külfölddel, az eszközökben nem válogatós.
A német pedig nem ismerheti el, hogy föltétlenül felsőbbséges valami volna az a kultúra, mely az ország földjét már évszázadok óta egy törpe kisebbség kényelemszeretetének és sportszenvedélyének szolgáltatja ki.
Tehát: a «snob»-ságból, a puritanizmusból és a kalmárlelkűségből álló hármas egység ugratta bele Angliát a háborúba. Pedig angol és német - Dibelius szerint - egyformán arra született, hogy megértse egymást és karöltve járjon. Dibelius elismeri, hogy Németországban se minden tökéletes. Veszedelmesnek tartja azt a «túl-organizálást, túl-specializálást, túl-szabályozást», mely mindent a nagy egész teljesítőképességétől vár és elfelejti, hogy a német jellem alapvonása: az az odaadás, mely minden egyénit fel tud áldozni az összesség érdekében. De a túlság itt csak visszája, másik oldala egy sajátos nagy erőnek. Az egyesek lehető legfokozottabb erőkifejtésének ez a rendszeres egybefoglalása az összesség nagy teljesítőképessége érdekében, a mely egybefoglaltságban minden egyéni akarat eltűnik és az egyes ember az egész nagy organizmus tudatosan cselekvő tagjává válik: a németség nagy ereje és csak a németek titka. De a kalmárlelkű angol, a törpe kisebbség jólétének élő snob, a minden külföldit lenéző puritán hogy illik össze az idealista és egyben imperialista némettel?... ezeket az ellentéteknek feltűnő erőket mi utalja arra, hogy megértsék egymást és karöltve járjanak? Úgy látszik, főképpen: a fajrokonság. Mert Dibelius 1914 októberében még így borong az angol-német háborún:
- Az angolból sem hiányzik az a germán bensőség, mely magasabb ideálok felé tör... ez az oka, hogy a német lélek Angliában olyan megértő magasztalókra talált, mint Coleridge, Carlyle, Herford... És ez az oka, hogy az angolok legjobbjai mutattak rá először a puritán önelégültséggel együttjáró károkra. Főképpen Carlyle-ra gondolok, a nagy skótra, akinek könyveiben a germán lelkiismeret hatalmas szavakkal mennydörög a materializmus és az ellen a szabadság-vágy ellen, mely csak önző célokat ismer. Még ma se lehet elfelejteni neki, hogy 1870-ben, mikor csak kevés honfitársa értett vele egyet, volt bátorsága azt hangoztatni, hogy a germán nemzeteknek egymással kell tartaniok minden más fajból származó nép ellenében... Nyilvánvaló, hogy az angolban is megvan a minden germánt jellemző erős erkölcsi érzék, amely lehetővé teszi, hogy Anglia, ha majd lerázza magáról a materializmus uralmát, a német lelket jobban megbecsülje... Persze, ma a német anglista is minden gondolatával a német táborban van és lelkének egész erejével a német fegyverek győzelmét kívánja. De meg lehet engedni neki, hogy az ágyúdörgés közepett is elgondolkozhassék a jövöről, és ha Bismarck már a königgrätz; csata estéjén fontolgatni kezdte, hogy a legyőzött ellenséggel a jövőben szövetséget kell kötni a keleti szláv törekvések ellen, talán nem tűnik fel úgy, mintha a nemzeti energia fogyatékosságának jele volna, ha már most ilyesmire gondolunk Angliával szemben is... Világos, hogy Anglia csak akkor fog bennünket egyenjogú partnernek elismerni, ha már éreznie kellett a hatalmunkat; soha se választ bennünket, ha nem mi leszünk az erősebbek. Egyelőre tehát az ágyúké a szó és csakis ők beszélhetnek; nekik kell megértetniök Angliával, hogy az abszolút tengeri uralom ábrándjáról végképpen le kell mondania... Mi most nem a nagy Anglia ellen küzdünk, melyet jól ismerünk, szeretünk és becsülünk, hanem a nemzeti dölyf, a földhözragadt szatócs-szellem és a puritán képmutatás kis Angliája ellen, az ellen a kis Anglia ellen, melynek csúnyaságát éppen azok hangoztatták a leggyakrabban, melyet éppen azok korholtak a legszívósabban, akiktől becsülésünket soha se vonhatjuk meg: az angol kultúra nagy képviselői. Ebben a ránk kényszerített háborúban nem az angol kultúrát támadjuk, hanem azt a kultúra-ellenességet, mely angot lobogó alatt vitorlázik s a tengerek Napoleonját. Nem Shakespeare, Milton és Carlyle népe, nem az ellen a nép ellen harcolunk, mely európai kultúrát vitt a messzeeső földekre s mely még a jeges déli sarkon is ott hagyta a germán áldozatrakészség és bátorság nyomát. A szatócs-szellem ellen harcolunk, mely a kontinens legjobb fiainak, ezer meg ezer derék katonának holttestét rideg cinizmussal nemzeti haszon gyanánt írja be Anglia főkönyvébe; a képmutatás szellemét támadjuk, mely civilizálatlan emberek sokaságát viszi harcba az európai erkölcsösség és szabadság ellen s ugyanakkor a mi népünket, a több mint negyvenéves béke népét az egész világ előtt a béke gyilkosának káromolja.
Így Dibelius tanár, 1914 októberében, kevéssel az után, hogy élétének legnagyobb érdeklődését a háború hirtelen elszakította szerelme tárgyától.
III.
Mindjárt megjegyezhetjük, hogy tárgyilagossága már itt sem éppen tökéletes. Vagy különösen azért dicsérni Angliát, mert Coleridge, Carlyle és Herford nem győzték eléggé csodálni a német géniuszt s hálálkodni Carlyle-nak, aki 1870-ben nem titkolta el, hogy a németekkel érez s nem a franciákkal - ez nem volna szubjektivitás? És hogy az angol: Shakespeare, Milton és Carlyle népe!... Mit jelent e három név együvé állítása? Csak nem azt, hogy Anglia nagyjai között Shakespeare és Milton után mindjárt Carlyle következnék? De hiszen nem egy kis gimnazista szól, aki Carlyle rajongó bámulója, hanem az angol irodalomtörténet tanára, Dibelius, a tudós, akinek specialitása az angol kultúra történetének ismerete, Dibelius, aki e téren a kontinens szakértői között tekintély! Tehát csak annyit jelentene Carlyle-nak Shakespeare és Milton mellé helyezése, hogy Dibelius itt nem feledkezhetett meg a németbarát angolokról sem s ezek közt csakugyan Carlyle a legnagyobb? Aligha. Mert Dibelius nem az első s nem az utolsó német, aki Carlyle-t Anglia legnagyobbjai közé sorozza. Mért?
Carlyle-ról, Németországon kívül, a nézetek nagyon különbözők; világszerte, Angliában is. Ez a rhétornak vagy prédikátornak született bölcselkedő, aki pontot és vesszőt nem ismer s csak felkiáltójeleket használ, aki rébuszokban szeret beszélni s az okoskodást a szavakkal való festéssel helyettesíti, akinek a történelem: víziók és lázálmok sorozata, aki mindig mámorosan izgatott és második természetévé vált, örökös felindultságában, kora reggeltől késő estig pihenés nélkül harsogja a fellengősség és az exaltáltság cifra szavait, aki saját, ünnepiesen hömpölygő vagy kifakadásra kifakadást ontó s a szenvedélyességtől el-elcsukló szóáradatát hallgatva, minduntalan dühöngővé ittasul és egyik őrjöngési rohamból a másikba esik - bombasztjaival, keresett homályosságaival, a misztikus körül való zsonglőrködésével, az ég azurját meg a csillagmiriádot szertelenül kiaknázó pathetizálásával, de kivált azzal a modorosságával, hogy képre képet halmoz s valósággal lubickol azokban a komorságot és nagyszerűséget kereső hasonlatokban, melyek kimeríthetetlenül friss, néhol csakugyan hatalmas, de szinte gyermekifjúi fantáziára vallanak - mindig több olvasót fog elriasztani magától, mint amennyit fellelkesít.
Ne vitatkozzunk róla. Akármilyen különbözőképpen ítéljük meg, mindnyájan megegyezhetünk abban, amit Taine mond róla jellemzésül:
- Carlyle zabolátlanul, nagyokat ugorva szökik az eszmék egyik mezejéről a másikra; összezavar minden stílust, összekever minden formát... Mindenen erőszakot tesz, a kifejezésen csak úgy, mint a dolgokon. A paradoxonokat elvek gyanánt állítja fel... Carlyle-t olvasva, mintha valami ismeretlen világba jutnánk, hol az emberek fejükön, lábukat fölfelé nyújtva, harlekinnek, nagyúrnak vagy őrültnek öltözve, vonaglások közt, ugrálva és kiabálva járnak; fejünket fájdalmasan kábítják ezek a túlságos és visszás hangok; kedvünk támad bedugni a fülünket, fejünk megfájul... megbetegszünk, hasonlítunk a covenanter-ek hallgatóihoz, kiket a jóslás vagy undorral vagy lelkesedéssel töltött el s akik vagy betörték a próféta fejét vagy vezérükké kiáltották ki... Maga mondja valahol, hogy az angol lélek mélyen, a számítás és hidegvér minden szokása alatt, kiolthatatlan kályha van, a rendkívüli düh tűzhelye, amilyen a merész skandinávoké volt, kik a csatában nem érezték a sebeket és élve maradtak, harcolva s ölve, olyan sebekkel borítottan, melyek közül a legkisebb is megölte volna a közönséges embert. Ez a romboló őrjöngés, a belső, ismeretlen erőknek ez a fellázadása, a vadságnak, a lelkesedésnek, a rendetlen és zabolátlan képzeletnek ez az elszabadulása mutatkozott az angoloknál a renaissance és a reformáció korában, s ennek maradéka van ma is Carlyle-ban... Carlyle annyira testvére a puritánoknak, hogy mentegeti vagy csodálja túlzásaikat, a király kivégzését, türelmetlenségüket, inkvizíciójukat, Cromwell zsarnokságát, Knox theokraciáját. Mindezt mintákul állítja fel számunkra és e mintákhoz képest ítéli meg a múltat vagy jelent... Ha sokáig foglalkozunk Carlyle túlzással teli és démoni stílusával, rendkívüli és beteges bölcsészetével, komor és eszeveszett politikájával, torzképeket mutogató és a kinyilatkoztatás hangján kiáltozó, prófétai történetírásával: öröm visszatérni Macaulay-hoz.
Taine maga is említi, hogy aligha találkozik még egy francia, aki Carlyle-nak annyi elismeréssel adóznék, mint ő; hiszen amit Carlyleban találhatunk, éppen az ellentéte annak, amit a francia olvasó keres. És csakugyan, Franciaországnak sem az olvasói, sem az írói, soha se tudtak megbarátkozni Carlyle munkáival. Nyilván nem csak azért nem, mert Carlyle a francia forradalomról - mely, bizony, nem a vallásos rajongás műve volt - csak rosszat tud mondani, mert Voltaire-ről, akit nem értett meg, rágalmakat ír, és mert a pogányság iránt érzett gyűlöletét egész teljességében átruházza a művészetekre is, minden művészetre; hanem főképpen azért nem, mert csoda volna, ha a józan ész, a mértéktartás és az ízlés népének tetszeni tudna ez a nagyhangú vátesz, aki magát «a germán erdők bepiszkolt bölényé»-nek nevezi. De ez a próféta a hazájában sem próféta; Angliában is sokan voltak és vannak, akiknek Carlyle «túlságosan skót», akik soha se tudták megszeretni és ma is hamarosan visszamenekülnek tőle Macaulay-hoz.
Carlyle második és igazi hazáját, ahol általánosan tisztelik benne a prófétát, Németországban találta meg. Egy kicsit kereste, de megtalálta. Azzal kezdte, hogy lefordította Meister Vilmost. Aztán kijelentette, hogy a német irodalom a legelső a világon és ennek megfelelően egyre gyöngédebb figyelmességget hódolt a német költőknek. Goethét egyszerűen istenítette; nemcsak a költőt dicsőítette benne, hanem az embert is, akinek élete minta-tökéletesség és követni való példa. Ami Goethében paganizmus, a puritán szeme sehogy se akarta észrevenni. (A puritán, bár folyton dühöng benne az erkölcsi felháborodás, olykor, ha szükség van rá, behunyja a szemét és egyet nyel.) De nem csak éppen Goethéről írt a rajongás hangján, hanem Jean Paulról és Novalisról is. Végül hat vastag kötetnyi magasztalást írt Nagy Frigyesről, melynek egy kötetre csökkentett kivonata, ha a történelmi munkának nem is példaképe, de történeti regénynek elég érdekes.
Ennyi buzgalom után a német olvasónak észre kellett vennie, hogy a skót apostol német eszmékei propagál és hogy ez a misztikus azt írja meg fantazmagóriáiban a vallásos rajongás nyelvén és frazeologiájával, amit a német bölcselőktől tanult. Hogy Carlyle-nál a német metafizika változik át angol puritánsággá és hogy Carlyle irodalmi bírálataiban is Hegelt és Goethét adaptálja. És a német olvasó nem hálátlan. Innen Carlyle németországi népszerűsége, melyet A francia forradalom története csak fokozhatott, «napjainkig», mikor a hatkötetes Nagy Frigyes - History of Friedrich II., called Frederick the Great - új német kiadásának első kötetéről Thomas Mann ír viszontmagasztalást.
Thomas Mann maga is vátesz s ezzel a kiválasztottsággal velejár, hogy azért lelkesedik, amiért akar. De Wilhelm Dibelius az angol irodalomtörténet tudósa. És ha ő úgy találja, hogy Anglia nagyjai között Shakespeare és Milton után mindjárt Carlyle következik: ez már olyan tárgyilagosság, amelyet ugyancsak beárnyékol a hazafias érzésből eredő, tehát tisztes, de magamagát és mást egyformán áltató elfogultság.
IV.
A német anglista 1914 októberében tette közzé azon való sajnálkozását, hogy Anglia megtámadta Németországot s hogy angol és német fegyveresen állnak egymással szemben, ahelyett, hogy megértenék egymást és - mint egyazon törzsből származó, testvérnépekhez illenék - összetartanának. Akkor még mindenki azt hitte, hogy a háborúnak nemsokára vége tesz s mire a lombok lehullanak a fákról, a fiúk hazatérhetnek, vigan karácsonyozni.
De múlt az idő s minél több hónap telt el, annál világosabb lett, hogy: amibe az angol bulldog belharapott, azt nem ereszti el, amíg foga bele nem törik vagy el nem akad a lélekzete. Az a korszak következett, amelyről Carlyle talán így szólna: Gott strafe England! - tört ki a hang százhúsz millió ember torkából, olyan erővel, hogy utána az ágyudörgés légyzümmögésnek tűnt fel, hogy még az azurkék égbolt is megrendült és elzöldült belé, hogy a csillagmiriád elhálványult a megdöbbenéstől és sáppadozó fénye reszketni, pislogni kezdett a végtelenség ruhafogasán.
És amikor nem csak a fegyverek dörejét, hanem még az égzengést is túlharsogta a százhúsz millió ember torkából kitörő elkeseredés, ebben a rettenetes zivatarban, melynek mását nem látta a világ, Dibelius mester ott állott Lear király és Szegény Tamás kunyhója mellett, hónaljában élete főmunkájának sajtó alá rendezett kéziratával - mely Dickens életrajzában az angol géniuszt akarta ünnepelni - egy Hamburgban készült esernyő alatt!
Mit mosott el akkor az eső a zivatarba került kéziratból, mely a vékony esernyő alatt meglehetősen összeázhatott, és milyen vihar zajlott le ugyanakkor a szerző lelkében? - örök titok. Annyi bizonyos, hogy a már régóta készített Dickens-életrajz - amelyet, végre is, lehetetlen volt véka alá rejteni a békekötés bizonytalan napjáig - nemsokára megjelent, előszóval, mint Bossert Herder-biografiája. Ebben az előszóban kevesebb a nyíltszívüség, mint Bossert mentegetőzésében, de nem kevesebb az aggodalmasság. Dibelius tanár itt újra politizál; csakhogy ez alkalommal már igen szigorú Angliával szemben, nyilván arra gondolva, mennyire gyanússá teheti, amivel pedig igazán nem akarta elárulni hazáját, hogy: nagy munkára hivatott életéből éveket áldozott egy angol emlékezetének, aki nem volt olyan kipróbált németbarát, mint Goethe és Schiller leglelkesebb angol imádója, a Sartor resartus szerzője.
Mindenkit meglephetett - még néhány német professzor sem hallgathatta el ezen való elcsodálkozását - hogy Dibelius tanár legújabb munkája milyen kegyelem-osztogató felsőbbséggel szól Dickensről, milyen vállveregető jóakarattal sajnálja le Copperfield íróját s milyen hosszasan mentegeti Dickens emberi gyöngéit, hogy annál világosabban mondhassa meg róluk elnézést engedélyező, de azért elég szigorú véleményét. Eddig csak ügyészek írtak vádlottjaikról olyan életrajzot, mely Dibelius Vilmos Charles Dickens-ét hűvösség és ridegség dolgában meghaladná. Ez a sajátságos biográfia főképpen azzal foglalkozik, hogy mi hiányzott Dickensből. Hogy nem volt próféta és nem volt szociál-politikus; hogy látta azokat a problémákat, a melyeket kora fölvetett, de nem volt képes ezeket megoldani; hogy koráról nem tudott monumentális képet adni; hogy nem volt hisztorikus és nem volt stílus-művész, hogy munkáiban nincs semmi, a mi egészen új volna; és hogy nem ismerte a női szívet, mert hiszen igen korán megházasodott, a mi nyilvánvalóvá teszi, mekorra naivitás lakott benne s milyen kevés volt a nőismerete.
Mindehhez sok szó férne és már ott lehetne kezdeni a vitát, hogy: ugyan ki a próféta? Aki, mint Carlyle, szofizmáit a metafizikából meríti, de dörgedelmes szavakkal ítéli el a metafizikát? Aki, mint Carlyle, magáévá teszi azt a tételt, hogy: a cél szentesíti az eszközöket, de a jezsuitákat olyan gyalázatosságokkal vádolja meg, a minőkkel a tricoteuse-ök a royalistákat? Aki, mint Carlyle, rikácsoló szóval vesz részt a különböző filozófiai iskolák ama kicsinyes disputáiban, melyek a homousios-homoiusios-vitára emlékeztetnek s aztán e disputák rengeteg szóanyagából valami saját külön vallást kotyvaszt egybe, a mely híjával van, nemcsak minden következetességnek és igazi filozófiai szellemnek, hanem még a logikának is és a mely, mint a fehér lepedővel letakart seprűnyél a sötétségben remegő gyermekek előtt, csak addig tűnhetik fel misztikusnak, amíg nem merjük jobban szemügyre venni? Ha Carlyle a próféta, akkor prófétának lenni nem sokat jelent. Vagy arról a prófétáról van szó, aki új irányt jelöljön ki az emberiségnek? - de hát kicsoda, hol van ez a próféta?! Valaki azt mondhatná, hogy ebben a mai, próféta-szegény világban, igenis, akármit mondjon a tudós Dibelius, próféta számba mehet Dickens is, akinél erősebben senki se hatott milliók és milliók szívére, aki tehát, ha nem is hirdette, jobban elterjesztette a szeretet vallását, mint korunkban akárki más. De mi a mellett maradhatunk, hogy Dickens nem is akart próféta lenni, csak regényíró, semmi egyéb. Olyan kevés volna ez?
Úgy látszik: nagyon kevés. Dibelius tanár szerint a regényíró értékét az határozza meg, hogy regénye mennyi szociális politikát tartalmaz. Ha erre az álláspontra politikai pártok helyezkednek, teljesen jogos és érthető; mert nekik mindennél, az irodalomnál is fontosabb, ami a párt céljait vagy a pártérdeket sikeresen szolgálja. De az irodalomtörténet tanára nem helyezkedhetik erre az álláspontra; neki nem szabad megfeledkeznie arról, hogy az irodalmi forma alaptörvényei is természeti törvények: az ésszerűség és a természetesség törvényei, melyeken nem lehet erőszakot tenni; hogy azok az irodalmi kialakulások, amelyek a messzi múltból erednek és példáikban szívós életet élnek - hasonlóan ahhoz a másik természeti kialakuláshoz, amelyet nyelvünknek nevezünk - alapformáikban, melyek maradandóságot mutatnak, olyan élettörvények szerint fejlődnek és újhodnak meg, melyek erejüket a lélekműködés természetességét meghatározó rendtartásból, vagy mondhatni: az általános biológiai törvényekből kapják. Az irodalomtörténet tanárának tudnia kell, hogy lehet regény, mely a szociális politikát - s akár a leghelyesebb szociális politikát - en gros tartalmazhatja és mégis célját téveszti, tehát nem jó munka, mert a mikor, a helyett, hogy szociológiai műben fejtené ki eszméit, a sokaságra való hatást erőszakolva, a regény formáját választja s legbölcsebb mondanivalóit értéktelen kieszelésekkel, semmitmondó mesével, szóval haszontalanságokkal elegyíti: ezek nem elégíthetik ki sem azt az olvasót, akit csakis a szociális politika érdekel, sem azt, aki a regényben valami mást, akármit, például jó regényt keres. A fölösleges, megzavaró, kezdetleges fikciókkal tehát, a regényesség-szerű ürességekkel, az olvasófogdosás céljára felhasznált trivialitásokkal elriasztóvá teszi azt, amit hirdetni és propagálni kíván. Nem is szólva arról, hogy meg lehet tömni a regényt olyan szociális politikával is, amelyet magán a szerzőn kívül senki sem ismer el helyesnek.
Hogy Twist Olivér nem foglalja magában annak tervezetét, miképpen lehetne megoldani Anglia sok, égető társadalmi kérdését, kétségtelen, de hogy ezért «politikai fércmű»-nek kellene nevezni: ez csak Dickens legújabb életírójának juthatott eszébe. Igaz az is, hogy Dickens látta, de nem volt képes megoldani azokat a problémákat, amelyeket kora fölvetett, de ki az, hol lakik, aki az efféle problémákat, akár regényben, akár szociológiai műben, «meg tudja oldani»?! Ha van ilyen bölcs, nagy kár, hogy nem jelentkezik; hiszen már oly régóta várja a világ!... Meg hogy Dickens munkáiban nincs semmi, ami «egészen új» volna!... és ezt az irodalomtörténet tanára mondja!... akit minden tanulmányának arról kellett volna meggyőznie, hogy - amint ember nem születik semmiből - az irodalmi mű sem pattan ki Jupiter fejéből, hanem csak folytatása, tovább fejlődöttsége, újabbja valaminek, ami már előbb is megvolt, hogy szülők, múlt, előzmény nélkül nincs újszülött, - hogy a legnagyobb alkotás, a legnagyobb-szerű eszme, elképzelés, a legmonumentálisabb gondolatépítés eredetében is, ha másban nem, már magában az alkotó intuíciójában is benne van a rég eltemetett elődök óriási szellemi hagyatéka és a vele egyidőben élő milliók egész titáni munkássága, mert hiszen mindaz, amit az alkotó lát, hall, olvas, tanul, gondol, érez, álmodik és elképzel, kivétel nélkül ebből az egyetemes munkásságból szövődik, - és hogy egészen igaza van a sokat emlegetett Rabbi ben Akibának, amikor azt mondja, hogy semmi egészen «új nincs a nap alatt».
John Morley, aki éppen olyan rettenthetetlen tisztelője a német léleknek, amilyen Carlyle volt - s akinek neve nálunk is ismeretes azóta, mióta lemondott a miniszterségről, mert ellenezte a Németországgal való háborút - Macaulay-ról szóló tanulmányában, melyben buzgón fáradozik azon, hogy ezt kisebbíthesse és Carlyle-t kivételesen nagynak tüntethesse fel, azt mondja, hogy Macaulay «távol állott a dithyrambikus próza mai förtelmeitől, a beszélés művészetének ama buja, rángatódzó hajtásaitól», de viszont, nem úgy szól, mint az orgona. Morley-nak az a felfogása - s ez államférfinál és parlamenti szónoknál érthető - hogy: «A szónoklat jó és érdemes művészet és a rhetorikus író sokszor hasznosabb, tanulságosabb és nagyobb gyakorlati értékű, mint a költői.» (Tarnai János fordítása, az Akadémia kiadásában.) Lehetséges, kivált, ami a gyakorlati értéket illeti. De hogy az írásművészet nézőpontjából is magasabb rendűnek lehetne értékelni a rhetori prózát, mint a költőit: ezt csak a parlamenti szónok hiheti el, az irodalomtörténet tanára már nem. Mindamellett ugyanaz a Dibelius Vilmos, aki a hasis-szívó elragadtatásával élvezi Carlyle dithyrambikus prózáját - a legdithyrambikusabb prózát, melyet valaha huzamosan használtak - és ennek buja, rángatódzó hajtásait: ugyanez a Dibelius Vilmos Dickensben hiába keres stílus-művészetet. (Amint hogy Morley-nak is Carlyle «az orgona», ellenben Macaulay stílusa, bár - megengedi - színes, festői, pompás, versszerűen csiszolt, homályt nem tűrően világos, szellemes, férfias, egyenes, költői, fényes és csillogó, de nem elég lendületes, inkább erélyes, mint erős, túlságosan tökéletes, nincs benne kegyesség, mondatai az indulat hatása alatt nem csapnak át az áradó folyam teli rohamába, visszataszító stiliszta, mert minden sora éles és soha egy arasznyira se tér le a szomszéd területre, egyszóval hiányzik belőle az ihletnek az a fuvalma, mely Carlyle-t így szavaltatja: «Ó júliusi lenyugvó nap! Ebben az órában ferde sugaraid reávilágítanak a fásított mezők békés aratóira, a hajlékaikban fonogató öregasszonyokra, a hajókra künn a csendes tengeren, a versailles-i Orangerie-ben álló bálra, hol kipirult udvarhölgyek még most is táncolnak a csillogó ruhájú huszártisztekkel; de reávilágítanak a városházán lángoló pokolra is!»... (Amiből annyi mindenesetre igaz, hogy Macaulay, mikor történelmet ír, nem szaval folyton Delobelle módjára, különösen nem szavalgat a részeg emberek folyton prüszkölő indulatosságával és legkülönösebben: nem szavalgat báli tudósítóktól és tűzeset-riporterektől levetett banalitásokat.) Taine, aki jobb stílista volt, mint Morley vagy doktor Dibelius egészen másként ítél Macaulay és Dickens stílusáról. Macaulay-ban «az utolsó ítélet» erejét találja meg, stílusát páratlanul ragyogónak, gazdagnak, hatalmasnak. felsőbbségesnek, elragadónak mondja; nem győzi lelkesedéssel magasztalni, éveken át, valódi ékesszólását, mely az okoskodást a megindulással tetőzi be, művészetének természetességét, élettel teliségét, lendületét, hevét... szóval, Macaulay mondatai, melyek Morley-nál «az indulat hatása alatt nem csaptak át az áradó folyam teli rohamába», Taine-nél «egyenletes mozgással, gyarapodó erővel, egyenes vonalban haladnak előre, mint a nagy amerikai folyamok, melyek oly rohamosak, mint a patak, és oly szélesek, mint a tenger». És Dickensről: «Azt hiszem, soha se volt szellem, mely szabatosabb részletességgel és nagyobb erővel képzelte volna maga elé valamely kép minden részét és minden színét»... «Világos és erős képzelme fáradság nélkül lehel életet az élettelen tárgyakba»... «Vannak életképei, melyeknek kidomborodó vonásaival, erejével és szabatosságával semmi sem ér fel»... «Mondatának ereje bizonyságot tesz benyomásának ereje mellett»... «Csodálatra méltó a hallucinációk festésében»... «Szenvedélyes stílusa rendkívüli hatású; ennek lehet tulajdonítani Dickens dicsőségének felét»... Dibelius doktor nincs ezen a véleményen.
Ne foglalkozzunk sokáig azzal a kérdéssel, hogy hiányzott-e a Két város szerzőjéből a históriai érzék vagy nem hiányzott. Dickens olyan kevés történelmi elbeszélést írt, hogy nem esnék csorba a dicsőségén, ha ezt az érzéket csakugyan elvitathatnák tőle a Dibelius-féle szigorúak. Őt mindenekelőtt az érdekelte, amit látott; az a kor, melyben élt. Sokan hisszük, Dibelius-szal ellentétben, hogy Dickens, ha a múlt jobban le találja kötni a figyelmét, a történelmi regény terén is elhomályosította volna, nemcsak elődeit, hanem azokat is, akik nyomába léptek. A tanultság, a készültség, a történelemmel való kitartó foglalkozás bizonyára nagyon elősegíti a históriai érzék megizmosodását, kifinomulását, nagyra fejlődését; nyilvánvaló, hogy azok a képességeink, amelyeket gyakorlunk, megerősödnek, a többi pedig visszafejlődik. De a históriai érzék mindenekelőtt pszichológiai éleslátás és képzelet kérdése. Ismernünk Dickens képzeletét, mely hol izzik, hol lángol, - nem felejtenünk el, hány embert tudott megérteni és a léleknek milyen mélységeire tudott behatolni, - látnunk, a megelevenítésnek minő csodáira teszi képessé emberrajzoló nagy művészete: annyit jelent, mint meggyőződni róla, hogy Dickens-t a múlttal való intenzívebb foglalkozástól nem a történelmi érzék hiánya választotta el, hanem csak az, hogy valami más kötötte le, inkább a munkaerejét, mint az érdeklődését... hogy útját életviszonyainak kényszerűségei jelölték ki neki és nem ő maga választotta meg. Tartsunk szemlét az újabban divatos történelmi regények íróin; azokon, akik olvasmány-emlékeik vagy friss tanulmányaik mozaikjaiból rakosgatják össze korképeiket; akik a korrajzolást készen veszik át kevéssé olvasott történelmi munkákból és a színfoltok egész tócsáit hordószámra emelgetik át a tudomány vagonjaiból úgynevezett képzeletük tárházaiba; akik értekezésekkel festenek miliőt és ennek bázisán semmiféle kort nem jellemző és soha sehol nem használt nyelven beszélő figurákat szerepeltetnek semmit se jelentő mesékben; úgyszóval azokat, akik a történelemírás művészetétől kölcsönvett holmival támasztják alá mesélgető vagy csak beszélgető kedvük kártyaépületét; hasonlítsuk össze ezek munkáit azzal a kevéssel, amit Dickens a múltról írt és nem hihetünk többé a hamburgi irodalomtörténet-tanárnak: Dickensben, mondjon akármit Dibelius Vilmos, megvolt az az erő is, mely visszavarázsolja a letűnt kort és fel tudja támasztani, meg tudja eleveníteni a régóta halott embert.
- De hiszen még a maga koráról se tudott monumentális képet adni!... Oeuvre-je, akármilyen nagy tehetséggel készített részletmunkák halmaza: csupa dirib-darab... - mondja az ügyész szerepében tetszelgő német életíró, úgy látszik, arra támaszkodva, hogy Dickensnél a tömeg még nem jut szerepléshez.
Ne vegyük nagyon komolyan ezt a sóhajtást, mely csak annak jele, hogy a pályatévesztett irodalomtörténet-tanár nem költőt temetett el magában», hanem csak egy félholt szociológust, aki időnként magához tér és meg-megdöngeti kriptája falát; és ne terjeszkedjünk ki arra a kérdésre, hogy azokban a dirib-darab sziklatömbökben, amelyeket Dickens és Balzac halmoztak fel hegyekké, mi lehet az, ami monumentális. Igyekezzünk végezni Dibelius mesterkifogásaival, amelyek közül még nem az utolsó az, hogy: Dickens nem látott be a női lélekbe.
Az a bizonyíték, hogy Dickens korai házassága kétségtelenné teszi, mekkora naivitás lakott benne s milyen kevés volt a nőismerete, az első pillanatra tréfálkozásnak látszik. Pedig a kifogás nagyon is komoly. A megokolás ezt akarja mondani: abban az ifjúban, akinek a nő annyira túl tud járni az eszén, hogy az ifjú feleségül veszi, pedig kitalálhatta volna, hogy ez a házasság csak szerencsétlen lehet - ebben az ifjúban már benne van a férfi. Az ifjú is, a férfi is valami ideált alkotott magának a nőről s minden nőben csak ezt az ideált látta; pedig a nő nem ideál, csak nő. De Dickens a nőn soha se tudott keresztüllátni; annak nézte, akit ábrándja keresett, Dulcineának. Hogy a nő valójában milyen, ez előtt az álmodozó nagy gyermek előtt örök titok maradt.
Még egy lépés és már csak az következhetnék, hogy: Dickens egyáltalán nem volt emberismerő. Csak idealista; javíthatatlan idealista. Ezért szeretik a nők, a gyermekek s az ábrándozó ifjak.
Ebben a kritikában a tréfásnak látszó megokolás a legérdekesebb, mert elárulja, hogy a hamburgi tudós professzor ahhoz az iskolához tartozik, melynek szent meggyőződése, hogy a nőismeret egyet jelent a weiningerizmussal. Hogy nem ismeri a nőt, aki jót is tud róla; hogy minél több rosszat mond valaki a nőkről, annál mélyebbre látott a női lélekbe és hogy aki e tekintetben szép vagy szebb recordra hivatkozhatik: első vagy legelső rangú lélekbúvár. Reakciójaképpen annak a hölgykultusznak, mely a lovagkorban keletkezett és századokon át az együgyű hazugságok végtelen sokaságát csempészte be az irodalomba, sőt annak az ősi férfi-kedvtelésnek, amely talán még a történelem előtti időkből származik és a mely a kizsákmányolt nőt apró ajándékokkal igyekezett olcsón kifizetni és továbbra is bolonddá tartani, afféle apró ajándékokkal, hogy például a költők floskulusokat mondjanak neki és hiúságát azzal áltassák, mintha földre szállott angyalnak néznék - a mi időnkben, kivált Strindberg munkáinak és Weininger Ottó Geschlecht und Charakter című művének hatása alatt, a kénesőszerűen nyugtalan lelkekben szinte járványossá lett a «nőgyűlölet», amely alapjában véve ugyanolyan naivitás, mint a milyen a rendkívül szívós életű, de - szerencsére - kivégzett hölgykultusz volt. Mintha bizony valami óriási fölfedezés volna, hogy a nőnek nagy az ösztönélete és hogy ennek hatása a nő érzelmi életére és akaratára jelentékenyebb, mint a cour d'amour-ok korában gondolták!... és mintha ezért már a normális nőben sem lehetne virágot látni!... A tudománynak ez a «kérdés» már régóta nem kérdés. De Dibelius doktor még ott tart, ahol az a húsz éves ifjú, aki elkábul Weininger könyvétől vagy megzavarodik attól, hogy Strindberg is «nőgyűlölő», az a Strindberg, aki oly sokat szenvedett, részben néhány nő, részben a maga hibájából s aki minden zsenialitása mellett soha se volt egészen egészséges, Dibelius doktort ingerlik Dickens nőalakjai, Dora és Florence, meg a többi, akikben a költő virágokat lát, bár tudja, ha nem is beszél erről, hogy ők se voltak ösztönélet nélkül.
Dickens legújabb biográfusa hűségesen beszámol vele, mi nem tetszik neki abban a ritka bogárban, akit gombostűjével szivaros ládájába tűzött. Hogy a gyűjteményébe illesztett bogár, hogy a megvizsgált «kóralany» egyike volt a legnagyobb élet- és ember-rajzolóknak, akik valaha éltek - ezen átsiklik. De talán az embert szerette Dickensben? Nem, ezt nem találta szeretetreméltónak. Nem tudja megbocsátani a hiúságát, meg azt a tulajdonságát, hogy szerette a pénzt. Szégyellte, hogy kora ifjúságában nagy nyomorúságot állott ki - mily gyöngeség!... Sokat alkudozott a kiadóival - micsoda kalmárlélek!...
De hát miért írt akkor életrajzot erről a kalmárlelkű emberről, akinek minden munkája csupa gyöngeség?! Hiszen Dickensnek már annyi életrajza van! A Dibelius doktoréra nem volt semmi szükség.
Legalább is: nem volt égető szükség. Kiadását mindenesetre el lehetett volna halasztani addig, míg a német közönséget ismét érdekelni fogják az angol írók közül még a kalmárszelleműek is.
Dibelius tanár azonban nem várta meg a háború végét. Dickensnek már nem volt sürgős ez az életrajz; de neki, úgy látszik, igen. Csakhogy akkor... nem kell-e fölmerülnie annak a gyanúnak, hogy: Dickens is a háború áldozata s ez az életrajz talán egészen másként hangzott volna, ha nem most jelenik meg, hanem még a háború előtt?
A háború kitörésekor már megvolt az életrajz anyaga és terve, sőt talán a munka jókora része is. Ennyit nem lehet eldobni. De az ágyúdörgés közepett időszerű-e, igazolható-e az olyan munka kiadása, mely német nyelven magasztal egy kalmárlelkű angolt? Dibelius doktor azonban megoldotta vagy inkább kettévágta a problémát, ezzel a kérdéssel: «Hát kell, hogy magasztalja?!»
Sebaj; peccatur intra muros et extra. De tudósok ne vájják ki egymás szemét és még az irodalomtörténet-tanár se követeljen a másik tanártól olyan elfogulatlanságot, amelyre ő maga se képes. A teljes elfogulatlanság nem erről a világról való.