Bosnyák Zsofia
szerző: Tompa Mihály
- 1644. -
'Haragvó Isten! a tágas mezőt
Teremtővé változtatod?
Kedvedre van: hogy úton útfelen
Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg...
S ki bír dühének ellenállani?
Kínos szorongásban ha estig él:
Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harcol, szánt, vet és arat:
Jobbágyimból alig marad!
Im, most is a mezőn
Hét szálas testvér hullt rakásra!
Gyilkolni aki tud:
A temetést se bízza másra...!
Legyen bár a halott kisérete,
Hollók és farkasok éhes serege:
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!'
»Oh uram férjem! - szóla Zsófia,
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -
Ne nyíljon káromlásra ajkad!
Mint a sebes vízár, a népeken
A bűn eláradott nagy szertelen,
S az ég méltán büntet, sanyargat.
Ne kísérts Istent! Hét testvérfiak
Sírnak keblében hadd nyugodjanak!
S jer, jer...! a csapás megszűnéseért:
Az Istent vélem térdre esve kérd!«
'Hah! félre asszony s szád hitvány beszédi!
Keblem méreg, boszúság marja, tépi...
Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tíz-husz hitvány szolga elhull:
Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:
- Ki harcra vitte, Isten verje meg!
És aki most ezrenként öldösé el,
Gyalázatos dögvésznek fegyverével,
Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet
Még annak mondjam: hála, hála néked!
Nem! aki öl, temessem is!
Hollókkal bár, mit tudom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér:
Halál, halál fején!'
Haragban igy zúgván az úr,
Nejét elhagyta végre;
Ki a feszűlet zsámolyán
Buzgón borúla térdre.
Imádkozott... s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek,
Kezében gyógyir és kenyér vala...
- S ki űl gyémánt-tollal kezében
A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala.
Csendes a világ, a vár zajtalan;
Ébren csak a kegyes Zsófia van.
Ki késő éjszakán
Elhagyja várát egyedűl,
Hogy felkeresse a helyet,
Holott a hét kiszenvedett
Testvér holtteste hidegűl.
A hölgy félénk, az éj kisértetes,
Ijesztő a halottak képe;
De bátorságot néki az Isten ad,
S ő biztosan közéjök lépe;
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény.
Ásó s kapa nehéz, nehéz;
De a gyengének Isten ád erőt;
Tágul a föld...
S a sír öblös kebele kész.
Az elhullott testvérfiak
Csendes sírban megnyugszanak! -
S ki űl vala
Gyémánt-tollal fényes kezében,
A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala.
A kegyes urhölgy hazatére.
S alighogy álom jött szemére:
A nap pirosan kelt, az ur haragban,
És ajkának dörgő szózatja harsan:
'A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt
Elő... elő...
Hadd lássam őt!'
S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala,
Temetkezés lőn általa
Az éj sötét óráiban!
A férjnek arca elsötétűl
S zordon parancsot ad:
'Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat...!'
A hölgy elborzad s esdekel:
»Hadd porladjon, minek porladni kell!«
De a hölgy hasztalan szólt;
A bőszült ur vak és süket,
Nem hall szót, nem lát könyeket...
- És dultan áll a sírbolt.
Más éjjel lesben áll az ur
A holtakhoz közel;
S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyel, vár s egy lelket se lát,
Temetni nem jött nője el.
S megtérve, mint jött titkosan;
Reggel, mi nagy leve
Álmélkodása és dühe:
- A hét testvér a sirba' van!
- A szolga súg, - s parancsot ad
A zordon ur szilaj dühében:
'Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat...!
- S parancsa teljesitve híven.
A harmadik nap éjszakáján
Az úrnak újabb terve van;
A harmadik nap éjszakáján
A kegyes hölgy oly nyugtalan!
A lelke fáj... s férjével nem bír:
Hogy dúlatlan maradjon a sír!
S mély tűnődése közt, a feszűlet
Zsámolyán arccal leborul;
De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az Isten sugta volna,
Örömhang tör fel ajkirul:
»Keresztje nincs a sírhalomnak...!«
S az éjfél még el nem halad,
A feszületnek zsámolyából
Fehérlő síri jelt farag.
Még egy vágást teszen
S a munka azzal véget ére;
S ím a holtaknak szánt keresztet
A kegyes urhölgy mélyen sebzett
Kezének festi drága vére.
De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen,
Kiket midőn a sírba fektet,
Fejökhöz szurja a keresztet.
S ajkán imígyen reszket a szó:
»Porladjon el, mi porladandó!«
S ki űl vala
Gyémánt-tollal fényes kezében,
A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala.
-
A férj azalatt, gyanuval tele,
Az éjben gyakran felkele;
Kezébe vőn égő világot
S nejének ágyánál megállott:
De mindig halkan lépe hátra,
Gyanúsitott nejét ott látva. -
- A sír felett nem látta meg
A mult éjjelen;
És mostan látni hiszi őt,
Midőn nincs jelen.
Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszűlt ur dühével nem bír...
Gonosz cselédje lép elő
És ujra súg...
De most az ur rámennydörög:
'Kihúzatom nyelved, hazug!
Mert akire árulkodol,
Egész nagy éjszakán aludt!'
'"Hatalmas ur? tiporj el...
De nőd volt, aki temetett, -
S keresztet hogy faragna,
Ejtett kezén mély, nagy sebet,
Menj óh uram, s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe' lásd...!"'
Az ur ment, és a hölgy kezén,
Melyet gondos szemügyre vén,
Nem lel sebet, nem karcolást.
És uj parancs szól: 'A hazug
Lásson halálos kínokat!
A sírt pedig rontsátok el,
Megégetvén a holtakat!'
És hirt hoz a poroszló:
Uram! rosz szolgád halva van,
Imént szakadt ki lelke
A döghalál karjaiban.
S a sírt... a sírt, hatalmas ur!
- Isten csodája! -
Nem dulja fel, nem rontja el
Ember kapája:
Az érccsákány hantjába nem hat,
S bántója rögtön összeroskad...
Álmélkodásban néma lőn
Sztrecsén kevély ura;
Míg hála-könycseppek szökének
A hölgy pilláira.
Az istenfélő Zsófia,
Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén
Delejszerű álomba mélyedt.
Salaktalan ködéből álminak,
Csudás képekből összeszőtt
Látvány merűlt fel három ízben
A felmagasztalt hölgy előtt.
Bevonva földig feketével,
Látott először gyászpadot;
Körűle címerek... nép... fáklyafény,
Szánó sötét könyű a nép szemén,
A gyászpadon halott...
S az istenfélő hölgy nyugodtan
Ösmert magára a halottban.
S a jelenetnek legott vége lett,
Reá halvány homály ereszkedett;
S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt, gyorsan, rohamszerűn.
Sirbolt tünék fel másodízben
Mélyen a föld alatt,
Halottpenész, kihullt felírat,
- Mit a gőg márványlapra írat -
Borítván a falat,
Körűl csont s rozzant fedelek...
S im egy koporsóban középen
Feküvék a százados halott,
Romlatlanul, mosolygva, szépen...
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban. -
A látvány elsötétül újólag
S egy század ismét elsuhan, letűn
Kelő s elfoszló képivel...
A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn:
A föld kizöldült s ujra sárga lőn,
Virág, vagy vér piroslott a mezőn;
Év év után jött, - amely váltva hord
Titkos méhében áldást és nyomort.
Harmadszor tűnt fel a koporsó
A látvány tükriben:
Benn a halott, az istenes hölgy,
Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből
Gonddal kivétetett;
S felette ájtatos sereg
- Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket:
- Két század óta fekszik
Sírjában a halott!
Két hosszu század óta
De el nem hamvadott!
Az Úr im a kegyessel
Mi nagy csudát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten!
-
És annyi embernyom kidőle,
Sírjába kísért század századot;
S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -