A lap feldolgozottságának foka

Borzasztó emberek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Borzasztó emberek
szerző: Gárdonyi Géza

       Halál egy légycsipéstől. Minden nyáron olvassuk a lapokban. Mégis mikor köztünk történik, borzadozva bámuljuk.
Kint uzsonnáztak a kertben, s a fiatal asszonyka divatos félkarú blúzban ült az asztalnál. Egy légy rászállt a karjára. Az asszonyka ellegyintette. A csipés helyén akkora fehér keléske maradt, mint egy mákszem. Az asszonyka szórakozottan vakargatta. A daganatka éjfélre megnőtt tenyérnyire. Csakhamar megdagadt a karja is.
Mikorra az orvost előkerítették, az asszonykán nem lehetett segíteni.
A temetés után két hétre találkoztam a körorvossal. Kocsin ült. Holmi bevásárlásokért járt a városunkban. Tudtam, hogy azon a szomoru tanyán át kell hazatérnie. Arra gondoltam, hogy a gyászoló embernek mindenütt fekete a világ, de legfeketébb tanyahelyen.
- Hallod-e, - mondom az orvosnak, - ha nem hajt a dolog, látogassuk meg azt az embert. Hiszen ilyenkor jótétemény a látogatás. Egy óra oda, egy órát-kettőt ott töltünk, és teli-beszéljük a fejét vidámsággal.
- Jó, - felelte az orvos, - akár az estét is nála tölthetjük.
Ritka tudományú derék ember az a körorvos. Nem is tudom mi szél fujhatta a fővárosból a nép közé? Már el is parasztosodott köztünk. Csak a mozgása maradt úri, meghogy monoklit visel, s a ropogós cseresznye helyett a vopogós csevesznyét szeveti.
Máskülönben jó magyarosan beszél már, szalonnát is eszik bizonyosan a reggeli teájához. Jókedvű, eleven szemű, sovány ember, s fekete szakálu mint az arabusok.
- Helyesen gondolod, - mondotta aztán, mikor a kocsink megindult, - hogy a gyászoló ember agyát vidám képzetekkel kell foglalkoztatni. De még a vidám képzeteknél is jobb, ha valami motoszt adunk be neki valami érdekeset. Te ujságiró voltál... Mondjuk például neki, hogy az angolok most divatba kapták a magyar juhászkutyát. Száz forintjával veszik. Ez nem is hazugság. Vagy mondjuk, hogy jó lenne, ha halastavat ásatna a patakja mellé. A földmivelési miniszter ingyen halikrát ad, tenyésztési utbaigazítást. Ez se hazugság. S óriás jövedelem!
Azzal az orvos elmagyarázta, hogy a búslakodás voltaképpen egyoldalu agyizgalom. Azért is betegítő. Ha a búslakodó embernek más képzeteket vethetünk az agyába, az agynak pihent részei veszik át a munkát, a gyötrött rész pedig felszabadul.
- Dehát mondd doktorkám, hogyan halhatott meg az a szegény asszony egy semmiske légycsipéstől?
Az orvos mosolyogva vonta meg a vállát:
- Semmisem érthetőbb. Az emberi test gép. A zsebóránál is finomabb. A zsebórát megronthatja egy beléje hullott porszem; az emberi testet megronthatja egy porszemnél is kisebb ptomatin.
- Mi a csuda az a ptomatin?
- Rothadási méreg. A légy azért van világon, hogy takarítson mindent ami rothad, ami mérgezi a levegőt. Tehát a nyelvén mindig van valami a rothadási mérgekből. Tehát van a nyelvén kadaverin, putreszein, neurin, kolin, gadinin, muszkarin, tirotokszin, mitilotokszin, tifotokszin, metilgvadinin, tetanin, tetanotokszin, szpamotokszin, antra cin...
- Ugyan hagyd abba! Leszédülök a kocsidról!
Az orvos mosolygott:
- Hja barátom az orvosi tudomány... Hátha neked is olyan apróra kellett volna tanulnod, mint nekem! Bizony én is szédültem belé! Dehát az emberi test nagy világ. Ti azt gondoljátok, hogy aki az öt világrészt bejárta, csak az látott sokat. Az emberi test rejtelmesebb és megjárhatatlanabb világ az öt világrésznél. Több benne a fölfedezetlen!
E beszélgetés közben kiértünk a városból. A országút elsárgult tarlók között kanyargott be a dombok közé. Gyönge szeptemberi szél tépegette a jegenyefák sárgulni kezdő leveleit.
Az úton egy parasztkocsival találkoztunk. A kocsin egy ember ült meg egy asszony. Elől az ember, hátul az asszony.
Szinte a szemünk előtt történt, hogy a szél egy ujságpapirost fujt az utszélről a parasztnak a lovai elé. A lovak megijedtek, s befordították a kocsit az árokba, hogy a négy kerék pörgött a levegőben.
Az asszony jajgatva kelt föl a fűből, noha nem történt semmi baja. Az urát azonban aki nem jajgatott, alig birtuk felszedni. Eltörött a lába-szára, de még egy-két bordája is.
Az orvos megtapogatta, elrendezte a fekvésében: szénát gyürt a törött tagok alá, s az asszonyt a kórházba igazította. Az asszony hajtotta aztán tovább a lovakat.
Engem elkedvetlenített ez a szerencsétlenség.
- Szegény ördög, - mondom, - ki tudja mikor állhat megint lábra?
Az orvos legyintett:
- Egy hónap mulva kutya baja sincsen
- De hátha agyrázkódás is érte?
- Nem éri a parasztot agyrázkódás.
A kocsink csendesen haladt tovább a jegenyefasoros úton. Az orvos elmagyarázta, hogy a törött csont hogyan ömleszt a törött részen kocsonya-forma pótlékot, s hogy keményül meg az a kocsonya, hogyan válik csonttá. Az orvosnak mindössze annyi a dolga a csonttöréseknél, hogy bepólyázza a törött tagot deszkába vagy gipszbe. A gyógyítást maga a természet cselekszi.
Igazán áldott szép tudomány az orvosi!
Dombtetőre értünk. A szél már akkor ellanyhult. Lenn a völgyben házak fehérlettek elő a fák közül. Azon a falun kell áthaladnunk a gyászoló barátunkhoz.
- No volt itt dolgom Nagyboldogasszonykor, - mondotta az orvos.
- Bucsu volt.
- Az. Meg verekedés.
- Dehiszen ez nem a te kerületed.
- Nem. De a fiatal kolléga éppen valami egészségoktatási tanfolyamon járt Pesten, hát engem híttak. Lovaspósta jött értem délután, hogy menjek azonnal, mert a fél falu agyon van verve.
No ha már értem küldenek, csakugyan nagy lehet a baj! Búcsukor ugyan mindig vérben nyugszik le a nap, dehát elintézik ők maguk a gyógyítást is, ki a vályunál, ki a vénasszonyok kezében a tál fölött. Orvost nem szokott hívni a paraszt, csak akkor, mikor már a pap is kell.
Összekapkodtam a kötőszereket és kocsira!
Hát mondhatom, dolgoztam aznap! Még az volt a szerencsém, hogy a sebesültek fele elszökött előlem, jobban mondva az orvosi dijazás elől, ami itt egy rongyos korona. Akik maradtak, azokat különféle csonttörés és késszurás érte. A cigányok persze leghangosabban óbégattak, noha nekik nem annyira a koponyájuk tört, mint inkább a hegedüjök. Hanem a többi!
Egy szép szálas fiatal legényt különösen megsajnáltam köztük. Az már alig lélegzett mikor odaértem.
Ott feküdt hanyatt a kocsma udvarán. A feje alatt egy összegöngyölt szűr. A melléből négy-öt helyen is bugyogott a vér, és pirosra festette lobogós ingét és gatyáját. Körülötte nagy ember-csoport állott, és bámult reá. Az anyja mellette térdelve siratta.
- Jaj eggyetlen fiam! - azt mondja, - nem hiába, hogy a lakodalmadról álmodtam az éjjel! Jaj, sohse mondja nekem senki többé: Édesanyám, hallja kend?
A legény apja egy szakálas paraszt, nagy furkós botot rázogatva bömbölt az udvaron:
- Ki vót az a gyilkos gazember?! Még ma meglátja az Istent a kutya!
És a kútnál mosakodó legényeket vallatta egyenkint:
- Ki vót az a gazember?
- Fene tudja Estók bácsi, - felelte egy bevert fejü legény. (Ott állt az is a vályunál, és ahogy az ember felé fordult, csurgott a véres víz a hajából.) A Pesta énvelem küzdött ellenük. De úgy szurkáltak azok... Nekem is végighasították a lajbimat.
S mutatta a pitykés lajbiját, amelyet bélésig kiszabott valamelyik félrecsúszott éles kés. A zsebében levő pakfon órába törött bele a hegye.
Az apa a fiához fordult:
- Ki vót az a gazember? - mondd meg fiam, ha az lesz is az utolsó szavad!
A legény azonban nem felelt. Sápadt volt, mint a fehér viasz. A szeme pillája már remegett is.
Lehajoltam hozzá és kérdeztem:
- Tudsz-e szólni?
- Tudok, - Iehegte.
Az apa ujra rákiáltott:
- Ki szúrt meg? az istenfáját!
A legény behunyta a szemét. Csak egy perc mulva felelt, de alig hallhatón:
- A tajtékpípámat... ott van a söntés lécére akasztva... fölül... el ne lopják a cigányok.
De már akkor hályogzott a szeme.
Gondoltam, nem kell már teneked pípa!
Lehuzattam róla mégis az inget, és megmosattam. Hát volt a fiún szép tizennégy szúrás. A mellén a legtöbb, a vállán karján is három. Valami hosszú késsel is kapott, mert a kés hegye a hátán jött ki. Láttam, hogy nem lehet rajta segiteni. Csak úgy nagyjából tettem rá kötést, hogy éppen érintse orvosi kéz.
- Meggyógyul-e doktor úr? - kérdezte fulladozó sírással egy ékesen pántlikás leány.
- Meg hát - feleltem - csak vigyék szépen haza ponyván vagy jó erős lepedőben.
A leány megérezte a hangomban, hogy a vigasztalásom fapénz. Keservesen zokogásra fakadt és a legény anyjára borult:
- Temessenek el engem vele együtt.
Megrázkódtam barátom, megrázkódtam!
Azonban nem foglalkozhattam velök tovább: a többi sebesültnek a bekötéséhez láttam. Legtöbbnek a fejét kellett bekötnöm, vagy a jobb karját. Kartörés is volt valami hat.
Nem végeztem volna estére se el, de megérkezett a csendőrség, s attól még az is elfutott, akinek a karja volt eltörve.
Csak a sopánkodó asszonyok maradtak ottan, meg a cigányok.
A cigányokat beterelték a csendőrök az ivóba és vallatásra fogták őket:
- Kik voltak a szurkálók?
Valamennyi cigány lármázott, óbégatott. Csattogott rajtok a pofon. De nem hiszem, hogy csak egy legényt is megneveztek volna.
Körülöttem csupán a falu előljárói s a jajongó sopánkodó öregasszonyok maradtak. Meghagytam nekik, hogy ha valamelyik legénynek az állapota rosszabbodna, azonnal jelentsék. A birónak is megmondtam erősen.
A plébános akközben hozzám izent, hogy vendégül lát vacsorára. Ahogy beléptem mingyárt azt kérdezte:
- Halálos-e valamelyiknek a sebe?
- Csak az egyik legényé, - feleltem, - az holnapra bizonyosan elvérzik.
A plébános tudta már, hogy melyik az. Csak a homlokára csapta a tenyerét és úgy lógálta a fejét a szavamra.
- Eggyetlen fia volt annak a gazdának. Jegyben is járt már. Micsoda szerencsétlenség!
Egy perc mulva kérték, hogy menjen az utolsó kenettel.
Mikor visszatért, szomorúan legyintett:
- Már nem tudott gyónni.
Én aztán úgy éjfél felé otthagytam őket. Már akkor csendes volt a falu. Csak a csendőrök szuronya csillant itt-ott a holdvilágnál.
- - - - - - - - - - -


Az orvosnak ez az elbeszélése elszomorított. Szent István király vallása, íme: karácsonkor kártyázást jelent. Templom-szentelés ünnepén meg vérfürdőt.
Alusznak a mi főpapjaink?
A kocsi beérkezett a faluba.
Hallgattunk.
Itt ott kutya csaholt ránk.
Itt ott istáló-illat nehezítette a levegőt.
Itt ott zökkent a kocsi a kövezetlen úton.
A falu mindenütt egyforma.
A kútnál a falu közepén megállt a kocsi. A kocsis leszállt, és vizet merített a lovaknak.
A szél már akkor elállt. Enyhe őszi nap sugárzott a házfalakra.
A falun látszott a jómód. A velünk szemben levő ház is cseréppel volt tetőzve. Az ablak alatt zöldrácsos kis virágos kert, s belőle vén szőlőfa emelkedett ki és futotta be a ház elejét meg az udvari részt. Szőlőfának kell mondanom, mert embercombnyi volt a vastagsága, s magasra felnyúlott.
Az udvar belseje tiszta. Bent egy fiatal paraszt ül az istáló előtt a földön a subáján és pípázik a verőfényben.
Mily nyugalmas élet!
Az orvos cigarettát sodort.
- No ugye, - mondotta, - ki gondolná, hogy itt olyan csata volt! De nézd ahol jön az én szakálas parasztom.
A szőlővel befuttatott házból egy magas paraszt ember lépett ki. Bot volt nála. Biró vagy esküdt. A méltóságos járásából is kitetszik.
- Szólj neki, - mondottam, - egy-két vigasztaló szót.
A paraszt épp köszönt.
Meg is állt, mintha tünődne, kik vagyunk?
Az orvos intett neki, hogy jőjjön hozzánk.
Az ember hozzánk ballagott. Komoly, értelmes arcu ember. Gatyában jár, de posztódolmányt visel hozzá.
- No, - mondja neki jószivü hangon az orvos, - hát eltemették szegényt?
A paraszt pislant és csodálkozva néz. Végre megszólal:
- Nem temettük biz azt.
- Nem-e? - mondja megrőkönyödve az orvos.
- Nem. Hogy temettük vóna el? Iszen él.
- Él? Még mindig él?
- Él hát. Ahun pélpázik a napon az istáló ódalába.
Az orvos bebámult az udvarra, aztán a fejét rázta:
- Borzasztó emberek maguk barátom, borzasztók!
A paraszt nyugodt szemmel nézett az orvosra. Nem értette, hogy mi van azon borzasztó, ha az ember életben marad?