Borús ég
Úgy rémlik, pára űl borús nézéseden,
titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,
fakó és lusta ég fényével bágyatag.
Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
mikor révűlt szivünk lágy könnyeket zokog,
s gúnyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,
alvó elménket a túléber idegek.
Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakúl,
melyekre borus ég tompa sugára hull.
Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi ég,
fagyod és zuzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?