Bomba helyett bombaszt
szerző: Juhász Gyula
Gabriele d'Annunzio, aki körülbelül egy olasz Szomory Dezső, több hagyománytisztelettel, de kevesebb fantáziával, az olasz háború kitörése előtt meglehetősen sokat vesztett honfitársai szemében tekintélyéből és népszerűségéből. Ami pedig az újság szenzációját illeti, amire mindig sóvárogva törekedett ez a kopasz széplélek, egy idő óta a futuristák, élükön Marinettivel, mindenképpen érdekesebbek és újabbak voltak, a merészségről és forradalmiságról nem is szólva, mint d'Annunzio. Ahogy pesti nyelven mondják, éppen jól jött neki ez a háború, az ő háborúja és méltán büszkélkedhetett azzal a kétes és veszedelmes dicsőséggel, hogy az ő genuai beszéde vitte háborúba az olasz imperializmus zsoldjába tört Itália népét.
Arról lehet vitázni, hogy jóhiszeműen ágál-e ez a hisztérikus költőkirály ebben a véresen komoly világtragédiában és az is fölfogás dolga, hogy jól áll-e neki ez a régóta áhított szerep? Mi nem tartjuk olyan mulatságosnak a dolgot, mint némely magyar humoristák, mi inkább típikus tünetnek tekintjük az ő szereplését, jellemzőnek egy haldokló társadalomra és egy pusztuló művészi felfogásra nézve, amelynek minden különössége, mondhatnám végső föllángolása ebben a különös íróművészben és életművészben tetőzik.
Mert Gabriele d'Annunzio ennek a múltszázadvégi és jelen századeleji modern individualizmusnak egyik legszínesebben kivirult példánya, amely a politikában az erőszakos és nagyralátó imperializmust, a társadalmi életben a gyöngék és szegények, a dolgozók és elnyomottak véres verejtékéből fölényesen és pompázva ingyenélő kapitalizmust, az irodalomban pedig a szenvedő és küzdő tömegek panaszát wagneri muzsikával túlzengeni próbáló esztétaságot igyekezett diadalra segíteni. D'Annunzio mindig az előkelők, a születési és pénzarisztokraták, a grófok és nábobok költője igyekezett lenni.
Nem irtózott az uraságoktól levetett eszméktől és formáktól sem. Maupassant erős dolgait éppen olyan okosan és szépen imitálta, mint Dosztojevszkij mély és sötét dolgait. Még a németekhez se volt rest iskolába járni, és Nietzsche Übermensch-gondolatát éppen olyan sikerrel ültette át az olasz regény buján pompázó kertjébe, mint amilyen sikertelenül próbálta a színpadon megvalósítani Wagner ideálját minden művészet egyesítéséről.
Az úgynevezett modernség, valójában a megromlott kapitalista társadalom mohó élvezetvágya és mérhetetlen önzése az, ami szép szavak, finom gesztusok bársonya és selyme alatt ott rohad és mérgez d'Annunzio egész költészetében. Ennél a nőiesen hiú és állatiasan szenvedélyes olasznál a szerelem mint szadizmus, az élet mint parádé, az igazság mint dekoratív szépség jelentkezik. Ez az ember (az ember, a költő, mily bitang ez a név, mondja Arany János), mindig a világ tükrében látja magát és ehhez képest illegeti, piperézi, kendőzi és álarcozza magát.
Az olasz háború nem az olasz nép háborúja, ezt minden bersagliere és minden lazzarone tudja jól, és ha nem tudta volna, az Avantiból elégszer olvashatta volna maga d'Annunzio is.
Az olasz kapitalizmus terjeszkedni akart, mert ez az ő érdeke, nyers, kegyetlen, önös, egyszóval kapitalista érdeke, az olasz szállítók is keresni akartak az üzleten, az olasz bankok szintén, az olasz kormánynak is jól jött, hogy a benn felgyülemlett forrongó elégedetlenséget kinn a fronton egy kissé lecsapolja és ehhez kellettek d'Annunzio beszédei, amelyekben Manzoni prózája új színekben és régi frázisokban csillogott, és ehhez kellettek d'Annunzio ódái, amelyekben Dante nyelve új hasonlatokban és régi szólamokban szárnyalt. A háborúhoz d'Annunzio is kellett, mint kivilágítás és drapéria, de viszont d'Annunziónak is kellett a háború, hogy a futurista fiatalságot olyan dolgokkal főzze le, amilyeneket még egy Marinetti automobil gyors fantáziája se mert megvalósítani.
Így jutott el végül d'Annunzio Szent István tornya fölé, ahonnan proklamációját a bécsi nép fejére szórta. Az olasz költő legújabb írásműve inkább a hadiparancsok és a háborús hirdetmények műfajába tartozik, és nemigen mutat valami különös eredetiséget. Egy fiatal és tehetséges német vagy magyar expresszionista költő akármelyik versében több az eredetiség, az újság és a merészség, mint ebben a költői leiratban. Már annyira van és ott tart ez a d'Annunzio, hogy néha igazságokat is leír a frázisai és pózai közben. Még jöhet idő, amikor majd egyszerűen ki meri mondani: Ne ölj! De akkor neki már késő lesz, a fiatalság, amely élve marad tőle, észreveszi, hogy d'Annunzio meghalt, csak még ő nem tudja. Egyelőre az történt, hogy az olasz repülők bomba helyett bombasztokat dobtak Bécsre.