Boldogság (Thury Zoltán)
| Boldogság szerző: Thury Zoltán |
A nagy füstben sok szürke czivil ember között egy-egy kicsi asztalnál katonák ültek. Egy hosszu asztalnál többen is, nem valami magas ranguak, csak két-három csillagosok, kapitány volt köztük a legnagyobb ur. A nagy ablakon keresztül rájuk bámult a kaszárnya, a sok ablakfiókos nagy sötét sublót s áthallszott a trombitaszó is... Éjféltájban ketten közülök fölállottak és összeránczigálva egymás hátán a köpönyeget, hogy szép redőkben essék, mint valami kárpit, köszöntek és elmentek. A többi utánuk mosolygott.
- A szolidok... Ugy éljen a fejük, a hogy hazamennek.
Általában nevetős jó kedvük volt. Valami vacsoráról jöttek a tiszti-kaszinóból. Valamennyien ki voltak pirulva. Adomákat mondtak egyszerre ketten is, olyanokat, a minek sugva mondták el a végét, mivelhogy a füstön keresztül a sarokban asszonyokat láttak s aztán harsogó hangos kaczagással honoráltak minden ötletet. Volt köztük egy huszártiszt is, az egy széken lötyögve azt mutogatta, hogy hogyan lovagolnak a bakatisztek. A bakák egymás hátán áthajolva nézték és kaczagtak, de hogy ne maradjanak egészen adósai a tréfáért, közülük meg egy a huszárt produkálta el, a ki a feldübong-ban a tarlón botorkál. Közben a pinczérek ujra meg ujra konyakot hoztak, apró poharakkal telerakott tálczákat s körül az asztaloktól a mulató társasághoz csatlakozott még néhány tiszt, a fejük fölött pedig szürke gomolyagban nagy füstfelleg kavargott lomhán, mintha a csákók hegyén a rózsákra helyezkedett volna le s csak egy-egy finom pászma hullott ki belőle az asztalra, mint valami nagyon finom, könnyü porzó.
Egyszerre nagy vita kerekedett. Valahol ott zsongott a levegőben és érezni lehetett előre, hogy eljön s lecsapott. Egyszerre beszélt mindenki, csupa szenvedély lett az egész csöndes mulató társaság. Még az asztalt is megdöngették az ökleikkel s némelyik a szék lábához csapkodta a kardját árgumentumképpen. A huszártiszt fölvetette az örök kérdést, hogy katona-e egyáltalában az, a ki nem lovon szolgálja a hazát s a gyalogos tisztek kijelentették, hogy ők viszont a könnyü lovasságot nem becsülik valami sokra.
- Szép katona, de csak éppen hogy a pénzt eszi. Nem veszszük semmi hasznát.
- Ugy? Hát a földerítő szolgálat?
- Azt manapság elvégzi már három baka egy őrmesterrel bicziklin.
- S ha kilyukad a biczikli ráfja?
- S ha kitöri a lábát a lovad?
- No és ha te kitöröd a lábad?
- A gyalogságban, a hatalmas nagy tömegben az erő, a lovasság éppen csak körültánczol bennünket, hogy mulassunk rajta. Ha miniszter volnék, ma leszámolnék velük.
Már tulságosan mérges kezdett lenni a hangulat, a mikor a nagy karosszékben nyujtózkodó kapitány, a ki maga volt a tekintély, közbeszólt:
- Bolondok vagytok gyerekek, egyezzünk meg abban, hogy minden szép, a mi katona. Egy az ut, egy a föladat, mindegy az, hogy lovon-e vagy gyalog megy neki az ember.
Ebben meg is egyeztek. A kapitány szája szélén egymásba olvadó nagy szakáll és bajusz olyan impozáns módon lengett, hogy lefegyverezte a huszárt is. A bakák erre lassan-lassan belelovagolták magukat a lelkesedésbe s himnuszban örültek annak a különös kegynek, a mi megadatott nekik, hogy katonák és nem - teszem föl - valami kereskedő vagy hivatalnok népek, a milyenek körülültek a többi asztaloknál nagy szürkeségben. Ujra a tekintélyes kapitány vitte a szót, mosolygó, tántoríthatlan rajongással beszélt a portopéról a kardról, a méltóságról... Mig hallgatták és lelkesedtek, ujra ittak s most már meg olyan rózsás hangulat szállott rájuk a mindig sürübb füstben, hogy ölelgették egymást a nagy gyönyörüségnek miatta, a mit lelki szemeik elé tárt a tekintélyes kapitány. A huszár is egészen ellágyult és könybe lábadt szemekkel bizonykodott azoknak, a kik mellette ültek.
- Szeretlek, jó fiuk vagytok.
És ebben a nagy jó kedvben csendes tartózkodással szólalt meg az egyik főhadnagy háta mögött egy még fiatal, komoly arczu szürkeruhás ember.
- Nem is tudom, hogy szivesen láttok-e még, de idekivánkoztam. Szervusztok fiuk...
A tisztek fölnéztek s néhányan nagyot rikkantva ugráltak föl a székről. A kapitány is mosolyogva integetett a czivil ember felé:
- Szervusz, szervusz...
Széket huztak az asztal mellé s barátságosan, mintha pártfogói lennének, a hátára veregettek a szürkeruhásnak. A mellett csodálkozva nézegették, mintha valami különös jelenség lenne, a mit meg kell bámulni s lassan, egymás hangján bátorodva mentek neki egy csomó kérdéssel.
- No hát, hogy vagy?
- Élsz?
- Mit csinál a posta?
- Nem vágyakozol vissza hozzánk?
A szürkeruhás békességesen hallgatta végig a sok kérdést, de csak a legutolsót találta alkalmasnak arra, hogy feleljen reá. Mosolygós szomorusággal, halkan beszélt, a tisztek előrehajoltak, át az asztalon, hogy hallgassák.
- De igen, néha visszavágyom. Ha az asszony kihordatja a ruhákat porolni, vagy bepillantok a régi szekrényembe s látom a szép ruháimat, szeretnék közöttetek lenni. De ez igen ritkán esik meg, inkább csak olyankor, ha beszédközben a baloldalamhoz kapok, mintha még mindig ott lenne a kard. Szóval olyan kényelmes vágyakozás, vissza a megszokásba. De máskülönben nagyon elfoglal a hivatal. Kérlek szépen, annyi levelet kell lebélyegezni, meg beirni a könyvekbe... Roppant rend van a postánál.
- Aztán jó ott?
- Hát jó, de nem nagyon. Üres nagy szobában dolgozom, rács mögött, hogy mindig mintha várnám a menazseriást, a ki bemutat a publikumnak: - ez a szürke itt katona volt azelőtt, harmincznyolcz éves. Meg tolakodók az emberek, rákönyökölnek az asztalomra, rámlehelnek. És sokan parancsolnak, meg vigyáznak az ember kezére, bántó, durva módon vigyáznak, hogy vajjon nem lop-e? A hivatal nem igen jó, hanem hát a posta voltaképpen arravaló tisztes intézmény, hogy az ember feleségül vegye azt, a kit szeret és aki szegény. De micsoda regény! Fiuk, nem volt annak a gyermeknek semmije, csak éppen a gyönyörü szeme, meg az arcza, csupa friss, üde rózsa és aztán éppen csak annyija, amije Dumbar Fannynak volt, egy szoknyája... Csak epekedtünk egymás után... Gondoltam, hogy elmegyek ő felségéhez és megkérem, hogy segítsen bennünket egymáshoz, de aztán meggondoltam a dolgot. Eszembe jutott a pósta... Két kicsi szobánk van. Nem ugy, hogy az egyikbe ő lakik, a másikba meg én, hanem csak éppen parádézunk, mert nekünk elég lenne egy is. Én leülök az ablak mellé s onnan nézem - gyerekek, mindig nézem - hogy hogyan törülget, csinosítja házikóját az én kicsi angyalom, micsoda ügyesen mozog kicsi keze... És néha, a jó melegben ellágyulva, belenyilalik a szivembe a boldogság s megered a könyem... Nektek talán unalmas is, de ez már gyöngém... Minden embernek van valami támadható oldala. Az enyém az, hogy szeretek az asszonykámmal dicsekedni, meg a gyermekemmel...
- Az is van?
- De milyen. Ha az valaha a katonáékhoz kerül, trombitás lesz belőle. Mennyit trombitál. És micsoda édes. Nézzétek meg egyszer. Hogy ébred az a kölyök! Fölül az ágyban, körülnéz, keresi az anyját, meg az apját, aztán kiabál: Kukk! És hogy eszik! Egy fél kifli neki semmi. Piczi egér fogai vannak, belekapaszkodik velük a kiflibe és tépi és a mellett folyton ott botorkál a lábunk alatt, s akkorákat puffan... Minden perczben elesik... Akkora az egész gyermek...
Valami nagyon kicsit mutatott, bal kezével elmetszve a jobb karjából egy darabot. A tisztek összemosolyogtak, s még közelebb bujva egymáshoz, lestek a száját, hogy mit mond tovább.
- Aztán okos-e? kérdezte az egyik, a mikor már hosszu lett a csend.
A szürkeruhás elbizakodottan vágott bele a levegőbe.
- Okos? Barátom! Hogy miket tud az a ficzkó. Mindent utánamond az embernek. Kérlek, szavamra mondom, hogy ha róla mondok valamit, németül beszélek az asszonynyal, ugy néz rám a két kis fekete szemével, hogy azt hiszem, hogy megért minden szót.
- Meg látnátok, hogy micsoda verekedést csap, ha egy kicsit biztatja is az ember. Fölkapom a levegőbe, aztán messze eltartva magamtól beszélek neki: ne verekedj pajtás, ne verekedj - s ő pufál... Olyan pofont ad a kicsi kezével, hogy csattan.
A huszár komoly tárgyalás alá vette az ügyet és tudákosan szólott közbe:
- Nem valami okosan neveled.
Idegesen pillantottak rá egyszerre hárman is, hogy hallgasson s kaczagva felelt a czivil.
- Kell is azt nevelni! Ember az a talpán... Nemrégiben nagyon keserves dolga volt szegénynek. Egyszerre talán öt-hat foga is jött. Csupa seb volt a kicsi szája s akkor nagyon szomoruak voltunk. Látni azt a cseppséget, hogy hogyan szenved s az ember nem tud segíteni... Lehozná az égről a csillagot, falba verné a fejét és mind nem használ... A kicsi kezét a szájába dugta és ugy jajgatott, mint egy nagy ember: fáj, fáj... Én még most is elkeseredem, ha eszembe jut.
- Szegény...
Ezt már többen mondták egyszerre s a mikor már sorra sajnálkoztak a piczi fiún, a ki ugy tud jajgatni, mint a nagy, indítványnyal állott elő a kapitány:
- Hozd el egyszer a kaszárnyába. Fölültetjük a banda lovára.
- Jaj, dehogy engedné az anyja.
- Hát csak te parancsolsz.
- Nem én. Minek az? Nem akarok én ur lenni, csak boldog ember.
Fölállott és menni készült. Egyszerre nyult utánna minden kéz, mintha leakarták volna huzni a székre.
- Maradj még. Ne menj.
A szürke ember megnézte az óráját és sietve gombolkozott be a kabátjába.
- Ugyan ne siess!
- Vár az úrfi. Nem alszik el, a mig meg nem csókol.
És sietve ment kifelé. Némán, elborulva bámultak utána a tisztek.