Boldog halál szekere
| Boldog halál szekere szerző: Gárdonyi Géza |
Öregurak beszélgetnek uzsonna után a pöstyéni kávéház terraszán. Hárman. Az orvos a negyedik. Azt se tegnap szólították utólszor ifiúrnak.
-... csak az a szörnyü vég, - sóhajt fájdalmasan az egyik öregúr, - az nehezíti még most is a szivünket.
Azt beszélte el, hogyan halt meg az unokája Galiciában:
- Épp ahogy indította volna előbbre a katonáit, abban a pillanatban, hogy a kardját megvillantja, rácsapott a tüzes bombadarab, és ketté szakította.
- Iszonyú!...
A zsebkendőjéért nyúlt, és megtörölte a szemét.
Az orvos a fejét rázta:
- Csak önnek iszonyú. Meg a katonáinak lehetett iszonyú. De ha megkérdeznénk őt magát, csodálkozva felelne:
- Hiszen a legboldogabb halállal haltam meg.
S példákat sorol el az orvos, - mivelhogy ő is két évig járt a haddal, - hogy azok akiket keresztül-szúrtak, keresztül-lőttek, vagy akik felocsudtak még egy-egy percre a halálos megsebesülésük után, valamennyien azt vallották, hogy alig érezték a sebesülésüket. Ahol az idegek megszakadnak, ott nincs érzés. Épp ugy mint ahogy a telegráf drótjai, ha megszakadnak, nincs értesülés. Az agyvelő nem értesül a fájdalomról: nincs fájdalom.
A társaság kételkedve hallgatott.
Az orvos persze annál gyökeresebben bizonygatta az igazát:
- A halált megelőzhetik szenvedések, de a hirtelen halál nem jár semmi szenvedéssel. A félelem a szenvedés, a haláltól való félelem, de maga a halál nem. Ha valaki úgy hal meg, hogy nem tudja halálát, annál szerencsésebben nem juthatott volna a másvilágra.
Egy beretvált öregúr a fejét rázta:
- A mindenszentek litániájában nem így van.
Az orvos legyintett:
- Emberek csinálták.
A másik öregúr azonban bólogatott az orvos véleményére:
- Számtalanszor láttam én is a csatatéren. Emlékszem egy őrre, akit holtan találtunk, pedig állt. Állt a puskájára támaszkodva. Hogy megérintették, eldőlt mint a zsák. Emlékszem egy katonára, aki épp levest kanalazott, mikor a fejét általjárta a golyó: a kanál úgy maradt a kezében ahogy a szájához emelte. Ugy merevedett meg abban a pillanatban.
A harmadik öregúr is bólogatott:
- Eszembe jut, - mondta, - hogy Szegeden egyszer egy vén házaspárt ölt meg valaki gonosz. Egy fatelepen. Még a kilencvenes évek elején. A két vén a fatelep bejáratánál lakott egy kis egyszobás hajlékban. Szegények voltak. A fakereskedő azért tartotta ott őket, hogy legyen valaki mindig a telepen. Egy reggel nem jöttek elő. Valaki benyitott, benézett. A szoba csupa vérföccsenet. Az asztalnál ott űl, könyököl az ember. Balkeze a feje tetején. Merő egy vér. Halott. Az ágyban az asszony szintén vérben. Az még meleg. A kórházba viszik. Megmossák. Felocsudik. Elmondja, hogy éjfél után egykor fölérez az ura és gyertyát gyujt. Káromkodik.
- Hallod-e, - mondja, - csupa vér vagyok.
S leűl az asztal mellé. A fejére tapint. Megint káromkodik:
- Valaki összevagdalta a fejemet: ki lehetett az a gazember?
S nem szólt többet.
Az orovosok látták aztán, hogy az embernek a koponyája mintha apró mozaik-lapokból volna összerakva az agyveleje fölött, s azért halt meg, mert mikor a feje tetejére tapintott, az egyik csontlap besülyedt az agyavelejére. Az az ember hát nem érezte a baltasujtást, a koponyája összevagdalását: bizonyára elájult az első ütéstől. Csak arra érzett föl aztán, hogy valami különös hideg nedvességben fekszik.
A beretvált-arcú elgondolkodva nézett maga elé.
- Hát lehet, lehet, - mondta. - Eszembe jut nekem is erről egy történet:
Gyermek voltam még akkor, tán tizenkét éves. De olyan mintha ma történt volna.
Gyöngyösön akkoriban még sok volt a szűrszabó. Ma már talán egy sincs. Pusztúló mesterség, mint a csutorás, gombkötő, zsinórverő, magyar szabó. Az én apám is szűrszabó volt.
Nem tudom áll-e még csak egy kalló-malom is, amilyenekbe a szűrszabók hordták nyaranta a szűrposztóikat. Aligha áll már. Az én gyermekkoromban negyven malom is állt és forgatta a kerekét a Mátra oldalán a két patakon, mindenféle malom. Az 1863-i nagy szárazság óta nincs vize egyik pataknak se.
Az a malom amelyikről beszélek, jó távolacskán dolgozott a városon túl a Mátra oldalában, a patak egy olyan helyén, ahol a víz sebesen rohan le a hegyről. Szünetlenül duhogtak ott a nyolcvan fontos bükfakülyük. Az öreg Józsi bácsi volt benne a kallólegény. Másik nevét nem tudom. Ha emlegették, vagy Kegyes Józsinak mondták, vagy Kalló Józsinak. De ez csak elnevezés volt nem név. Elég annyi, hogy ő volt a kallólegény. Értő kézzel öntögette a külyük alá a megfehérült megkeményült gyöngyösi híres szűrposztót. Tiszta gyapjuból volt az a szűrposztó, nem tehénszőrből. Azért volt jó és messzehíres.
Csak vasárnaponkint meg ünnepeken hallgatott a malom. Olyankor az öreg Józsi bácsi kiviaszkolta a bajuszát, és zsinóros kék dolmányában, fényes-szárú csizmájában beballagott a városba, a barátok miséjére.
Tiszta, becsületes szemű öreg bátyó volt; afféle Kossuth-szakálas jóképű, jó ember, akire csak rá nézni is pihenés a szemnek. Szivesen elbeszélgetett velünk gyerekekkel is. Ebéden is volt nálunk egynehányszor, s olyankor mindig kecskeszagot hozott magával a szobába.
Emlékszem rá, hogy gyakran megcsodáltuk a botját. Megfaragta vörös somfabot volt az. A felső végén gyermekarasznyi keresztnek a rajza domborodott, ahogy nefelejcsek fonakodnak reá. S alatta fölülről lefelé ez a rejtelmes szó volt olvasható:
HIVKE.
Igen ájtatos ember volt az öreg. A balkeze csuklóján mindig ott volt ünnepen az olvasó. Mikor borral kinálták is meg, mingyárt imádságos köszöntőt mondott vele, ami azzal kezdődött hogy:
- Adjon Isten...
S végződött:
-... boldog kimulást az árnyékvilágbul.
- Mentül későbben! - tette hozzá apám.
- Mindig éppen jókor, - felelte az öreg.
- De basszorkányos: jobb ha mentől később!
- Mindig éppen jókor, - bizonyozott az öreg, - Isten óráját nem szabad igazgatnunk.
Az első hófuvat után nem láttuk aztán az öreget a városban mind kitavaszodásig. Ott telelt a malomban. Egyedül egymagában.
A szűrszabók nem is csodálkoztak, hogy úgy megvan ottan. Gyakran elmondta, hogy ő azt a helyet megszokta: se nem unatkozik, se nem koplal, - minek költözne be a városba? Az emberi társaságtól ő már különben is elszokott. Bort nem igen iszik. A húst se kívánja. Kenyér nélkül is megvan, ha éppen úgy fordul a sor: süt krumplit, eszik aszalt szilvát, bagolytüdőt, somot, körtét. Gyúr magának galuskát is néha, s megfőzi. Krumplihoz, galuskához, gyümölcshöz nem kell kenyér. Aztánhát van kecskéje, az megadja a mindennapi tejet. Túró is, tejfel is van abból, ha kell. Két-három tyúkjának a tojását meggyüjti Nagyasszony után. Fára se kell költenie ha kint lakik: összeszedi a malom körül az esedék gallyat, - eltüzelget.
- Ugy elmegy a tél, - mondta, - hogy egyszercsak azt látom: megindul a patak jege és zöldül a fű.
Mikor már nagyobbacska voltam, apám kivitt egynehányszor magával. Nyáron persze, amikor fürödhettem is a patakban, a zsilip fölött.
Később aztán magam is kijártam az erdőbe, gyakran elvetődtem arra is.
Egy vasárnap délután a fák alatt látom az öreget. Kosár van nála: gombászik.
- No gyerek, mivel mulatozol erre?
- Madarászok, Józsi bácsi.
- Ugyan ne bántsd szegényeket. Gyere inkább velem: jó aludttejem van: egyél. Akkor láttam csak a lakását.
A malomhoz volt az építve, és a partoldalon állt. Az alja kő, a felsőrésze, mint a tótoké. Jó tágas szoba volt, - láthatóképpen családos embernek építették a szűrszabók, - de akkor hogy az öreg egyedül lakott benne, bizony csak egy ágy meg egy alacsonyka asztal és két szalmafonatú szék volt minden bútora. No meg a ládája. A fala meszelt volt belől. A falon az ágy fölött egy vásári Szent Józsefnek a képe függött. Alatta meg egy magafaragta arasznyi kis fakereszt. Másik falon a csizmája, köpenyege, egyéb rossz ruhái. Igen üresnek látszott az a szoba, noha a gerendákon mindenféle zacskók lógtak, búbos is kereklett a sarokban. Belölről volt az fűthető, az a búbos. Az öreg ott főzögetett magának téI idején.
Kellemesen lepett meg hogy olyan hűvös volt az a szoba. Az öreg ugyanis pincét is ásott valamikor a partoldalba. A pince a szobába nyílt és egy kis kamara volt az eleje. A kamarában három vagy négy deszkaládát láttam. Nem tudom mit tartott bennök az öreg? Talán lisztet, babot, lencsét. A szűrszabók vittek neki bőven, borsót is. Nyarankint nyitva hagyta a kamarája ajtaját, hogy a pince hűvössége a szobát is járja.
Télen meg tán melegített is az a pince. Ott teleltette az öreg kecskéjét is. Alkalmas kis helyet rekesztett ott neki a szoba mellett. Ablakocskát is csinált neki. Vagyhogy azért csinálta, hogy a romlott almot ki-kihányja ott a patakba.
Tán negyedikes gimnazista voltam mikor aztán az öreggel az a szomorú sor történt.
A történet ott kezdődik, hogy a györki kéményseprő segítőt kért a gyöngyösitől:
- A legényét hogy küldené által. Mert leszakadt alatta egy kémény-hídnak a deszkája, s leesett a házról: kezét lábát törte.
December elején történt ez.
A legény el is indult. Kefével, létrával, vakaróval, ahogy szokták, és a fekete kormos bőrruhában és papucsban. Csak éppen hogy vastag szőrharisnyát is húzott a lábára. Elindult reggel kilenckor. Még délelőtt oda kellett volna érkeznie.
Azonban hát csak este érkezett oda, akkor is csak mezítláb, egyingben, gatyában, hajadonfőtt. Kefe nélkül, létra nélkül, vakaró nélkül. Csupa vér a feje.
Csak beesett a kéményseprő ajtaján, mint valami holt. Reggelig annyit se tudott mondani, hogy:
- Füst.
Reggel aztán végre megmozdult a nyelve. Elnyögdécselte hogy egy darócruhás fiatalembert ért utól az úton. A fiatal ember betegnek látszott, és valami különösen lebegő volt a járása. Megfordult és rátekintett. A fiatal ember elmosolyodott:
- Mégiscsak szerencsés napom lesz ez a mái.
Kéményseprő gyakran hallja ezt a mondást, - még kedves is neki.
Hát ebből kezdődött.
A daróc-ruhás azt kérdezte, hogy van-e a közelben valami hajlék? - hogy kaphatna-e egy darab kenyeret, mert éhes. Elmondta, hogy vándorló legény ő, éshogy pék, éshogy lám kenyertelenség míán kell elpusztulnia.
A kéményseprő-legény zsebében volt egy darab kenyér: neki adta.
Aztán együtt haladtak tovább Vámosgyörknek.
Beszélgetnek.
Kérdi a pék, hogy jó mesterség-e a kéményseprői? Hát az a görbe vas a vállán mirevaló? Lehet-e azzal pénzt is kaparni? És hogy nem nyomja-e a vállát?
Leveszi a koromkaparót a kéményseprő a válláról, s a maga vállára próbálja, hogy nehéz-e
S közben hátra tekint.
- Amott is jön egy kéményseprő, - mondja.
A kéményseprő-legény megfordult, hogy ki lehet az? De nem lát az úton senkit.
Abban a pillanatban nagy ütést érez a fején. De akkorát, hogy belekábul és elbukik.
Mikorra föleszmélt, már nem volt rajta a kéményseprő-ruha, se a szerszámait nem találta maga körül. S nem is az úton feküdt, hanem egy gödörben az út mellett.
Gyöngyösre még akkor nem szólt a telefon: csak estefelé érkezett híre, hogy a legénynyel mi történt.
Hát ha csak a legény bajáról volt volna szó, mégaznap el is felejtették volna a gyöngyösiek. De a gonosztevőt százan is látták a városban. Egynehány úri házban kéményt is tisztított: az orvosnál, a barátoknál, az egyik patikusnál, fiskálisnál, egy boltosnál.
S mindenütt elveszett valami a szobából.
A kéményseprő-legény mindenütt kivül felejtette a kaparóját s kiküldte érte a cselédet. Amíg maga maradt a szobában, zsebrevágott holmi apróságot.
Persze hogy a hír megérkezik, egyszerre tudja mindenki, hogy a gonosztevő a várasban van.
Az orvos csak akkor látja, hogy az asztaláról hiányzik a borostyán-szipóka.
A kvardián csak akkor olvassa meg a fiókjában volt pénzt. Harminc forint hiányzik belőle. Nem mind vitte el a gaz, csak ami alól volt.
A patikusnak a zsebbevaló órája veszett el aznap, - drága arany óra. A hold járását is mutatta az az óra: csillagos kék mezőcskén. Nem volt olyan több a városban, de még tán az országban se.
A boltosnál nem veszett el semmi, mert ott az asszony is bent volt vele a szobában.
És mindenütt emlékeznek, hogy az idegen kéményseprő fel se ment a kéménybe, csak a szobákba nézte meg a kályhacsöveket és kemencéket. Mindenütt azt mondta, hogy nem sok még a korom: nem szükséges a kéményt is takarítania.
Nosza lódulnak a városi hajduk karddal pisztolylyal mindenfelé. Legelsőbben is a kocsmákba persze.
Az egyik kocsmában mondják is, hogy ott-ebédelt egy idegen kéményseprő és beszélgetett az ott-voltakkal: egy szivarszipókát adott el, borostyánból valót. Károlyi grófnak az egyik botos-ispánja vette meg, a debrői.
Az ispán még a városban van.
Hivatják.
Elő is adja a szipókát készségesen.
Persze nem is álmodta, hogy lopott jószág.
Kérdik tőle:
- Mit beszélt a gaz fickó?
- Azt kérdezte, hogy beállhatna-e inasnak a grófhoz? Mert nem tetszik neki a kormos mesterség, éshát ő már szolgált egy bárónál. Bizonyítványa is van róla. De otthon van az írás Rózsahegyen, az anyjánál. Éshogy ő mindenhez ért: egy-két heti próbára vegye csak a gróf. Mondtam neki, hogy karácsonra Parádon lesz a gróf: vaddisznóra vadászgat így télen. Ajánlkozzék ha tetszik.
- Iszen csak ruhám volna olyan, - mondta.
Egyebet nem beszéltünk.
A szipkát egy forinton vettem tőle. Egye meg a holló a zsiványát!
A városházára ekközben lovas pandur érkezik Egerből, hogy egy rab megszökött az előbbi éjszakán. Egerben nyomozták eddig.
Huszonhárom éves, fekete-szemű ember, nyugtalanul néző. A járása vélhetőleg lebegő, mert ahogy leugrott a falról, egy palack cserepeire ugrott, s a cserepek mind a két sarkát meg sebesítették. Az éjjel esett hóban látható volt, hogy járás közben mind a két sarka vérzik, s a lábanyomainak az első része mélyebb. A levélben az is el volt mondva, hogy a gonosztevő iskolázatlan ember: irni, olvasni nem tud de az asztalos, órás, lakatos mesterséget egyformán érti; mégis leginkább fűszeres legénynek szokott beállani, persze csak addig szolgál, míg ki nem tapasztalja, hogy a gazda hova szokta este tenni a pénzét.
Mármost világos volt, hogy a keresett kéményseprő a szökevény.
A város kijáratait pandurok állták el. Bent hajduk jártak-keltek marokba szorított karddal. A lakosságot is sűrűn kérdezgették:
- Nem láttak-e egy idegen kéményseprő legényt?
Láttak, hát láttak bizony kéményseprőlegényt, de hogy éppen idegen volt-e? hogy lehessen tudni kéményseprőről, hogy éppen idegen-e vagy se? hiszen valamennyinek be van kenve a képe korommal.
Mégishát egyik-másik emlékezett, hogy csakugyan olyan idegen-féle kéményseprőt látott.
- Hol is no?
Egyik a kaszinó előtt, másik a Gruber-ház előtt, harmadik Bölcskövyék táján, megint más, a piac szögletén, megint más mikor bement az Őrangyal patikaházába.
- Nincs egy órája, hogy láttam amott a nagy templom előtt, - mondta egy asszony. Nohát akkor bent kell még lennie a városban!
De már esteledett akkor: a decemberi délutánok legrövidebbek.
A hajduk kézi lámpással álltak a város végein és minden kimenőt megnéztek, hogy fehér-e vagy fekete? Utcai lámpások még akkor csak a város belsejében égtek, azok is csak afféle hitvány kis petróleum-pislancsok.
Utóbb már házról-házra jártak. Még éjjel is lesték keresték a gonoszt.
No a kéményseprő legény nem ment ki a városból.
De bent se találták.
Sehol nem került elő a nap folyamán se.
Azután se.
- Hát lehet hogy korábban kiment a városból, - vélekedtek némelyek, - korábban kiment, mikor még nem álltak ki a hajdúk.
- Vagy hogy maga az ördög volt, - borzongtak az istenesebbek.
Az a tél igen zord tél volt aztán, de korán is tavaszodott.
Bejön a városba úgy februárius végén egy bodonyi ember. Megállítja a kocsiját a szolgabirói hivatal előtt. És szól az ajtonálló hajdunak:
- Győjjék csak ide.
Hátranyúl a széna aljába és elővesz egy rongyos csizmát.
- Ihol-e, - mondja, - ez a csizma. Láb is van benne, vagyishogy csak szárcsont. Én tettem bele, mer az is ott hevert. Az útfélen ötlött a szemembe, a Bagolytető alatt. Várjék csak. Ezt a botot is tanáltam, meg ezt a posztózsebet, óra is van benne aranybul való. Keresgéltem még, de nem tanáltam egyebet. Ha majd a hó eltakarodik, csak előkerül tán a másik csizma is.
No az óráról az első pillantásra megismerte a szolgabíró, hogy a patikusé.
De hogy került az paraszti kék posztó ruhának a zsebébe?
Nézik a botot: somfából való régi szer. A bunkóján egy kereszt domborodik. S alatta a bot hosszában ügyetlen kézzel faragott betük:
HIVKE.
Az órát mingyárt átküldték a patikusnak. Semmi hiba nem volt benne.
A botról, csizmáról csakhamar kitudódott, hogy az öreg József kallólegényé. Kié is volna másé? Ő maga faragta rá a HIVKE szót. Annak az ó mondásnak a rövidítése, hogy:
Ha Isten velünk, ki ellenünk?
No szegény Józsi bátyánkat megették a farkasok!
Persze: kecskeszaga is volt.
De hogy került a zsebébe a patikus órája?
Voltak olyanok, akik arra vélekedtek, hogy Józsi öltözött kéményseprőnek és ő járt a patikusnál is. Maga a patikusné is azt mondta, hogy a kéményseprő arca igen kormos volt, ő bizony nem tudná megmondani: fiatal ember volt-e vagy öreg? A cselédje azonban némi piruldozással, de határozottan emlékezett reá, hogy bizony fiatal ember volt az, pajkos.
A szűrszabók is azt mondták, hogy az öreg Kegyes József semmiképpen nem juthatott hamis úton az órához: annak az órának az aranya se lehet tisztább mint Józsi bácsinak a becsülete.
Ki is mentek a Bagolytető alá: összekeresték a csontjait, - bizony még abból is csak a nagyobbfélék maradtak meg.
A ruhája foszlányait mind megtalálták.
A fejét is megtalálták, vagyishát a koponyáját, - azt bizony letisztították a farkasok és a varjak.
Mégishát azon a kevés maradványon is meg lehetett ismerni, hogy bizony szegény Kegyes Józsinak bajos ügy lesz a feltámadás.
A csizmadia is aki a csizmáját csinálta, megismerte, hogy az ő keze munkája. Azt hát ugyan elrongyolták a farkasok.
A szűrszabók aztán eltemettették a jó öreg kallólegényt, meg is könnyezték tisztességesen. Valaki egy szép nagy koszorút is küldött a koporsójára, amilyet csak uraknak szoktak a koporsójára tenni.
Senkise tudta ki küldte azt a koszorút?
A rekviemen is ott volt aztán a tisztes szűrszabó céh.
A kőkeresztet is megrendelték a kőfaragónál. Rávésették a nevét, halála dátumát. S alája a szokott jókivánságot:
Adjon az Ur neki csendes nyugodalmat.
- - - - -
Bezzeg volt aztán csodálkozás mikor az uj kallólegény gyümölcsoltó után való hétfőn azzal a hírrel tért vissza a városba, hogy a malomban ott fekszik Józsi bácsi az ágyán.
- Lehetetlen.
- Láttam: ott fekszik. Alszik mint a bunda.
No nagy képedezés. Mégiscsak furcsa, hogy valakit olyan szépen eltemetnek, aztán mégis hazajár hálni.
- Nem jól láttad te azt!
- Bizony jól láttam én.
- Nohát valami ördögség történt akkor itten.
Kimennek.
Hát ott találják az öreg Kegyes Józsit az ágyán, holtan. Jobb keze a feje alatt, balkeze a takarón. De csakúgy feketélt a hangyától a feje is, keze is. Mégishát megismerték a hajáról, bajuszáról, hogy ő az. Még a balkeze csuklóján is ott volt a szentolvasó, ahogy viselni szokta valahányszor a templomban járt.
Kiment persze aztán a hatóság is, orvos is. Addig nem volt szabad nyúlni semmihez ottan, míg azok meg nem szemlélték.
Leverik a hangyákat egy ronggyal az ember fejéről, hát akkor látják, hogy mély seb van a fején, keresztül-által a halántékán, félfülén.
A balta is ott hevert a sarokban.
- No, - azt mondja az orvos, - ez se ébredt fel csak a másvilágon. Mert ha csak egy pillanatra is érezte volna az ütést, a balkeze nem nyugodna a tomporán. De még csak az olvasó se esett ki belőle.
Mármost hát ki lehetett a gyilkosa?
Megnéztek minden zeget-zugot, hogy ha valami bünjelet találhatnának. Még a hamut is megkotorták a kemencében. Hát ott találtak is nyolc vagy tíz vasgombot. Látszott, hogy a gyilkos a ruháját beledobta a tűzbe. De a hamut széjjelkaparták már akkorra a tyúkok, és belől a sarokban két csoport tojást is találtak.
Egyéb bünjelre nem akadtak még akkor.
Sok mindenféle tünődés és találgatás keletkezett aztán azokból a gombokból. Dehát ott mingyárt nem világosodott ki semmi. A hatóság összeszedett mindent, ami érdemes volt az elvitelre, hogy az örököseinek odaadják, vagy ha nincs örököse kótyára bocsássák, szegényeknek osszák.
Megtalálták az öreg kecskéjét is, a szoba mellett a kis ólban. Azon bizony fölösleges volt a kötél, mert már nem élt. A gerendán meg egy csomó írást találtak, jó nagy csomót.
Naplóféle füzetek voltak azok az írások: iskolai irkák, diósgyőri papirosból fonállal összevarrt könyvek. Tele volt az írva valamennyi magafőzte jó gubacstintával, szép öreges írással. Az s-ek hosszúak és az l-lek a volt, bolt, holt szavakban hiányoznak. A poca se ritka, de sehol sincs elnyalva, csak beporozva. Ma is ott vannak a gyöngyösi levéltárban, haugyan ki nem selejtezték Gyöngyös története érdemes írójának, Ethei Sebőknek a sürgetése szerint.
Hát évek elmúltával azokból az írásokból tudódott ki, hogy hogyan került az aranyóra az öregnek a bekecse zsebébe? És miféle vasgombok maradtak ott a kemence hamujában?
Én már szolgabíró voltam mikor egyszer én is elolvastam.
Elmondom azt a részt, ahogyan emlékszek rá. S gondolom, hogy jól emlékezek, mert másoknak is elolvastam egynehányszor, el is mondtam, ha nem volt az írás a kezem ügyében. Hát az a része az írásnak, amelyik kapcsolatos a bünügygyel, így szólt:
- - - - - - - - - - -
Szent Miklós napja
Ma délután kimentem, hogy még egy tere harasztot hozzak a kecskémnek. Mert nagy tél következhetik reánk: szegény állatnak is elkél a meleg.
Találtam is a sziklahajlat alatt, ahogy gondoltam. Csak éppen hogy megereszkedett. Megszárad hamarost.
Bizony jól beestéledett mikorra hazafordulhattam.
Ahogy a vadkörtefát elhagyom, egy különös formáju valakit látok a homályban ahogy bandúkol az úton, mint aki részeg.
Közelebb érek, hát ahogy megint feltekintek, csak elhőkölök, hogy azt hittem maga az ördög.
De ő is megáll és szól fájdalmasan:
- Hé atyafi! messze-e még ide a falu?
- Melyik falu? - mondok.
Már akkor láttam, hogy kéményseprő.
- Parád, - azt mondja.
- Parád? Bizony jó messze még, kivált így este. És hogy látom fáradt is maga.
- Hát bizony, - sóhajtja, - fáradt is vagyok el is tévelyedtem. Mert idegen vagyok én ezen a vidéken.
- Hálistennek, - mondok.
- A lábam is fáj, - aszongya.
- Hálistennek, - mondok.
Aztán hogy csak néz rám, mondok neki:
- Ne menjen maga tovább, hanem jőjjön hozzám. Háljon meg nálam. Ágyam ugyan nincs még-egy, de van szénám, harasztom. Holnap reggel aztán tovább mehet.
- Hát hun lakik maga?
- Itt a malomban, nem messze.
- Malomban? - tünődik, - malomban nagy a zörgés. Sokan is járnak. Nagy a zörgés.
- Nálam ugyan nincsen se zörgés, se járás, legfeljebb ha a kecském mekeg. Csak jőjjön felebarátom: meghálhat énnálam nyugton.
Hát gyün velem, utánam.
Beérünk.
Mécsest gyujtok. Gyertyát is.
Akkor látom: csak úgy reszket a lába.
- Beteg maga, - mondok, - hogy hívják?
- Rúgott Amborus az én becsületes nevem, - feleli szomorún. - Bizony beteg vagyok. De csak a lábam. Hát ha megengedi bátyám, hogy itt megháljak, megáldja érte az Isten. Van itt padlás is: meghálok én akármi kutya-vackon, csak egy kis szalma legyen benne. Ámbátor hát csak kivül vagyok én kormos.
- Elférünk itt is, - mondok.
Meleg vizet kért, hogy a képét megmoshassa.
Hát mikor megmosdott, akkor látom, hogy jóképü fiatal legény, csak épp hogy keserves ábrázatú.
Aztán dézsában is adtam neki vizet.
Nézem a lábát én is, hát rútul daganatos, és két seb a két sarkán, nagy seb mind a kettő.
- Hát ilyen lábbal is lehet járni?
Beszéli, hogy kéménytisztítás közben lecsúszott a tetőről. Ócska zsindelyekre esett, de talpra. Két szeg éppen a két sarkát sebezte meg.
- No nem jó mesterség. Maradjon csak ültön öcsém. Köhög is maga. Forralok egy kis bort.
Forraltam neki. Tettem belé hársvirágot is.
- De, - mondok, - ennie mit adjak, öcsém? Szalonnám csak vóna, de kenyerem bizony nincsen. Nem látok én kenyeret Mindenszentek után, mindvégig a télen, kitavaszodásig soha.
- Hogy lehet az? - mondja, - kenyér nélkül hogy lehet?
- Gyöngyen öcsém, - mondok, - gyöngyen. Nem is érzem hogy hiányzik. Hússal nem élek, krumplihoz, tésztához meg minek a kenyér? Egy zacskó liszt elég nekem. A többi eledelemet megadja az erdő.
Mutatom neki a sok aszalt gombát, vadkörtét, mogyorót, mézet, tojást, kecskémet is.
- Hát mondok, - egyen azt amit én:
krumplit sütök és van jó vajam is rá. Kecske-vaj, de jó. Egyen rá mogyorót ha akar, vagy diót.
Hát igen köszönte. Elég neki a bor is.
Beszélgettünk valamelyest, míg a bor meg nem forrt. Mondta hogy új legénye a kéményseprőnek. Pestről jött. Parádra küldték vóna, a kastélyba.
De nem sokat beszélt: a fejét is alig bírta, úgy el vót csigázva.
Jó ágyat vetettem neki száraz harasztból. Takarónak odaadtam a rossz palástomat. Még annak a tetejébe is nyomtam három nyaláb szénát.
Csak éppen hogy megitta a bort, köszönte, bebújt az ágyába, és csak éppen hogy letette a fejét, nyomban elaludt.
Szent Ambrus napja
A tél igen megszigorodott.
Az éjjel farkas-üvöltést hallottam. Tiz éve hogy nem jártak erre. Tán a kecském szavára vagy szagára jöttek. Vártam hogy odábbmennek. Végre is kihajítottam közéjök egy lángoló faágat, attól aztán elkotródtak. No nagy télnek jele. Ha útra kel a vendégem, megmondom neki, hogy forduljon vissza Gyöngyösre.
Délig aludt.
Nem is zavartam, pedig már virradatkor megforraltam neki a kecsketejet. Meg aztán, gondoltam, gyúrok neki egynéhány pogácsát, ha mán kenyeret nem adhatok neki. Meg is gyúrtam, töpörtőt is tettem bele, bort is, tejet is, sót is bőven. Meg is sült a kemencében szép pirosra.
Megébred végre délben és bámulja a gerendát, a falat.
Aztán engem.
- Dicsérjük Jézust! - köszöntöm vígan, - adjon Isten jóreggelt! vagyishogy jónapot! mert mán délnek is utána vagyunk tán.
De még akkor is csak a fejit fogta a két kezibe, úgy gondókodott.
Megissza aztán a tejet.
Köszöni.
Megeszi a pogácsát is, jó tizenegyet, mert mondok másegyebem nincsen.
De közben egyre a lábára pillog. Meg is nézzük ebédnek utána, hát a ballába csak megvóna valahogy, de a jobb mégdagadtabb, szörnyű inségesen daganatos.
- No, - mondok hát, - evvel a lábbal nem indulhat útnak, kedves öcsém. Fel se keljen, csak heverjen tovább.
Még örültem is rajta, hogy mondok lesz kivel beszélgetnem több napokon által is, de mingyárt rajta is kaptam magamat, hogy vétkezek.
- Hát, - mondok, - sajnálatos az ügy, de inkább a lábunk dolgozzon, hogysem a fejünk.
- De, - aszongya, - nem vagyok-e terhére? Látom maga is szegény ember.
- Én-e? Ezt is most hallom először.
- Hát nem szegény?
- A beteg a szegény, öcsém, meg akinek nincs mit ennie, meg akinek nincs hajléka. De legesleginkább: akinek nincs bizodalma az Égben. Rajtam ne aggódjék kedves öcsém, csak magán. Maradhat nálam bizvást ameddig meg nem javul. Aztán ha éppen kell, hát bemehetek én holnap délben a városba, - ha alkalmatos lesz az idő, - megjelenthetem a gazdájának.
- Dehogyis, - mongya rá mingyárt, - örülök hogy pihenhetek. A gazdám úgy bocsátott el, hogy járjam be a környékbeli falvakat is. Hetekre nyúló munka. Ide is szoktak jönni ugye néha a kéményseprők?
- Ide? Nem jár ide öcsém télen által a veréb se. Az én kéményem különben se kőből rakott. Magam fontam, magam tapasztgatom: sohse látott e kéményseprőt.
- Annál jobb, - feleli vígan, - legalább pihenhetek.
Elmondta aztán, hogy nem is marad ő már kéményseprő. Meghalt a nagynénje: Házat hagyott reá Esztergomban. Csak épp hogy az írást várja.
Kérdi aztán: mért mondtam hálistennek arra, hogy ő eltévedt, meg arra is, hogy a lába fáj.
- Hát, - mondok, - ha el nem tévedt vóna kedves öcsém, nem cselekedhettem vóna jót tán mind a télen által senkivel. A lába fájására meg azért mondtam, mert akkor még többet is szolgálhatok az én üdvözítő Jézus uramnak.
- No, - aszongya, - még ilyen jó emberrel se találkoztam mióta a világot járom. De mindenkit így fogad-e?
- Nem tudom, - mondok, - mert nem próbáltam. Sohse nyitott be még télen énhozzám senki.
- De, - aszongya, - ha benyitna?
- Akárki benyitna, azt mondanám: Isten hozott.
- De hátha rossz ember nyitna be?
- Rossz ember? Mit keresne énnálam rossz ember? Az egér oda megyen, ahol szagot érez. A rossz ember is szagra megyen: pénznek a szagára.
- Hát, - azt mondja, - igaz. De mégis idetévedhet.
- Hát ha ide-téved, azt is csak avval köszöntöm, amivel a becsületeset. Mert ha rossz, én rajtam nem rosszabbíthat. Én azonban talán javíthatok rajta. Olyan rossz nadrág nincs a világon, hogy foltozni ne lehetne.
- No, - aszongya, - ilyen jó embert se láttam még én. Vóna-e még egy pípája?
- Éppen arra gondoltam én is, - mondok, - hogy gyujtson rá, ha szokta. Van még egy pipám. Arravaló gondolatbul vettem, hogy ha ez eltörne, legyen.
- De hátha, - aszongya, - ez is eltörik?
- Hát, - mondok, - én azon se zavarodok meg: van itt bodzafa a kertben.
- Bodzafa?
- Az, - mondok, - bodzafa. Vágok a vastagjábul. Mellette hagyom az egyik vékonyát. Kész pípa az is, csak a belét szedem ki dróttal.
- No, - aszongya, - maga bátyám igazán gazdag ember.
Nézi közben a dohányomat:
- Beh tarka. De azért jó.
- Hát, - mondok, - azért tarka ez, mert nem dohány, hanem diófa levele, nyirfa levele, meg más füvek is vagynak benne, pípába alkalmatosak. Tavaszszal mindig szedek fél zsákra valót. Összefőzöm egy-két pakli igazi dohánynyal. Hoznak nekem néha.
- No, - aszongya, - ennyi észszel se találkoztam még, mióta két lábon járok.
- Hát, - mondok, - minden féregnek van magához való esze.
- Aztán hát, - aszongya, - csak úgy egyedül egymagában él itt bátyám? Özvegy talán?
- Nem vagyok özvegy, - mondok. -A házasság szentségéből bizony kimaradtam. Gondoltam pedig rá míg fiatal voltam, gondoltam én is. De se én nem szaladgáltam a lányok után, se azok énutánam. Kimaradtam.
- Kár, - aszongya, - mert asszony nélkül hiányos az élet.
- Hát kinek hogy, - mondok, - láttam én már olyat is, akinek éppen azért volt hiányos, mert felesége volt. Ahol nincs békesség, ott legnagyobb a hiányosság.
- Hát, - aszongya, - ez is igaz. Maga bátyám mindig eltalálja. De mégis csak különös, hogy valaki így maradhat.
- Nincs ebbe semmi különös, - mondok, - mert akinek a jó Isten asszonyt szánt, akkor is a nyakába veti, ha nem jár utána. Akinek meg nem szánt, akkor se lesz neki, ha térdig eljárja a lábát. Én ezt már akkor is így vallottam.
- No, - aszongya, - sokat tanulnék én itt, ha soká maradhatnék.
- Tanulni mindenkitől lehet, még az oktalan állattól is. Az ökör csak igen oktalan, mégis türelmességet példáz. A hangya meg a méh igen apró bogár, mégis gyakorta csodálom én vén fejjel is.
Igen szívesen hallgatott.
Kért aztán hogy főzzek még neki bort, ha van. De mézet ne tegyek bele, vagy hogy meg se főzzem, ugy is megissza.
Hát mondok maradt még a palackban, de annál több aztán nincsen. Csak egy palacknyi marad, azt karácson szent estéjére tartogatom. Mert nem veszem én a bort, hanem egyik-másik szűr-szabó jó emberem hoz úgy nyáron, mikor bokros a munka. Elteszem én azt mindig télre.
Igy elbeszélgettünk mind lefekvésig. Meg is köszöntöttem hogy nevenapja vót. Igen szivére hullott. Hogy aszongya ezt se hitte vóna tegnap.
Csak úgy elmult a nap, mint a gondolat.
Boldog asszony fogantatásának szent ünnepe
Kérdem tőle délben, hogy milyen hitű? Merthogy nem vetett keresztet magára se ebéd előtt, se ebéd után.
Mondja, hogy:
- Magyar katolikus.
- Magyar?
- Az, - azt mondja.
- No, - mondok, - még ezt se hallottam. Hun laknak olyanok?
- Mindenfelé.
- Például.
- Például Gyöngyösön is, Egerben is, mindenfelé az országban.
- Gyöngyösön is? Hallottam vóna hírét. Hát aztán milyen az a hit?
- Csakolyan mint a római. Csakhogy a magyar katolikus se nem imádkozik, se nem böjtöl, Istent azonban gyakorta emlegeti, mikor káromkodik.
- No, - mondok, - hát énnálam pedig ne igen gyakorolja a hitét öcsém, mert én a káromkodást nem hallgathatom.
Kért, hogy ne haragudjak, mert ő csak tréfált.
Hát aztán a szivére beszéltem, hogy Istennel és szent dolgaival nem jó figurázni. Inkább mondjuk együtt majd este a szent olvasót: öröm az, ha ketten imádkozzák.
Hát mondtuk is félig-meddig, de aztán hogy sűrűn ásított, láttam, hogy álmos.
- Hát, - mondok, - csak aludjon Isten szent oltalmában, mert az áhítat nélkül való imádkozás annyira se halad felfelé, mint a kémény füstje.
Éjjel már igen nyugtalankodik a lába miatt. Egyre dagadtabb.
Szent Mekiádes pápa napja
Amborus öcsém ma már fel se birt kelni. A daganat feljebb is halad és igen fájlalja. Csak üldögélt napestig és pípázott, szomorkodott.
Ráadtam a nyári viseltes ruhámat, hogy ne abban a kormos bőrruhában szennyeskedjen itten. Éppen jó neki.
Pipázott, szomorkodott.
Főztem egy fazék babot délre. Tejfelt is tettem belé, galuskát is, mint az asszonyok szokták.
- Beh igen jó, - aszongya, - ez a leves is. De mért hogy ez az asztal ilyen alacsony?
- Hát, mondok neki, - azért ilyen alacsony, mert magam alkottam, aztán már össze is szegeztem, mikor láttam, hogy az egyik lába rövid. Hát addig-addig rövidítettem hozzá a többi lábát is, hogy végtére ilyen alacsony lett. De éppen így jó ez. Mert karácson szent estéjén beeresztem ide a kecskémet is, és ide az asztalra adom neki is az ennivalóját, a babszárat.
Kérdi, hogy mit írtam az este olyan sokat?
- Hát, - mondok, - ha valakivel beszélgetek, fölirom néha. Aztán télen mikor egyedül vagyok, elolvasgatom esténkint: kivel mit beszélgettünk. Harminc éve, hogy kezdtem. Ha olvasom, olyan, mintha megint beszélgetnénk.
- No, - aszongya, - ezt is csak ráérő ember teheti. Hát az az óra mér áll ott a falon?
- Azért, - mondok, - mert megállott ezelőtt tizenegy esztendővel. Azóta nem tudom elindítani.
- Hát aszongya másik órája nincsen?
- Bizony nincs, - mondok. - De így télen nem is igen kell. Nyáron meg mégúgyse.
- Vegye csak le: adja ide.
Szemlélgeti. Kiveszi az egyik kerekét a bicskájával. Keféli, fujkálja. Olajat is kér. Addig kukucskálgatja, próbálgatja, egyszer csak megindul az óra gyönyörűen, még ki is zengeti az időt, mint szokta, gyönyörüséges szép akkurátusan.
- No, - mondok, - magát Amborus öcsém a jó Isten küldte ide, hogy örömet hozzon nekem.
- Vótam én, - aszongya, - órásinas is. Sokminden mesterséget kipróbáltam én. De egyik se ér semmit.
- Mán hogyne, - mondok, - lám ez is sokat ér.
Legyint rá:
- Mit szerezhet ezzel a munkás? Ennél még a lakatosság is jobb. Azt ki is tanultam vóna teljesen, de olyan gazdám vót, hogy mindig a fülemre járt a keze. Nem, azt nem szerettem... Van-e rossz lakatja? Megcsinálom azt is.
- Nincs énnékem Amborus öcsém. Mit zárnék vele? Az ajtómat is csak nyáron zárom be, mikor misére megyek a városba. Mert olyankor gyerekek is bóklásznak erre. Eprésznek vagy virágot szednek. A gyerekféle mindig kiváncsi és mindenhez hozzányúl. Hát az rossz ember lehetett az a lakatos.
- Vót énnékem jó gazdám is, - aszongya. - Az bótos vót, víg ember. Az nagyokat nevetett, mikor kisasszonynak szólítottam a mezítlábas cselédeket, aztán amíg szemérmetesen tekergették a nyakukat, kevesebbre mértem a portékát, mint amennyit fizettettem érte. Olyankor a gazdám mindig nevetve csóválta a fejét, és megdicsért: - No aszongya, náladnál nagyobb gazember nem termett a föld hátán! De nekem az a mesterség se tetszett. Amelyik mesterség vékonyan fordít pénzt a zsebbe, nem ér semmit. Csak a gazda szerzi a pénzt. Nem ér semmit.
Szent Luca napja
Az éjjel is alig alhattam valamelyest.
Amborus nyöszörgött, jajgatott.
Már három napja, hogy az ágyamban fekszik, én meg az ő vackán. De mondok csak türelem: most már kifakad, ha Isten is úgy akarja, aztán egyszerre megkezdődik a javulás.
Adjon Isten jóegészséget neki és mindenkinek, és boldog kimulást annak idején mindnyájunknak a siralom völgyéből.
Szent Nemezius vértanu napja
Vizet tettem fel, hogy az ünnepekre tisztám legyen. Mondom neki, hogy van még egy rend tisztám, vegye magára, az övét meg megmosom a többivel.
Hát fel is vette. De nem engedte, hogy én mossam, hanem segített az enyéimben is. Mind estig mostunk. Mióta kijött a lábábul az a kis üveg-szilánk, víg mint a madár. Fütyül, danol. Annyiféle nótát tud, hogy csuda.
Csak ma is azt emlegette este, hogy a nénjéhez szeretne eljutni Esztergomba, de kéményseprő ruhában hogy utazhasson?
Már a nyelvemen volt, hogy adok a Szent József pénzéből kölcsön. De mégis tuggy az Isten, halasztottam az órát. Mert azt mondta, hogy ha mégegyszer születne, pap lenne: senkise élheti úgy a világát, mint a papok.
- Hát, - mondok, - a papok is emberek, öcsém. Isten szolgái, de azért emberek, a legbecsületesebb emberek.
- Deiszen, - aszongya, - huncut az valamennyi.
- Hát, - mondok, - a legszebb almák közt is találkozik kivetni való. Az apostolok közt is vót, pedig azok hát szinrűl-szinre láthatták az Urat, maguk fülével hallották élő-eleven emberi szavait. Mégishát... Nem a mi ügyünk a papok megítélése.
- Igaz, - aszongya, - igaz.
- Nagy úrnak sok a szolgája. Mentül nagyobb az úr, antul több. Ahol pedig sok a szolga, találkozhatik köztük rosszféle is. A legtisztább búzában is találkozik konkoly. Isten kinek-kinek megfizet érdeme szerint.
Hát aztán elhallgatott.
Én meg azt gondoltam magamban, hogy aki se a papokat nem szereti, se az imádságot, az olyan ember nem adja vissza a kölcsönt.
Szent Karácson
Álmos vagyok már, utána is a szent éjfélnek. Ezt az estvét mégis leírom, mert szép volt és reggelre egyet-mást elfelejtenék. Pedig kár lenne, mert ilyen szép karácsonom még sohse vót ideki.
Amborus öcsém már tegnap el akart menni nagy hálálkodásal, de mondok szent karácson estéjét töltsük már együtt. Az idő is rútul havas, szeles. A lábának is jó, ha mentül pihentebben indul útnak. És akkor is előbb a gyöngyösi kocsiútra. Télen nem jó ha magányosan járunk: elcsúszhatunk, lábunk törhet. El is tévedhetünk. A gyöngyösi kocsiúton vagy emberrel vagy szekérrel találkozhatik: jobb ha azzal megy Parádra.
Hát maradt.
Segített egyben-másban szorgalmatosan. Lisztet szitált. Kitakarította a kecske ólját. Diót tisztított. Fát aprogatott egy hétre valót is. Meg három nagy tuskót gallyazott le, hogy ne kelljen minduntalan raknunk a kemencébe.
Végre hát beestéledett.
Megsütöttük a diós pogácsát. Sütöttem gombát, tojást is rá bőven, főztem szilvát, mézes-mákos csíkot is. A bort is előkapartuk a pincelyukból. Jó kétpintes palackkal, akit János mester uram hozott Szent István király előtt való csütörtökön. No igen finom óbor, csak most tudom.
Felöltözködtem aztán az ünnepi ruhámba. A bajuszunkat is kiviaszkoltuk. Megterítettük az asztalt, ahogy ünnepeken szoktam. Hét szál gyertyát a közepire. Hármat a Szent Háromság Eggyistennek, egyet a Boldogságos Szűz Máriának, egyet Szent József patrónusomnak, egyet a szent angyaloknak, egyet a napkeleti három bölcs királyoknak, meg a boldog pásztoroknak, kik immáron fölülről néznek a csillagokra.
No vót is nálam olyan fényesség, hogy kastélyban se különb.
A kecskét is behoztam és az asztal végére tettem a szénáját, a szent jászol állatainak emlékezetére.
Nohát nagy szép vidám esténk volt. Elénekeltük a csordapásztorok énekét, aztán nekiültünk a terített asztalnak. Én hogy mind estig bőjtöltem, különösen nagy kedvvel falogattam, de Amborus öcsém is jól nekilátott.
Vacsora után elénekeltük a másik szent éneket: Mennyből az angyalt, meg azt hogy Szűz Mária e világra nékünk Szent Fiát hozá. Aztán pípára gyujtottunk és bor mellett vidáman elbeszélgettünk.
- No, - aszongya, - ilyen jó karácsonom nem vót gyerekkorom óta.
- Hát, - mondok, - jőjjön ki hozzám Amborus öcsém jövő karácsonra is, ha megérjük.
- Hát hogyne érnénk, - aszongya, - maga is java erejében van még Józsi bátyám. Itt a jó erdei levegőben még ötven karácsont is megérhet, - engedje Isten.
- Annyit nem, - mondok, - mert már hatvan éves vagyok. Száz éves ember is ritkább a fehér hollónál. A Jó Isten nem szab olyan hosszúra emberi életet.
- A jó Isten messze van ide, - feleli, - meg nem is szabogat az semmit.
- Vagy igen, - mondom reá. - Hát a Nap országútját az égen nem ő szabja-e meg? A fáknak levelét nem ő szabja-e meg, hogy minden fának meglegyen a maga egyforma levele! Még a hajunk szálát is megszabja, hogy mindennap mennyit hosszabbodjon.
A fejét rázta, nevetett.
- Az mán csak úgy van, magátul.
- Magátul-e? - mondok, - nem Iehet az csak úgy magátul. Mert lám ihol-e ez a kis asztal. Mennyit fűrészelgettem én ennek a négy lábát, hogy egyforma legyen a hossza, aztán lám mégis biceg, ha nem teszek alája tódást. De nézze meg öcsém ezt a kecskét, ennek is négy a lába. Ennek ám maga a jó Isten szabta meg. Nem fűrészelgetett ő rajta, mégis olyan akkurátos, hogy már akkurátusabb nem lehet. És minden négylábu állaté.
Még kecském is mekegett rá, mintha nevette volna.
- Hát mondok ha az oktalan állattal is így gondol a jó Isten, hogyne gondolna a lelkös emberrel? Bizony megszabja ő az életünk hosszát is. Mindent megszab ő, mindent magad. Nem is kérek én tőle egyebet, csak amit a miatyánkban kérek, meg boldog kimúlást az árnyékvilágból.
Megint a fejét rázta:
- Nem egészséges az, Józsi bátyám, sehogy se. Ha már meg köll halni, én bizony azt szeretném, hogy fehér ágyon haljak meg, jóllakottan, részegen, még a pípa is a szájamban. Ötven szép lány danolja körülöttem a cirkumdederumot és én csak nevessek rajta, - úgy is haljak meg: nevettemben.
Erre már én ráztam a fejemet:
- Nem ilyesmire való gondolnunk akkor, öcsém, hanem az üdvösség útjára. Nem is a mi dógunk. Bizzuk rá a jó Istenre.
Közben-közben ivogattunk is, nagy szép jókedvvel. Danoltunk is. A kecskémet aztán a helyére bocsátottam, mert igen mekegett rám, hogy szeretne már nyugodni. Hát csak elódtam: bement magátul az óljába.
Mink aztán tovább beszélgettünk.
- No, - azt mondja, - jövő karácsonra ha kijövök, én hozom a bort, ne is gondoskodjon maga arrul Józsi bátyám, meg kolbászt is hozok: megsütjük. Meg egy pakli kártyát is hozok. Ha feleségem lesz, őt is kihozom. Kártyázunk dióra, meg danolgatunk is közbe. Bizony sajnálni fogja maga is, hogy meg nem házasodott.
- Nem rajtam múlott, - mondok, - hanem hogy gazdag vót a lány. Szólani se mertem vóna a szüleinek.
- Hát a leány hozzá ment vóna bátyámhoz?
- Azt gondolnám, hogy hozzám jött vóna.
- Hát nem kérdezte?
- Nem én. Nem beszéltem én ővele se egy szót se.
- Szép vót?
- Igen szép vót, igen gyönyörüséges szép tekintetü leányzó vót. Még most se csunya az, pedig már ráncos mint az aszalt körte.
- Hát itt él Gyöngyösön?
- Itt. Találkozok is vele néha. Köszönök is neki. Fogadja is.
- Hát most már mégis beszél vele?
- Nem én, most se. Csak épp hogy köszönök neki. De azért ahogy rám tekint, látom, hogy tudja: ki vagyok.
Csak csóválgatta a fejét.
- Ejnye, ejnye, - aszongya, - ebbizony szomorú sor. Dehát azér Isten éltesse azt az öregasszonyt, amiért még most is rá-rátekint kedves bátyámra. És magát is éltesse az Isten, kedves Józsi bátyám, életem megmentője. De engedje meg, hogy édesapámnak szólíthassam. Mert én ilyen jó embert világéletemben nem láttam. Aztánhát lássa: én nem ösmertem az édesapámat. Anyámat se igen. Mikor a bótostul is megszöktem, attulfogva nem is láttam. Isten éltesse kedves édesapám.
Még meg is csókolt nagy ellágyulásában.
Magam is könyveztem.
- Hát, - mondok, - legalább nekem is van már mostan fiam. Isten éltessen Amborus fiam. Adjon Isten neked is olyan boldog életet, mint az enyém. Mer azért meg vagyok én elégedve így is a sorommal.
- Köszönöm, - aszongya, - meg is lesz talán. Mert nekem is van, akinek értem dobog a szíve. Julikának hívják. Szép derék leány, fekete-szemű. Egykicsit harcsaszájú, de igen illik neki. Éppen azért is szerettem meg, hogy olyan kedvesen vonogatja. Hej Juliskám, Juliskám!... Nem itt lakik: Pesten. Nagy úrnál szolgál. De hogy menjek én oda ebbe a kéményseprőruhában?
- Hát nincs más? - mondok.
- Van, - aszongya, - de már az is viseltes. Ha énnekem egy öltözet szép fekete ruhám vóna, meg száz forint a zsebemben, enyém vóna a világ.
- Hogyhogy!
- Hát beállhatnék én is inasnak oda, vagy más valami nagy úrhoz, a közeletibe. Hej Juliskám, Juliskám!...
Nagyot sóhajtott.
- Hát, - mondok, - az is meglesz. Csak takarítsd meg a pénzedet: ne költs semmire. A pénz hamar nevelődik, ha nem költjük. Látod fiam, én mióta itt vagyok harmincegy esztendeje, mindösszvesen se költöttem el negyven forintot.
- Hát, - aszongya, - hova a kismacskába tette édesapám?
- A zsidónak hordtam fiam, a zsidónak. Mind az utolsó garasig.
- A zsidónak?
- No ne szörnyülködj no. Nem ittam én pálinkát sohse. Mert a pálinkát az ördög főzi: nekem italom nem lehet.
- Hát akkor mire?
- Aranyra váltogattam be. Kisebb helyen megfér. Jó pénz marad minden időkön által.
- Hisz akkor már sok lehet.
- Háromszázhárom. Az idén Szent Mihálykor lett háromszázhárom. Több is lehetne. De eleinte a szegényeknek adtam. Aztán egyszercsak látom, hogy akinek adtam, egyenesen a pálinkás boltba megyen. Attul fogva csak krajcárt adok a szegénynek. Ha minden ember annyit ad, akkor is ihatik pálinkát. Krisztus urunk idejében még nem főztek a zsidók.
- Hát akkor mire gyüjti az aranyat édesapám?
- A pátrónusomnak, fiam, Szent Józsefnek.
- Szent Józsefnek, - szörnyülködik, hogy majd hanyatt esik a széken, - hát aztán minek az Szent Józsefnek?
- Hát annak fiam, hogy itt Gyöngyösön nincsen Szent Józsefnek se képe, se oltárja, se kápolnája. Amikor kezdtem a gyűjtést, csak a képére gondoltam, hogy festetek egy tekintetes szép Szent Józsefet. Kérdeztem mennyiért pingálják az effélét? Hát mondták hogy száz forintért már igen szépet lehet. Mikor száz forintomnál is többem vót már, gondoltam, hogy oltárt is állíttatok a kép alá. Kérdeztem a plébános úrtól: mennyibe kerül? Mondta, hogy ki micsodás: vörös márványból háromszáz forint, fehérböl ötszáz. Mikor már az is megvót, arra gondoltam, egy szép kis kápolnát építtetek Szent Józsefnek.
Amborus megint elszörnyülködik, hogy aszongya:
- Nem kell az annak!
- Nem kell, nem kell. Lehet hogy nem kell de megérdemli. Mert ha a jó Isten rábizta az ő Szent Fiát, hogy nevelje, bizonyosan meg is választotta, hogy kire bizza.
Csak bámult, hogy majd kiesett a szeme a fejibül.
- No, - aszongya, - nem lesz abbul se kép, se oltár, se kápolna, édesapám, mert mihelyt valaki megtudja, hogy annyi pénzt rejteget itten, úgy ellopják, hogy csak helye marad.
- Gondoltam én fiam arra is, - feleltem neki, - mert én mindent meggondolok. Ide ugyan nem jár afféle ember, de mégis jöhet. Száz évig nem jön, egyszer mégis jöhet. Idebotlik valahogy. Megtörténhetik, hogy éppen abban az órában, amikor én bent-időzök a szent-misén. Hát gondoltam rá: bádog-szelencébe tettem, elrejtettem.
Nevetett, legyintett.
- Megtalálja a tolvaj, megtalálja.
- Azt ugyan meg nem találja öcsém! Ha szétszedi ezt a malmot olyan apróra, mint amilyen apróra a szent-jános-kenyeret szétrágja a gyerek, akkor se találja meg.
- Dehiszen a tolvajnak nagyon van esze az ilyesmire.
- Nekem is van, fiam. Mert igen meghánytam-vetettem én ezt a kérdést. Alulról, felülről, oldalvást, mindenképpen megforgattam, meghánytam, megfontolgattam, hogy ha tolvaj jönne ide hogyan keresne? Hát legelőször is a ládába keresne, igaz-e?
- Igaz, - aszongya.
- Nohát a ládába nem teszem. A ládámban talál fehér ruhát, ócska ruhát, kalendáriumokat, keresztlevelemet, más-efféle papirosokat. Nem kell az neki se. Mert az ünnepi ruhám rajtam van, a köznapinak meg gombja se jó már. Hát aztán hol keresi? A szalma-zsákban. Mert az öregek az ágyukba rejtik a pénzt. Rajta hálnak. Én oda se teszem. Keresi aztán a padló alatt gerenda-zugban, kemence hamuja alatt. Sehol se találja. Ráakad aztán a kecske-ólra. Ott nem igen keres, mert látja, hogy pince is van beljebb. Bemegy hát a pincémbe: vizsgálódik, tapogat, keresztül gázol a krumplin. A pince végén aztán talál egy üveg bort vagy kettőt. Husvét után már találhat. No azt mondja nagyfáradtan: Hálistennek csakhogy mégis találtam valamit. Attólfogva a boron az esze. Hóna alá csapja, elinal. Pedig éppen ott lapul a pénz. Csak egy ásónyomás kellene és ott van. De az már akkor nem jut eszibe neki.
Csak bámult, nevetett.
- No, - aszongya, - hát ilyen okos emberrel se találkoztam még világéletemben. Isten éltesse kedves édesapám uram, és hogy mind a ketten ott lehessünk annak a szép kápolnának a megszentelésén.
Mán az az utolsó pohár bor vót. Álmosak is vótunk mind a ketten. Ő le is feküdt mingyárt, hogy reggel továbbmegyen.
Én meg azon gondolkodtam, hogy mégse kellett vóna megmondani neki se azt a rejteket. De mingyárt is ez lükkent eszembe amint kimondtam. A jó Ég tudja hogyan csuszott ki a nyelvemen. Sohse életemben nem mondtam senkinek. Még a papnak is csak annyit, hogy ez meg ez vóna a szándékom.
No nem is tudtam vóna aludni ezen a szent éjszakán, ha eszembe nem jut, mikor a kecskét kötöm, hogy iszen igazis: kivettem én azt onnan az ősszel még a fagy előtt, palackba tettem, és a vízbe rejtettem el, ahova gyerek se férkőzhetik. No lám hogy vénülök! Évekig ott vót, hát gondótam: most is ott van.
No úgy megkönnyebbültem egyszerre, mint aki terhet tesz le a hátáról.
Amborus fiam már alszik. Neki se vót ilyen szép estéje, ahogy mondta, gyerekkora óta. Összecsinálok még neki egy kis útravalót: a diós pogácsát adom neki, ami maradt, meg egy forintot melléje. Ide készítem az asztalra, hogyha korán indulna, csak felvehesse.
Aztán most már én is lefekszek.
Adjon Isten békességes szép karácsont mindenkinek. A szent angyalok énekének boldog zengését hallom ma éjjel, hogy álomra hajtom a fejemet. Ámen.