Boldog emberek
szerző: Bródy Sándor
Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És nincs igaza azoknak, kik mind csak arról irnak történeteket, hogy ez az élet csupa nyomor és küzködés, szerencsétlenség, kinlódás, rettenetes állapot s mégis - semmi. Aminthogy nincs igazságok ama világéletükben mindig jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal elégedetten, nem tudják felfogni, miért panaszkodnak az emberek, hisz ők jól érzik magokat! És összekapcsolván párnás kezeiket gyomruk felett, tartanak kenetteljes előadást a pessimismus hiu haszontalanságáról és a vidám bölcselés egészséges voltáról... Terrorizálják a sötéten irókat is, mondván: hazudtok! hamisítjátok az életet - aszfalttal. És vannak esetek, a mikor a poéta megrémül és csakugyan hazudni kezd - boldog emberekről. De az én történetem boldog emberekről - nem hazugság.
I.
Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre azt mondják: «volnánk csak gazdagok!» Nem sok rokoni szeretet van bennem, de van annyi hiuság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják, hogy a nyomoruságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől...
Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem nyolcz, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek vala.
A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan állította és hitte, hogy:
A legjobb koszt a világon az övék.
Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.
Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.
A felesége kitünően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitünően az, most már milliomos lehetne.
És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.
Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny oduja, a rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a tarka huzatu, tollatlan ágynemű - mind, mind az övé volt és nem a másé.
Az asszony az én rokonságom, de azért a férfihez huzódtam inkább. Sőt vonzott is ez a különös ember, kiben nem volt irigység, mert hiányzott belőle az összehasonlító képesség. Aztán a mestersége is tetszett nekem; sáfrányárus czégnek volt az utazója. Ilyen ember is, legfeljebb, ha egy millió között akad - egy.
De neki már az apja is az volt és a legnagyobb fiát is annak nevelte. Igy történt, hogy az egész család meg volt győződve a sáfrány kiváló fontosságáról, talán anélkül el sem képzelhették az életet; azonban azt biztosan tudom, hogy az egész lakásban a vörös fűszer émelyítő illata terjedt el, valamint a kisebb gyermekek mindig egy doboz sáfrányt vittek ajándékba a tanítójuknak.
«Férjem nagyon tevékeny ember az üzletben és tekintély a szakmájában», - mondá Fialáné. Fiala pedig igy szólt: «Jobban szeretem a feleségemet, mint a császárnét, bizony Isten jobban. Ő a Radics-családban mindig a legfinomabb volt.»
A mikor velem beszélt és mikor még nem laktam ott, mindig hozzá tette ezt is: «Most egy drága könyvet járat, lexikont, azt olvassa!» És diadalmasan mosolygott.
Később, a mikor már ott laktam, akkor is sokszor szóba hozta ezt a könyvet, de csak igy: «a könyv!» Ez neki egy egész könyvtár volt, a minthogy minden, a mi az a tulajdona, akármilyen értéktelen s kicsi legyen is, értékre, nagyságra rettenetesen megnőtt szemeiben. Egy pipa - pipatorium és egy forint a zsebében ezres bankó.
Mind e boldogsághoz hozzájárult még az is, a mit e két mondásban szokott kifejezni:
«Engem nagyon szeretnek az emberek.»
«Ha én akarom, hát az a vasút, mely most indul Szolnokról, megáll féluton és nem tud tovább menni, mert az én Istenem kegyes én hozzám!»
Mindazonáltal a sáfrány-utazó nem volt elbizakodott, sem fanatikus babonás, csak boldog ember.
Azon a napon, a mikor behurczolkodtam, éppen baj volt a cseléddel, kinek nem imponáltak a családfő hatalmas illuziói és gorombáskodott az asszonynyal, a bérét kérte és a mikor ezt nem kapta meg, fenyegetődzött a policzájjal.
«Csak menjen, - mondta az asszony - hanem azért még megveri magát az Isten, mert a mit én kértem még, mindazt megtette!»
Ez nem volt valami közönséges átkozódás; a leány megdöbbent, elhallgatott, a könyvvel játszó kis gyermekek ijedten néztek anyjukra, mintha arra kérnék: «nem, mégse bántsad a szegény Marit!»
Ugyanilyen nyilatkozatot hallottam aztán minden napon. Pedig az asszony nem volt valami különös vallásos. Nem igen imádkozott, templomba nagy ritkán járt. Hanem azzal egészen tisztában látszott lenni, hogy minden történendők elvégezvék előre. És mert őt és családját különösen kegyeli az Isten, hát ő rá és családjára nézve oda fenn jó és kellemes végzések hozattak.
Mindez elveiért nem is volt valami nagy barátja az energiának. A nappal felerészét fekve töltötte. Fél évig sem ment ki az utczára és ha a gyerekek ruhájáról leszakadt a gomb, azt fel nem varrta.
«Az ember ne is dicsekedjék, csak menjen, ha viszik a végzetek!» - mondá és nem rémült meg, a mikor a férje megbetegedett, még pedig abban a bajban, mely annak minden testvérét megölte.
«Nem lehet az, hogy testvérei sorsára jusson, nyolcz gyermeke van neveletlen,» - szólt az asszony.
«Nem lehet, hogy én most még itt hagyjam a családomat,» - mondá a férfi és kigázolt a bajból, melyet minden orvos halálosnak hitt.
«Rendkivüli eset!» - konstatálták az orvosok.
Fiala ur nem hal meg, a mig élni akar, - jegyezte meg a sáfrány-utazó - és hatalmas hitében megerősödve, még boldogabban ölelte meg feleségét, «a legszebbet, a legjobbat, a legfinomabbat» az egész világon, egy sovány, szűk vállú, nagy arczú, rossz fogú szőkés asszonyt, a ki úgy hagyta magát megölelni, mint azon a napon a mikor feleségévé lett; félénk odaengedéssel, zavart mosolylyal.
Egy csepegő petroleum-lámpás - mely füstölt is - világította meg a jelenetet. A gyerekek veszekedtek, ki kapott több szemet a vacsorára hozott cseresznyéből. A legnagyobb fiu békétlenkedék, hogy ő nem fog minden este turót enni. A kályhában nem volt ma befűtve, de az ágyakat már megvetették. Nyolcz ágy egy szobában: igaz, hogy az egyik még csak bölcső, de abban állt összekuporodva a legutolsó kis Fiala, a három éves. A cseléd bekiabált a konyhából: «menjen a ténsasszony húsért, én nem hozok többé hitelbe, holnap se megyek!» Én is beszóltam a szobámból, mert a két kis leány nagyon hangos énekszóval emlegette, hogy: «Poniatovszki nincsen a csatáján»... Ez volt a környezet.
Az este - emlékszem - nagyon hangos vita folyt, mert a családfő erőnek-erejével bort akart hozatni és engem is invitált, menjek be majd kvaterkázni. De nem hozatott, mert a tizennégy krajczár a reggeli tejre kellett.
II.
Viták néha voltak. A gyerekek bántották a «könyvet», a legnagyobbik leány vasárnap - kivonulva a konyhába - vart, még tizenegy órakor nem volt pénz piaczra, a háziúr felmondott a gyerekek miatt, adót kellett fizetni, az asszony keztyüket vásárolt megint, az utazó tévesen inkasszált pénzeket...
És mert tökéletes boldogság még sem lehet ezen a földön, néha betegek is voltak. Sőt tavaly márcziusban az asszony nagyon veszélyesen megbetegedett. Nem volt pénzök orvosra és orvosságra és a kétségbeesés egy pillanatra megjelent, hogy fanyar orczával a képükbe nevessen.
Akkor kellett találkozni az ügynöknek egy fiatal orvossal, a ki igy szólt hozzá:
- Van-e betege?
- Az van, de pénzem nincs.
- Az nem baj. Én friss erővel vagyok és ki fogom gyógyítani azt a beteget - ingyen. Csak azt kivánom, hogy jártában, keltében a vidéken és itt emlegesse, hogy ismer egy kitünő, egy nagy, egy hires orvost...
A orvos meg volt, mert úgy rendelteték, hanem a beteg nem akart gyógyulni és bár se ő nem érezte, sem a férj elhinni, felfogni nem tudta, közeledék a végekhez. Az ételt látni sem birta, a hustól meg éppen rettegett.
Engem behivatott és kezdett visszaemlékezni előttem.
Hogy kikkel járt táncziskolába. Mikor az uszodába járt és a nagy bodzafák virágoztak, az az illat most az orrában van. A mikor Gyöngyösön laktak, estélyt rendeztek egyszer. Nagy sár volt és a leányoknak külön-külön harisnyát kellett adnia... Az úri leányok az egész városban egyedül csak ő vele társalogtak.
«Milyen szépen kezdődött a dolog! - mondá a szegény asszony és határozatlan, de csillámos fényű szemeit meglegelteté gyermekein és közel hajolva hozzám, igy szólt:
«Ebből a Bélából - csudálatos ész - alighanem nagy festő lesz. Nézzed azt a leányt, láttál már szebbet? az férjhez adja magát, annak nem kell hozomány. Az a két kettős gyerek, öt évesek és kész férfiak. Ilyenek kellenek az életben. Aztán a legnagyobbik. Még husz éves sincs és már huszonöt forint fizetése van. Ideadja mind, nagy könnyebbségemre van. Szeretik az üzletben és nagy pénzeket biznak rá. Néha ötszáz forintot is küldenek vele a postára.
III.
Azok a nagy összegek, melyeket a legnagyobb fiu vitt a postára, gyakorta szerepeltek, mint a család beszélgetések tárgyai. Maga a fiu nem szeretett se erről, se másról beszélni, Kristófnak hivták s csakugyan úgy viselte magát mint ahogy ez a komoly név megkivánja. Hallgatag, zsémbes, sajnálta magától és mástól az ételt is és egyszer, a mikor sajtot tálaltak fel vacsora után, egy egész hétig nem szól az anyjához.
Ez emlékezetes vacsorán én is ott voltam, mert az a legnagyobbik leány eljegyzésével volt egybekötve. A nagy Ágnes egy aranymüves menyasszonya, akit Dóra Arisztidnek hivtak alighanem rácz volt - szemöldöke, bajusza csodálatosan sűrü és fekete - de nem nézett ki belőle valami sok jó.
Fiala ez estén csakugyan bort is hozatott, az asszony egyszer sem nyögött s a gyerekek olyan mohósággal ettek, hogy nem volt módjukban sem a lengyel, sem a magyar himnusból énekelni kisebb-nagyobb részleteket. - A nagy Ágnes szólt:
- Arisztid beteszi az ujságba az eljegyzést.
Arisztid mondá:
- Igen és pedig belől a lapban.
- Jegyeket nem is nyomat hát külön?
- De igen, azt is.
A jegyesek boldogan néztek egymásra. Fiala emlegette a császárnét, akit nem szeret úgy, mint a feleségét. A fiuknak meg kellett mutatni a könyvet. Az aranyműves igen helyeselte, hogy ilyesmi legyen a házban.
Tizenkettő után jutottunk a vacsora végére. Az aranyműves akkor ajánlotta magát. Ágnes kikisérte a lépcsőházig s amig kint volt a legnagyobb fiu szüleihez fordulva csendesen így szólott:
- Honnan fogjátok azt az ötszáz forintot megkeresni, amit Dórának az Ágnessel igértetek?
- Meglesz! - szólt a sáfrányutazó büszkén.
- Honnan?
- Az Isten kezembe fogja adni épp akkor, amikorra kell.
- És ha nem?
- Nem, - nem lehet.
- Lehet és akkor az aranyműves nem esküszik.
Tovább mit beszéltek, nem hallgattam, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy az esküvő előtt, reggelen olvastam az ujságban ezt a hirt: «Fiala Kristóf főnökének egy ötszáznegyven forintos levelével eltünt. Keresik.»
És hogy az esküvő napján engem hivtak be tanunak, akkor, midőn Dóra Arisztidnek az ötszáz forint hozományt odaadták.
Halványan az is rémlik most szemeim előtt, hogy egy hires ügyvédet is láttam az nap reggelén Fiala házában. A fiu ellen a rendőrségi körözést pedig megszüntették még az nap, akkor úgy gondoltam: az apa kiegyezkedett a fiu főnökeivel és kötelezte magát részletekben törleszteni a Kristóf által elsikkasztott pénzt. Úgy is lesz bizonynyal, most is látom néha a hallgatag Kristófot; katona, már számvivő őrmester is.
IV.
Amikor a nagy Ágnes esküdött Dóra Arisztiddel, már nem laktam ott, hanem az esküvőre s az esküvő után a lakomára elmentem.
Az ebédnél az asztalfőnél ült Fialáné. Az arczáról lemosolygott a boldogság és büszkeség, mert lánya férjhez megy, de egyszersmind e boldog mosolygásban - mint viz tiszta tükrében a rideg, szürke, rút téli felhő - ott tükröződött a halál előlre vetődő árnyéka. De sem ő, sem senki nem látta azt, amit boldog emberek nem is szoktak látni soha, mert a veszedelem szine ismeretlen szemeiknek és a halál rettenetes árnyékát illuziók verőfénye födi tekintetök elől.
Fiala ujra bort hozatott. Nagyon dicsérte az étkeket. A gyermekek lázasan ettek és a nagy Ágnes Dóra Arisztiddal együtt olyan boldog volt, mint Fiala és Fialáné a nászuk napján.
...Este lett, amint elkerültem tőlük. Ágnes és férje egy-két perczczel ment el előttem, a gyerekek hangos sírása, éneklése, nevetése közepette. Zaj volt minden bizonynyal. És ez a zaj eszembe juttatta, amint a méhek rajt eresztenek ki magukból.
Egy félholt asszony volt előttem: haldoklásában is boldog, mert hitte, hogy még második unokáját is meg fogja látni.
Egy életkedvvel teli asszony ment ki előttem folytatni azt, mit boldog emberek elkezdtek.
Élni, csak élni és gyermekeket nevelni.