Bojtár Bandi
szerző: Vajda János
Ég a nap az erdő fölött,
De hüvös van a csalitban;
Ül a szellő, a madárnak
Lélegzete is alig van.
Rózsabimbó feje hajladoz,
Meleg sugár édes álmot hoz;
Pihen a pillangó a fűben,
Csak az illat jár az erdőben.
Csak az illat
S a tüzes
Szerelem;
"Szivem, rózsám,
Mulass még
Énvelem!
Hideg a fű,
Selyemlágy,
Harmatos;
Minden hallgat,
De nem ránk
Hallgat most.
S mit törődjem
Az egész
Világgal?
- Telipiros
A szűröm
Virággal:
Szerelemmel
De telibb
A szívem,
Csak te, babám,
Te magad
Légy hívem.
Nem leszek én
Hűtelen
Te hozzád;
Ne iruljon
Piruljon
Szép orcád.
Csak az isten
Láthat itt
Bennünket,
És az isten
Tudja, hogy
Szeretlek!"
Szelid a fű, vadvirágos, de mégis
Leteríti Bojtár Bandi szürét is.
Fű, virág közt kígyó, tüske lehetne,
S Örzsikének, puha, gyönge - mindene.
Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,
A nagy erdőt fölgyujtaná miatta!
Pedig a zöld erdő az ő tanyája,
Csak ott legel, csak ott javul a nyája;
S ha őneki se nyája, se erdője,
Földönfutó se lenne jó belőle.
Haj de nagyobb baj van immár,
A szilaj nyáj tilosban jár;
És a vadász rád lesett,
Szegény Bandi, jaj neked!
Ideje nincs szamócának,
És mit hallott?
Mintha epret szakítnának,
Olyan hangot!
Kőmeredt a fa levele,
Nem játszik a szellő vele,
És mi rengeti a galyt,
A sürűben mi sohajt?
Hegy, völgy mélyen alszik, hallgat,
Nincs nyögése vadgalambnak,
S halk de sűrűn mi dobog?
Talán szívek - boldogok?!...
És kiált a vadász hetykén:
"Ki a sikra hires legény!
Nem megmondtam idejibe:
Imádkozni se járj ide!
Mennyi kárt a nyájjal tettél,
A rongy lelked annyit sem ér!
Nagy a te hibád, igen nagy,
Adod ide a szűröd, vagy..."
Dagad, jár a Bandi melle,
De haragját türtőztette.
"Nagyságos erdőkerülő uram!
Könyörüljön most ez egyszer rajtam.
A szűrömet, a szűrömet
Azt nem adhatom, nem lehet!
Ami kár az erdőt érte,
Majd eleget teszek érte.
Eggyel-mással tudja, hogy
Szerit ejtem valahogy.
Ne kivánja cifra szűröm,
Nincs egyebem égen-földön,
Ez a járó tanyám, házam,
S ami több, menyasszonyágyam!
Mátol fogva ketten lakunk benne:
Azért kérem, ezt ne követelje."
De a zord vadász nem tágit:
"Ha szűröd nem, úgy e lyányt itt
Beviszem az uraságnak,
Ez elég lesz majd váltságnak,
Sőt aztán a zálogot
Alkalmasint te kapod!"
És mindebből látható, hogy
A vadásznak ha nem is sok,
Egy kis esze mégis volt.
Hanem azért mégis megholt!
Mert nagy szerencsétlenségire
Bandinak meg helyén volt szive.
És sül a fegyver, villog a balta -
Elesik a vadász - halva.
*
Bojtár Bandi nagy búsan
Búcsút vett a nyájtól;
Búcsút vehet maholnap
Az egész világtól.
Összevissza, út nélkül
Jár-kel az erdőbe',
Törött út vagy töretlen,
Mindegy már előtte.
Földre süti szemeit,
Talán azt vizsgálja,
Melyik út nem vezetné
Szomorú halálra.
Szól a rigó nagy vígan,
De ő nem azt hallja,
Mintha szólna messziről
A lélekharangja.
Játszadozik a gyepen
Sudaras fák árnya,
Azt gondolja, fekete
Éhes holló szárnya.
Éjszaka van, rejtőzik
Vadon sűrüségbe,
Leásná talán magát
A föld közepébe.
Mindig egyet álmodik,
Gyűlöletes álmot:
Falu végén fehér fán
Fekete virágot.
Homlokán érez hideg
Halálveritéket!
Érezi, hogy vére fagy,
De aztán fölébred.
Még az álom szelid volt,
A valóság szörnyebb;
Homlokára kedvese
Ejt keserves könnyet.
És tünődik, hogy mit ád
Ennek majd az isten,
Aki annyit szenved és
Kinek vétke nincsen?
Szegény! egykor ő lakott
Szíve közepébe;
Most helyette ott van az
Akasztófa képe...
*
Elmult a nyár, gyilkos hideg lett,
Dérré fagyott harmat, lehellet.
A lombos, erdős hegyorom
Most olyan száraz, fekete,
Mint a korom.
Egy csipkebokor-ágon
Kis cinegemadár szól,
Oly síró szomorún,
Akár azt mondaná:
Circumdederum!
Vaj mi lehet, mit ugy sirat?
Tán azt a szegény magzatot,
Ki Örzsike ölében megfagyott?
*
Az igaz, hogy furcsa egy történet,
No de jó egy esteli mesének.
Nem uj, nem különös valami,
Fájdalom, nagyon mindennapi.
És az olvasó, az egyik ásít,
Szép szelíden elalszik a másik.
Ah, de az én lelkemre járnak
Oly szomorú ijesztő árnyak.
A csillagok helyett, terjengő
Borújában az égnek,
Úgy tetszik, mintha temetési
Fáklyákat égetnének,
S a sötétkék felhők gomollya,
Mind fáklyafüst és hamu volna...
Fölijedezve a falevelek
Egy fa körül meg-megrezzennek.
S bár lelkemet a sejtés készti,
De nem merek e fára nézni...
*
És immár nem érzik rajta,
Úri-e vagy parasztfajta?...
Érdekesen haloványon
Alszik együtt mind a három,
S mintha nem is nyomná vétek,
Nyugodtan az égre néznek.
És a tilos erdő lett
Szabad temetőjük,
Falevélből könnyű a
Sírhalom fölöttük.
Nehéz felhő megkönnyezte,
Fülemüle megsiratta,
Sötét erdő elgyászolta...